Imádom a nyarakat. S nem csak azért, mert ilyenkor nem volt iskola, annyit játszattunk a barátaimmal, amennyit nem szégyelltünk, hanem azért is, mert ilyenkor a szüleim kaptak egy-egy hét szabadságot, amikor is lementünk a nagyszüleim farmjára. Mondjuk a bátyám kevésbé rajongott érte, amikor tinédzser lett - a csajokat és a bulizást arra az egy hétre elfelejthette -, de én imádtam, ahogy a húgom is.
Játszani, ugrándozni egész nap. Segíteni a papának, mamának, hallgatni a kabócákat, ahogy zsizsegnek. Egyszerűen csak élvezni a napfényt, a nyarat magában. A finomabbnál finomabb gyümölcsökről nem is beszélve.
Ezek a nyarak mindig azt jutták eszembe, hogy az élet szép, könnyed. Lehet így is élni. Egyszerűen, kemény munkával ugyan, de attól még lehet élvezni minden percét. A húgommal rendszeresen kacsáztunk a tóparton, segítettünk a mamának beszedni a málnát, kukoricát, epret, amit utána lehűtöttünk, vagy turmixot csináltunk belőle.
Pocsolyákban ugráltunk a húgommal, papa ölében ülve hallgattuk a legszebb meséket, mondákat, amiket csak ők tudtak. Mama pedig a legfinomabb süteményeket sütötte nekünk, amiket csak elképzelni tudtunk. Egyikünk sem gondolt a felnőtt létre, a felelősségekre, amik majd később várhatnak ránk. A bátyám persze szenvedett piszkosul, de azért idővel csendben maradt.
Azok a nyarak csúcsszuperek voltak. Persze, már elmúltak. Ahogy nőttem, úgy kezdtek el jönni a gondok. Megtámadott egy betegség. Az izmaim gyakorta görcsbe álltak, néha nem kaptam tőle levegőt sem. Emlékszem még a fájdalomra, ahogy belém hasított, ahogy küszködtem minden egyes cseppnyi levegőért. Gyakorta voltam attól kezdve kórházban, a nyarakat már csak ablakból figyelhettem néha. Kezelések sorozata, vérvételek, steril környezetbe zárás. Borzalmasak voltak. S ezeket még a vidámra festett falak sem tudták szebbé tenni. A mamáék is inkább feljöttek vidékről vonattal, hozták a finomságokat, csak hogy kíméljenek. Mondjuk tinédzser fejjel pont nem ez jött le.
Engedelmes gyerek voltam ugyan, nem hisztiztem a szüleim jelenlétében, de belül toporzékoltam. Főleg kamaszként. Nem akartam bent lenni a kórteremben. Rohangálni akartam, érezni akartam a bőrömön a fényt, a levegőt, élni akartam. Még azzal az izomlazító szerkezettel is, csak feltételesen mehettem bárhová is. De több volt a semminél. Legalább bringázhattam a barátaimmal, medencéhettem, élvezhettem egy kicsit azokat az időket, amikor nem gyűrt le a betegség.
A Garrisont is úgy kellett kiharcolnom annak idején.
- Veszélyes lehet!
- Mi lesz, ha komolyabb bajod lesz?
Anyám hangja még mindig itt cseng a fülemben. Aggódott. Félt, hogy valami komolyabb problémám lesz, s ők nem tudnak majd elég gyorsan hozzámérni. Utólag persze megértem ezeket az aggodalmait. Nem az összeset persze, de a nagyját már igen. Mióta én magam is apa lettem, azóta átértékeltem sok mindent.
Ahogy a lányom egyre nagyobb lett, ahogy engem ismét legyűrt egy másik betegség, nem egyszer jutott eszembe, hogy mi lesz vele, ha örökölte, ha őt is megtámadja az az izombetegség... álmatlan éjszakáim voltak. Féltem. akkor értettem meg igazán anyám félelmét.
Álltam az ajtajában, néztem, ahogy alszik, öleli a plüsseit, és egyre csak az járt a fejemben, mi lesz vele később. Megbélyegzik majd, mert csak apja van? Vagy az bántóbb lesz, hogy biszexuális vagyok? Mi lesz vele?
Ezernyi kérdés merül fel bennem, nap mint nap, és képtelen vagyok szabadulni tőlük. Most, hogy nagyobb lett, ugyan egy kicsit enyhült, de attól még bennem maradtak. Hiába nyutat, hiába próbál figyelni rám a lányom annyira, hogy elkergesse ezeket a kételyeket, én attól még látom, hallom és rettegek mi lesz vele, ha én egyszer nem leszek.
Gyakorta gondolok a nagyszüleimre ilyenkor.
Ők vajon hogy élték meg azt, hogy apám a városba költözött a vidéki házból? Hogy felnőtt a gyermekük és kirepült a fészekből? Ahogy a saját farmomon tevékenykedek, ahogy dolgozom, eszembe jutnak ők. Évekkel ezelőtt megszakítottam velük a kapcsolatot, ahogy a szüleimmel is. Nem fogadták el annak idején a házasságomat, így már évek óta nem beszéltem velük. Néha persze hiányoznak, de mindig eszembe jut mennyire ellenségesen fogadták, hogy férjhez megyek.
A lányomat sem mondtam el nekik. Egyedül neveltem fel őt ezen a farmon. Békében és nyugalomban.
Játszani, ugrándozni egész nap. Segíteni a papának, mamának, hallgatni a kabócákat, ahogy zsizsegnek. Egyszerűen csak élvezni a napfényt, a nyarat magában. A finomabbnál finomabb gyümölcsökről nem is beszélve.Ezek a nyarak mindig azt jutták eszembe, hogy az élet szép, könnyed. Lehet így is élni. Egyszerűen, kemény munkával ugyan, de attól még lehet élvezni minden percét. A húgommal rendszeresen kacsáztunk a tóparton, segítettünk a mamának beszedni a málnát, kukoricát, epret, amit utána lehűtöttünk, vagy turmixot csináltunk belőle.
Pocsolyákban ugráltunk a húgommal, papa ölében ülve hallgattuk a legszebb meséket, mondákat, amiket csak ők tudtak. Mama pedig a legfinomabb süteményeket sütötte nekünk, amiket csak elképzelni tudtunk. Egyikünk sem gondolt a felnőtt létre, a felelősségekre, amik majd később várhatnak ránk. A bátyám persze szenvedett piszkosul, de azért idővel csendben maradt.
Azok a nyarak csúcsszuperek voltak. Persze, már elmúltak. Ahogy nőttem, úgy kezdtek el jönni a gondok. Megtámadott egy betegség. Az izmaim gyakorta görcsbe álltak, néha nem kaptam tőle levegőt sem. Emlékszem még a fájdalomra, ahogy belém hasított, ahogy küszködtem minden egyes cseppnyi levegőért. Gyakorta voltam attól kezdve kórházban, a nyarakat már csak ablakból figyelhettem néha. Kezelések sorozata, vérvételek, steril környezetbe zárás. Borzalmasak voltak. S ezeket még a vidámra festett falak sem tudták szebbé tenni. A mamáék is inkább feljöttek vidékről vonattal, hozták a finomságokat, csak hogy kíméljenek. Mondjuk tinédzser fejjel pont nem ez jött le.
Engedelmes gyerek voltam ugyan, nem hisztiztem a szüleim jelenlétében, de belül toporzékoltam. Főleg kamaszként. Nem akartam bent lenni a kórteremben. Rohangálni akartam, érezni akartam a bőrömön a fényt, a levegőt, élni akartam. Még azzal az izomlazító szerkezettel is, csak feltételesen mehettem bárhová is. De több volt a semminél. Legalább bringázhattam a barátaimmal, medencéhettem, élvezhettem egy kicsit azokat az időket, amikor nem gyűrt le a betegség.
A Garrisont is úgy kellett kiharcolnom annak idején.
- Veszélyes lehet!
- Mi lesz, ha komolyabb bajod lesz?
Anyám hangja még mindig itt cseng a fülemben. Aggódott. Félt, hogy valami komolyabb problémám lesz, s ők nem tudnak majd elég gyorsan hozzámérni. Utólag persze megértem ezeket az aggodalmait. Nem az összeset persze, de a nagyját már igen. Mióta én magam is apa lettem, azóta átértékeltem sok mindent.
Ahogy a lányom egyre nagyobb lett, ahogy engem ismét legyűrt egy másik betegség, nem egyszer jutott eszembe, hogy mi lesz vele, ha örökölte, ha őt is megtámadja az az izombetegség... álmatlan éjszakáim voltak. Féltem. akkor értettem meg igazán anyám félelmét.
Álltam az ajtajában, néztem, ahogy alszik, öleli a plüsseit, és egyre csak az járt a fejemben, mi lesz vele később. Megbélyegzik majd, mert csak apja van? Vagy az bántóbb lesz, hogy biszexuális vagyok? Mi lesz vele?
Ezernyi kérdés merül fel bennem, nap mint nap, és képtelen vagyok szabadulni tőlük. Most, hogy nagyobb lett, ugyan egy kicsit enyhült, de attól még bennem maradtak. Hiába nyutat, hiába próbál figyelni rám a lányom annyira, hogy elkergesse ezeket a kételyeket, én attól még látom, hallom és rettegek mi lesz vele, ha én egyszer nem leszek.
Gyakorta gondolok a nagyszüleimre ilyenkor.
Ők vajon hogy élték meg azt, hogy apám a városba költözött a vidéki házból? Hogy felnőtt a gyermekük és kirepült a fészekből? Ahogy a saját farmomon tevékenykedek, ahogy dolgozom, eszembe jutnak ők. Évekkel ezelőtt megszakítottam velük a kapcsolatot, ahogy a szüleimmel is. Nem fogadták el annak idején a házasságomat, így már évek óta nem beszéltem velük. Néha persze hiányoznak, de mindig eszembe jut mennyire ellenségesen fogadták, hogy férjhez megyek.
A lányomat sem mondtam el nekik. Egyedül neveltem fel őt ezen a farmon. Békében és nyugalomban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése