Seb

Dal hozzá: Celine Dion - Ashes

A fény hideg. Ahogy itt ülök, hallgatom ahogy zugnak körülöttem a motorok. Az Oroszlánkastély mozog körülöttem. De nem érdekel túlzottan.

Laposan pislogva nézem magam előtt a fehér asztalt, mögötte a bőrgarnitúrát. Hagyom magam, hagy létezzek. Bár nagyon nem szeretnék. Most úgy érzem, nem akarok. Ki és be. Ki és be.

A levegő áramlik a testemben, de nem látom értelmét. Elvesztettem minden motivációmat arra, hogy felkeljek innen, s csináljak bármi hasznosat.

Szívem helyén darabok maradtak, aprócska szilánkok, melyek emlékeket takarnak, s amiket minden egyes lélegzetvétellel érzek. Beleállnak a csontjaimba, a húsomba, minden izmomba, idegembe. Az érzések pedig egyre csak kínoznak és kínoznak.

Hallom a hangját a fülemben, hallom, ahogy utánam kiált a farmon, ahogy a kutyával, Fürgével bolondozik az udvaron. Hallom, ahogy apunak szólít, majd felnevet. Minden egyes emlék, minden egyes gondolat, ami hozzá kötött, fáj. Keresem a lelkemet, nézem a kezemet, de nem akarom elhinni, hogy az enyém.

Mintha minden idegen lenne számomra. A fények, a szavak, melyek elhagyják a számat. Én mondanám őket? Tükörbe nézve elkínzott arcomat látom, mely fehér, akár a hó, egyedül csak a fekete karikák tükrözik, mennyire megviseltek a történtek. Alig alszom valamit. Mindig visszatérek oda, mindig látom a lányomat, ahogy lezuhan. Ahogy nem tudom elkapni, ahogy hiába könyörgök neki, megteszi, s már száguld is a végzete felé.

Nem akarok élni. Nem akarom megérni a következő napot. De midnig megélem. Soha nem alszom el örökre. Nem talál meg a betegségem, hogy kínok között elvigyen. Nem gyűlik fel vér a tüdőmben, hogy megfulladjak, nincs elég merszem, hogy szíven szúrjam magamat. Eljátszom a gondolattal, milyen is lehet. Lassan elvérezni, a halálba veszni? De nincs hozzá merszem. Hiszen még vannak, akiknek ez fájdalmat okozna.

- Apu! - hallom meg a kisfiam hangját. Lassan oldalra fordítom a fejemet, s meglátom, ahogy aggódó tekintettel, kezét tördelve figyel rám. Valami halvány mosolyt csalok az arcomra, de nem telik többre. A lányom elvitte minden örömömet ebből a világból. Minden jó pillanatom, minden egyes cseppnyi boldogságom, az őszinte mosolyom, vele együtt lett oda.

- Szia! - köszönök neki halkan. Többre nem vagyok képes. Pedig szeretnék. Szélesen akarok vigyorogni, hangosan kacarászni, élénken csevegni vele minden szépről, amit szeret. Látom a tekintetében, hogy fél, mi lesz velem ezek után. Az anyja nagy eséllyel elmondta, hogy mi is történt a nővérével és velem.

Bizonyára nem lepődik meg, hogy ennyire levert vagyok. Mellette féltestvére áll, az a csöpp lányka, aki most barna hajának végét dörzsölgetve, szintén megszeppenve néz rám. Nem tudják hogy álljanak hozzám. Nemrég még élénken társasoztam velük, még nagyokat kacagtunk együtt, most pedig csak hálni jár belém a lélek.

Nehéz szavakba foglalni, mit is jelent elveszteni a lányomat. Mit jelent, hogy a gyermek, akit évekig egyedül neveltem, hirtelen eltűnik az életemből. Előttem van még, ahogy a kiságyából rám nézett. Emlékszem még, amikor megtette az első lépéseit, ahogy az első szava "apa" volt. Minden egyes másodperc belém váj. Sokszor érzem, hogy a sírás határán vagyok, főleg, mikor a karomra nézek.

Ő csinálta még nekem, mikor kisebb volt. Kitanult értem legalább három egész szakmát, hogy új kart adjon nekem, hogy gyógymódot találjon a betegségemre, hogy könnyítsen az életemen. Mindenhol látom. Néha azt hiszem, hogy megbolondulok. Amikor azt hiszem, hogy hív, amikor látom, hogy a két kisebb gyerek mennyire élvezi a játékot, már hívnám a lányomat, csatlakozzon.

Már fordítanám a fejemet, hogy szóljak neki, mikor koppan, nincsen már. A torkomban gombóc nő, rámzuhan a letargia, s nagy erőmbe telik, hogy mosolyogjak a gyerekekre, amikor társasozunk.

- Olvasol nekünk? - tart elém egy mesekönyvet a pici lány. Alig 42 oldalas kis szösszenet, de még ezt is megkérdőjelezem. Képes vagyok egyáltalán visszatérni a hétköznapokba? Képes vagyok apuka lenni ismét?  Újra tudom majd építeni a szívemet, hogy ez a két gyerek is megkaphassa azt a szeretetet, amit annak idején a lányomnak adtam?

Nem tudom.

Kis habozás után a kezembe veszem a könyvet, megfordítom, mi az, amit szeretnének hallani. Szépség és a Szörnyeteg. Ezt egészen biztosan nem a fiam választotta, de nem bánom. Félmosolyra rándul a szám, majd rábólintok.

- Juppy! - újong a pici lány, s azonnal felmászik az ölembe. Nem tiltakozom ellene. A fiam már egy picit habozik. Ujjait tördelve, ajkát harapdálva fürkész, mit is kellene csinálnia.

Kinyújtom felé a karomat, beinvitálom az ölelésembe. Felcsillan a szeme, majd kicsit még mereven, de hozzám bújik. A pici lány persze azonnal szorosan hozzám bújt, s kíváncsian nézi, hogy milyen képek vannak a könyvben.

Elkezdem lassan, s annyira hangosan, amennyire csak tudom, olvasni. Nem is tudom, mikor adták a kezembe a következő könyvet, mikor olvastam fel nekik az egész sorozatot a könyvcsoportból, de egyszercsak ott találtam magamat egy hatalmas kupac mesekönyv között, és két alvó gyerekkel közre fogva. A fiam a karomat szorongatva, édesen szuszog, a pici lány pedig már elkezdte összenyálazni a pólómat, ahogy aprócsk öklével markolássza.

Mikor aludhattak el? A mese elején még ébren volt mind a kettő. Mindegy is. Felnyalábolom mind a kettőt, majd ágyba dugom őket. Elnézem őket egy darabig, ahogy egymásba kapaszkodva alszik mind a kettő. Ismét eszembe jut egy rakás emlék a lányomról. Minden estéről, ahol vagy telefonon át olvastam fel neki a mesét, vagy az ágya szélén ülve meséltem neki a Voltronról. Milyen hatalmas volt, milyen volt vezetni, az ezernyi kalandot, amit átéltünk együtt a barátaimmal.

Az a szikrázó mosoly, az a tekintet, amivel ránézett. Elszorul a torkom, a sírás környékez, ha rágondolok. Szúr a mellkasom, mosolyom messzire megy, s nem érzem jól magam a bőrömben. Utolsó szavai csengenek a fülemben: "Szeretlek titeket!" Én is. Az életemnél is jobban. Nekem kellett volna meghalnom. Nekem kellett volna ott lennem helyette.

Hiszen ő még csak egy gyerek volt.

Tenyerembe temetem az arcomat, a könnyeim végigfolynak az arcomon. A szívem sajog. A szilánkjai pedig még mélyebbre vájnak bennem. Talán egy részét befogom tudni gyógyítani, talán ez a két csemete és az anyjuk képes lesz életben tartani, segíteni hátralévő életemben.

Viszont lesz egy része, amit soha senki nem lesz képes teljesen helyre állítani. Űr marad azon a helyen, ahol a lányom volt, ahová a másik két gyereket is zártam. A két aprócska csemete életben fogják tartani a lányom emlékét, hiszen bármelyikükre nézek, látom őt. A fiam fekete hajában, a pici lány vigyorában.

A legrosszabb viszont az, hogy valahányszor tükörbe fogok nézni, látni fogom. A szürke szemek. Azok a gonosz, áruló szürke szemek, melyekkel látok, mindig eszembe fogják jutatni, milyen élénk volt a tekintete, mennyire kíváncsi volt. Mennyi mindenre volt még hivatott. Mennyire félt, amikor leszakadt alatta a padló.

Látni fogom az utolsó pillanatait életem végéig.

S átkozni fogom magamat azért, hogy nem ugrottam utána.