A pillanat, amikor robbantja a bombát. Nem néz körül, nem gondolkodik, csak cselekszik, mint valami buta fruska. S mi, kik körülötte vagyunk, nehéz szívvel figyeljük, ahogy csak megy a balgája előre. Nem tudsz neki szólni, nem tudsz semmit sem tenni, csak hallgatni a butábbnál butább gondolatait.
Kívülről fagyos vagy, nem érdekel semmi, fejhallgatóval járkálsz otthon, hogy ne kelljen hallanod, de mégis akaratlanul átszűrődik egy-egy hang a zene alatt is. Görcsbe rándul a gyomrod, elmegy a kedved még a kedvenc kajádtól. Fogysz, csak fogysz, s közben az illető észre sem veszi, hogy mennyire összetörted a szívét.
Nem látja, hogy azzal, amit tett, teljességgel megsebzett téged egy életre. Mosolyogsz, próbálod elviselni, túlélni, de ez még neked is sok. Sok békát lenyeltél az évek alatt, szinte mindent elnéztél nekik, a családodnak, mondván "ők a család", de ahogy teltek, múltak az évek, egyre jobban megfájdult odabent.
Az érzelmi fájdalomból fizikai, lassan pedig szellemi lesz. De még tartod magadat, ahogy csak lehet. Éled az életedet, iskolába mész, dolgozni, lógsz a barátaiddal, hogy némi fényt csempéssz az életedbe, hogy legalább egy-egy mosolyod őszinte legyen. Ám mikor visszacsöppensz az életedbe, máris érzed a súlyt.
Hallod a hangokat, melyek átmennek a füleden, felfogod a szavakat, de érzed a szívedben lévő űrt, ahol a boldogságnak kellene lennie. Az elmúlt napoknak, melyek még úgy-ahogy derűre adtak okot. Aztán jött valami. Te sem tudod pontosan megmondani, hogy mi volt az, ami ennyire eltört. A szüleid válása gyerekként, vagy az, hogy egy gyereket kellett támogatnod, ahogy csak tudtál. Ne lásson totálisan töröttnek, tartsd benne a lelket, s adj neki annyi szeretetet, amennyit csak lehet.
De te mikor kaptál utoljára ilyet? Mikor érezted magad biztonságban? Mikor volt utoljára, hogy nem kellett attól tartanod, kicsúszik a talaj a lábad alól, s nem látod majd a jövődet sehol?
Meddig fog tartani, míg megfulladsz a saját bánatodtól?
Mert most sírsz, hisz hátba támadtak. Hallgattál a szívedre - már ami maradt belőle -, mert nem akarod elveszíteni, erre még is máshogy adja elő a dolgokat. Fáj, hogy csalódtál benne, hiszen nem ilyenek gondoltad. Egy racionális, másokra figyelő embernek, aki a gyerekeire gondol. "Előbb-utóbb kirepültök."
De attól még élni fogok. A családodhoz tartozom, belőled vagyok. S most mégis... úgy csinálsz, mintha tinédzser lennél, mintha nem lenne veszíteni valód! Gondolkodj! Nem vagy egyedül. Soha nem leszel egyedül! De másokra is gondolnod kell.
Ebben a gondolatban nőttem fel. Másokat helyeztem magam elé, és az önzésről alig tudtam valamit. Tőled tanultam! Te tanítottál rá! S most mégis hátba támadsz? S most mégis meghazudtolod önmagad? Te, kire felnéztem, kinek szavára adtam mindig is életem során?
Miért töröd össze a szívem, mely már így is szilánkokban pihen mellkasom mélyén? Elvárod a mosolyom, sért a ridegségem, s nem fogadod el az álláspontomat. Mit akarsz? Nem bírom! Nem bírom már elviselni, hogy folyton csak nyelek-nyelek, s azt várom, mikor fulladok meg a víz alatt, melybe akarattal nyomtatok.
Éljem az életem, hisz még fiatal vagyok. Hogy? Mond meg nekem, hogy legyek normális? Hogy merjek bárkit beengedni a szívembe, szerelemből, ha félek a csalódástól, ha minden egyes gondolatomban a pánik villog. Bárki, aki meglátja, mennyire törött vagyok, máris futni fog. Gátlásokkal vagyok tele, sokat még én sem értek, hisze már az életem része sok-sok éve.
Szívem szilánkjai beborítják az egész testemet, némelyiktől alig kapok levegőt. Erre te ezt teszed velem. Vágjak hozzá jó képet, hazudjam, hogy örülök a dolognak. De nem. Nem örülök. Nem fogok. Nem volt elég 10 év. Talán egy évszázad, talán ezer sem lenne elég ahhoz, hogy feldolgozzam. Eltörtetek. S most nem tudsz befoltozni. Soha nem tudott senki igazán befoltozni.
Darabokat illesztettetek össze bennem, de most még ezeket is elhajítottátok. Mintha ott sem lett volna. A talaj a lábam alatt inog. Az elmémben egyre jobban villan fel a gondolat: nem akarok ezen a világon létezni.
Nem akarom a bánatomat magamba folytani. Sikítani akarok, toporzékolni, hogy lásd, fáj, hogy hallják meg a hangomat! De nem fogod. Se te, se senki más. Még ha valaki meg is hallja, nem lehetek teher számára. Nem akarom magamat senkire sem ráerőszakolni. Hiszen nekem kell megoldanom a problémáimat, nem igaz?
De hogy oldasz meg egy problémát, ha magát a forrását nem tudod kiszedni? Ha nem csak a körülményben van a hiba, hanem a múltadban?
A falat kaparom, a gombóc a torkomban egyre csak feszeget, egyre fogy a levegőm. De te nem hallod meg. Soha nem fogod meghallani. Évek óta kérlek téged, hogy segíts. Titeket kérlek! Mert ez egyedül nem megy. Túl sok a seb, túl sok mindent kellene begyógyítanom egyszerre. Ördögi körbe kerültem, amiből nem tudok kimászni.
Ez már nem megy egyedül.
De te boldog vagy. Vigyorogsz, mint egy tini, aki élete legjobb pillanatait éli. S itt vagyok én, a huszonéves, szilánkos szívvel, útban a megtébolyulás felé.
Kívülről fagyos vagy, nem érdekel semmi, fejhallgatóval járkálsz otthon, hogy ne kelljen hallanod, de mégis akaratlanul átszűrődik egy-egy hang a zene alatt is. Görcsbe rándul a gyomrod, elmegy a kedved még a kedvenc kajádtól. Fogysz, csak fogysz, s közben az illető észre sem veszi, hogy mennyire összetörted a szívét.
Nem látja, hogy azzal, amit tett, teljességgel megsebzett téged egy életre. Mosolyogsz, próbálod elviselni, túlélni, de ez még neked is sok. Sok békát lenyeltél az évek alatt, szinte mindent elnéztél nekik, a családodnak, mondván "ők a család", de ahogy teltek, múltak az évek, egyre jobban megfájdult odabent.
Az érzelmi fájdalomból fizikai, lassan pedig szellemi lesz. De még tartod magadat, ahogy csak lehet. Éled az életedet, iskolába mész, dolgozni, lógsz a barátaiddal, hogy némi fényt csempéssz az életedbe, hogy legalább egy-egy mosolyod őszinte legyen. Ám mikor visszacsöppensz az életedbe, máris érzed a súlyt.
Hallod a hangokat, melyek átmennek a füleden, felfogod a szavakat, de érzed a szívedben lévő űrt, ahol a boldogságnak kellene lennie. Az elmúlt napoknak, melyek még úgy-ahogy derűre adtak okot. Aztán jött valami. Te sem tudod pontosan megmondani, hogy mi volt az, ami ennyire eltört. A szüleid válása gyerekként, vagy az, hogy egy gyereket kellett támogatnod, ahogy csak tudtál. Ne lásson totálisan töröttnek, tartsd benne a lelket, s adj neki annyi szeretetet, amennyit csak lehet.
De te mikor kaptál utoljára ilyet? Mikor érezted magad biztonságban? Mikor volt utoljára, hogy nem kellett attól tartanod, kicsúszik a talaj a lábad alól, s nem látod majd a jövődet sehol?
Meddig fog tartani, míg megfulladsz a saját bánatodtól?
Mert most sírsz, hisz hátba támadtak. Hallgattál a szívedre - már ami maradt belőle -, mert nem akarod elveszíteni, erre még is máshogy adja elő a dolgokat. Fáj, hogy csalódtál benne, hiszen nem ilyenek gondoltad. Egy racionális, másokra figyelő embernek, aki a gyerekeire gondol. "Előbb-utóbb kirepültök."
De attól még élni fogok. A családodhoz tartozom, belőled vagyok. S most mégis... úgy csinálsz, mintha tinédzser lennél, mintha nem lenne veszíteni valód! Gondolkodj! Nem vagy egyedül. Soha nem leszel egyedül! De másokra is gondolnod kell.
Ebben a gondolatban nőttem fel. Másokat helyeztem magam elé, és az önzésről alig tudtam valamit. Tőled tanultam! Te tanítottál rá! S most mégis hátba támadsz? S most mégis meghazudtolod önmagad? Te, kire felnéztem, kinek szavára adtam mindig is életem során?
Miért töröd össze a szívem, mely már így is szilánkokban pihen mellkasom mélyén? Elvárod a mosolyom, sért a ridegségem, s nem fogadod el az álláspontomat. Mit akarsz? Nem bírom! Nem bírom már elviselni, hogy folyton csak nyelek-nyelek, s azt várom, mikor fulladok meg a víz alatt, melybe akarattal nyomtatok.
Éljem az életem, hisz még fiatal vagyok. Hogy? Mond meg nekem, hogy legyek normális? Hogy merjek bárkit beengedni a szívembe, szerelemből, ha félek a csalódástól, ha minden egyes gondolatomban a pánik villog. Bárki, aki meglátja, mennyire törött vagyok, máris futni fog. Gátlásokkal vagyok tele, sokat még én sem értek, hisze már az életem része sok-sok éve.
Szívem szilánkjai beborítják az egész testemet, némelyiktől alig kapok levegőt. Erre te ezt teszed velem. Vágjak hozzá jó képet, hazudjam, hogy örülök a dolognak. De nem. Nem örülök. Nem fogok. Nem volt elég 10 év. Talán egy évszázad, talán ezer sem lenne elég ahhoz, hogy feldolgozzam. Eltörtetek. S most nem tudsz befoltozni. Soha nem tudott senki igazán befoltozni.
Darabokat illesztettetek össze bennem, de most még ezeket is elhajítottátok. Mintha ott sem lett volna. A talaj a lábam alatt inog. Az elmémben egyre jobban villan fel a gondolat: nem akarok ezen a világon létezni.
Nem akarom a bánatomat magamba folytani. Sikítani akarok, toporzékolni, hogy lásd, fáj, hogy hallják meg a hangomat! De nem fogod. Se te, se senki más. Még ha valaki meg is hallja, nem lehetek teher számára. Nem akarom magamat senkire sem ráerőszakolni. Hiszen nekem kell megoldanom a problémáimat, nem igaz?
De hogy oldasz meg egy problémát, ha magát a forrását nem tudod kiszedni? Ha nem csak a körülményben van a hiba, hanem a múltadban?
A falat kaparom, a gombóc a torkomban egyre csak feszeget, egyre fogy a levegőm. De te nem hallod meg. Soha nem fogod meghallani. Évek óta kérlek téged, hogy segíts. Titeket kérlek! Mert ez egyedül nem megy. Túl sok a seb, túl sok mindent kellene begyógyítanom egyszerre. Ördögi körbe kerültem, amiből nem tudok kimászni.
Ez már nem megy egyedül.
De te boldog vagy. Vigyorogsz, mint egy tini, aki élete legjobb pillanatait éli. S itt vagyok én, a huszonéves, szilánkos szívvel, útban a megtébolyulás felé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése