Évek óta vagyunk képletesen együtt. Mégis te vagy a fény az életemben, a lányunkkal együtt. Ti ketten vagytok a remény és a kapaszkodó ebben a szar világban, ahol még a saját családom is eltávolodt tőlem.
Azonban most te is a szívembe markoltál. A mosoly az arcomon nem tud igazán őszinte lenni, s ezt te is tudod nagyon jól. Eddig úgy éltünk, hogy neked volt egy kiválasztottad, akivel együtt voltál, de valójában velem voltál. Velem nevettél a legtöbbet, de a másikat sem akartad megbántani, hiszen ősi erődből eredően hozzá vagy kötve. De a szíved mégis felém húzott. Legalábbis ezt hittem.
A munkánk néha elválasztott minket, de mindig megtaláltuk a módját, hogy egy-két szabad órát együtt tölthessünk, csak csak azzal, hogy az ölembe ültél vagy egy kávé felett beszélgettünk. De amikor magunk voltunk a forró erotikát sem vetettük meg. Azt hittem, szerelem a miénk. De most... nem tudom, mi is volt.
Játszottál velem, mint kutya a labdájával, vagy csak egy kaland voltam. Egy kaland, mely gyermeket adott neked? Egy kaland, mely mellett vigyorogva ébredtél, melyet olyan forrón csókoltál? Akihez mindig szaladhattál, ha baj volt? Aki mindig a válladon csókolt egy kellemes este után?
Az emlékek belém marnak, ahogy téged nézlek. Amikor reggel melletted keltem, hozzád bújtam, de pedig élvezettel felsóhajtottál, majd felém fordultál. Amikor a reggelinél nézted a palacsinta sütésemet, amikor csak ültünk egymás mellett, hallgattuk a farm hangját, a ciripelő tücsköket odakint. Csak ketten, a végtelennel szemben.
A szívem ezer darabban hever a padlón, de gratulálok neked. Vigyort varázsolok az arcomra, tapsolok, amikor kell. Te viszont rám nézel, sugárzó mosollyal, s meglátod a szememben az igazságot. Látod rajtam, hogy a tőr kegyetlenül forog a szívemben. Nem sok hiányzik hozzá, hogy elbőgjem magamat. Arcodról leolvad a mosoly, tágra nyílik a szemed, s rádöbbensz, hogy nem csak barátként, a gyermekem anyjaként tekintek rád, akivel csak ezért feküdtem le. Ádámcsutkám megremeg, ahogy a kék szemedbe nézek, s nem sok hiányzik hozzá, hogy ott helyben összeomoljak.
De nem szólalok meg. Lehajtom a fejemet, belebújok egy pillanatra a telefonomba, s megírom neki: Azért mindent köszönök. Sokat pislogva visszanyelem a könnyeimet, megemésztem, hogy babát vársz mástól. Hogy kissé a szívembe markoltál. Lenyelem a békát, hiszen úgy sem volt igazi a kapcsolatunk.
Valami ürügyet mormolok az orrom alatt a többieknek, majd lelépek. Lábaim sebesen visznek az ideiglenes lakásomba, ahol azonnal bezárkózom a fürdőbe. Kavarog a gyomrom, a vécé fölé is hajolok, hátha visszajön a gyomrom tartalma. Azonban nem. A könnyeimmel küszködve, próbálom normalizálni a légzésemet.
Soha nem fájt még így szakítás. Sem Adammel, sem Curttel. Mind a kettőt emelt fővel csináltam végig, Megőriztem a büszkeségemet, de most... most képes lennék könyörögni neki, hogy maradjon velem, hogy ne hagyjon el. Túlságosan jó vele, túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem. Hogy csak úgy hagyjam kilépni így az életemből.
De ki fog. Megszüli neki a gyermeket, minket pedig elfelejt.
Viszont soha nem fogom tudni őt kiverni a fejemből. Nem fogok tudni úgy szeretni, mint előtte. Se nőt, se férfit. Mellette nem éreztem magamat egyedül soha, nem éreztem magamat feleslegesnek, haszontalannak. Egy olyannak, aki a társadalomba nem illik be. Ő úgy szeret, ahogy vagyok. Az összes ostobaságommal együtt.
Vajon szeretne így bárki más is?
Azonban most te is a szívembe markoltál. A mosoly az arcomon nem tud igazán őszinte lenni, s ezt te is tudod nagyon jól. Eddig úgy éltünk, hogy neked volt egy kiválasztottad, akivel együtt voltál, de valójában velem voltál. Velem nevettél a legtöbbet, de a másikat sem akartad megbántani, hiszen ősi erődből eredően hozzá vagy kötve. De a szíved mégis felém húzott. Legalábbis ezt hittem.A munkánk néha elválasztott minket, de mindig megtaláltuk a módját, hogy egy-két szabad órát együtt tölthessünk, csak csak azzal, hogy az ölembe ültél vagy egy kávé felett beszélgettünk. De amikor magunk voltunk a forró erotikát sem vetettük meg. Azt hittem, szerelem a miénk. De most... nem tudom, mi is volt.
Játszottál velem, mint kutya a labdájával, vagy csak egy kaland voltam. Egy kaland, mely gyermeket adott neked? Egy kaland, mely mellett vigyorogva ébredtél, melyet olyan forrón csókoltál? Akihez mindig szaladhattál, ha baj volt? Aki mindig a válladon csókolt egy kellemes este után?
Az emlékek belém marnak, ahogy téged nézlek. Amikor reggel melletted keltem, hozzád bújtam, de pedig élvezettel felsóhajtottál, majd felém fordultál. Amikor a reggelinél nézted a palacsinta sütésemet, amikor csak ültünk egymás mellett, hallgattuk a farm hangját, a ciripelő tücsköket odakint. Csak ketten, a végtelennel szemben.
A szívem ezer darabban hever a padlón, de gratulálok neked. Vigyort varázsolok az arcomra, tapsolok, amikor kell. Te viszont rám nézel, sugárzó mosollyal, s meglátod a szememben az igazságot. Látod rajtam, hogy a tőr kegyetlenül forog a szívemben. Nem sok hiányzik hozzá, hogy elbőgjem magamat. Arcodról leolvad a mosoly, tágra nyílik a szemed, s rádöbbensz, hogy nem csak barátként, a gyermekem anyjaként tekintek rád, akivel csak ezért feküdtem le. Ádámcsutkám megremeg, ahogy a kék szemedbe nézek, s nem sok hiányzik hozzá, hogy ott helyben összeomoljak.
De nem szólalok meg. Lehajtom a fejemet, belebújok egy pillanatra a telefonomba, s megírom neki: Azért mindent köszönök. Sokat pislogva visszanyelem a könnyeimet, megemésztem, hogy babát vársz mástól. Hogy kissé a szívembe markoltál. Lenyelem a békát, hiszen úgy sem volt igazi a kapcsolatunk.
Valami ürügyet mormolok az orrom alatt a többieknek, majd lelépek. Lábaim sebesen visznek az ideiglenes lakásomba, ahol azonnal bezárkózom a fürdőbe. Kavarog a gyomrom, a vécé fölé is hajolok, hátha visszajön a gyomrom tartalma. Azonban nem. A könnyeimmel küszködve, próbálom normalizálni a légzésemet.
Soha nem fájt még így szakítás. Sem Adammel, sem Curttel. Mind a kettőt emelt fővel csináltam végig, Megőriztem a büszkeségemet, de most... most képes lennék könyörögni neki, hogy maradjon velem, hogy ne hagyjon el. Túlságosan jó vele, túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem. Hogy csak úgy hagyjam kilépni így az életemből.
De ki fog. Megszüli neki a gyermeket, minket pedig elfelejt.
Viszont soha nem fogom tudni őt kiverni a fejemből. Nem fogok tudni úgy szeretni, mint előtte. Se nőt, se férfit. Mellette nem éreztem magamat egyedül soha, nem éreztem magamat feleslegesnek, haszontalannak. Egy olyannak, aki a társadalomba nem illik be. Ő úgy szeret, ahogy vagyok. Az összes ostobaságommal együtt.
Vajon szeretne így bárki más is?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése