A mai reggel nem az enyém. Kezdve ott, hogy a betegségemből adódó gyógyszeremből, már csak az injekció maradt. Szerencsére már készül a tabletta is, amit jobb szeretek - már ha lehet egy betegséget szeretni -, és nem kell minden reggel a nyakamba adnom a gyógyszert.
Ráadásul még azon az útvonalon sem tudtam menni, ahol eddig szoktam. Mert persze tél közepén kell a New York-i intézetben, ahol harmadik hete vagyok, festeni és festek szagot csinálni az egész épületben. Amikor kinyitod az ablakot, és megfagysz. Szerencsére legalább az ebédemet nem hagytam a lakásban, ahol megszálltunk.
A lányom persze puffogott a gyakorlat miatt, főleg mert a legtöbb kollégája lenézi, amiért jóval fiatalabb a többi rezidensnél. Tudom, hogy szíve szerint a Garrison Houstoni intézetében vagy épp az Akadémia területén vállalta volna el a munkát, ám mivel még kiskorú, így jönnie kellett velem New York-ba. De legalább ezt is kipróbálja.
Elhiszem, hogy szívesebben lenne inkább Pidgel Olaszországon, vagy épp a farmon, de nem hagyhatom egyedül. Még csak 12 éves - igen, a legfiatalabb orvos zseni kerek-e földön -, de már úgy gondolkodik, mint egy 20 éves felnőtt nő. Bele sem merek gondolni, mi lesz majd, amikor tényleg annyi lesz.
Mindenesetre vissza a hétköznapokba. Nagy nehezen elvergődök az irodáig, ami persze egy toronyházban kellett elhelyezni. Forgattam is a szememet, amikor megmutatták nekem az helységet, ahol dolgozni fogok és dolgozok most is. Az asszisztens persze el volt ragadtatva, hogy egy híres személyt vezethet be az irodáikba, és hogy egyenesen a Garrisonból jöttem. Plusz, hogy dandártábornok vagyok, már megnyomta a renomémat.
Azt persze a kishölgy észre sem vette, hogy egészen elborzadok a látványtól, ami fogadott. A harmincadik emeleten van, jó magasam a főút felett. Az egyik fal csupa üvegből van, az egész helység minimalista stílusban lett berendezve. A színek hidegek és undorítóak számomra, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy én azt szerettem volna. Máris hiányzott a Garrisoni irodám, ahol vidékies, de legalább barátságos az irodám. Szerencse, hogy már csak egy hetet kell itt kibírnunk, és már megyünk is vissza a jól megszokott életünkbe.
- Uram - szól utánam az egyik officer, és azzal a ledülettel már fordulok is meg. Winley, az egyik feltörekvő officer (nem tudok jobb szót használni rá) széles mosollyal, lelkesen közeledik felém, én pedig már előre sejtem, hogy valami baj lesz. Azt mindig megéreztem. - Miss Charlotte szeretetett volna önnel beszélni, de még nem volt bent. Szólhatok neki, hogy egy 10 percen belül jöhet?
- Inkább csörgessen meg a telefonon. Rengeteg papírmunka érkezett, és egy részével végezni szeretnék még ma.
- Értem. Akkor szólok neki. További szép napot, uram! - Hála a jó égnek, nem akar lelkendezni. Legutóbb húsz percig arról próbált faggatni, hogy milyen az Atlasz belseje, milyen vezetni és a többi.Semmit nem szedett ki belőlem, mert nagyon nem volt kedvem fecsegni, inkább csak általános körítést adtam neki, ami például anno az újságírók is kaptak.
Nem szeretek róla beszélni. Olyan időket idéz fel, amikor még küzdnenem kellett a túlélésért, és az emberiségnek még a galrákkal kellett harcolnia. Ma már edzés szintjén használom csak az Atlaszt, s reméljük másra nem kell.
Beérve az irodámba, totális csend fogad, kivéve talán a falon kattogó órát, ami szörnyen idegesít. Még három hét elteltével is rácsodálkozom, hogy tudnak ezek itt normálisan dolgozni, ha még egy normális rádió sincs az irodában, csak a némaság?
Lehuppanok a kényelmes székre, előveszem a laptopom, bedugom az egyik fülemet, s bekapcsolok valami kellemes zenét. Így. Máris jobb, hogy nem csak az órát hallom a falon, hanem valami kellemes melódiát is. Nem tudom mennyi ideig dolgozom, mondjuk legalább negyven aktát leküzdök, mire megcsörren a telefon mellettem.
Ijedtemben összerezzenek a munkám felett, de hamar felkapom a kagylót.
- Igen? Áh, Charlotte - látom meg a kijelzőn megjelenő nevet. - Hallottam reggel keresett.
- Igen, uram. Egy úr hívott fel a korán reggeli órákban, hogy szeretne önnel találkozni, minél hamarabb. De mivel reggel nem volt még bent ekkortájt, így arra kértem, hogy majd később telefonáljon a találkozóval kapcsolatban.
- Értem. Ezekszerint visszahívta önt.
- Pontosan - helyesel Charlotte. - Itt van a másik vonal végén. Esetleg kapcsoljam?
- Kérem. - S nem sokkal hallom a kattanást, ahogy Charlotte a vonalra kapcsol.
- Jó napot! Takashi Shirogane dandártábornokkal beszélek? - Ismerős a hang, de valahogy nem tudom honnan. Furcsállva nézek magam elé, de elhessentem a rossz előérzetet.
- Igen, én volnék az. Mi ügyben szeretne találkozni velem?
- Régebben már beszéltünk, de akkor elhalasztottuk a beszélgetést, és szeretném, ha megejtenénk. - Nem rémlik semmilyen beszélgetés.
- Feltudná frissíteni a memóriámat esetleg? Az utóbbi időben rengeteg időpont felhalmozódott, és lehet elsiklottam felette. - Mikor írhattam én fel ezt a megbeszélést? A fene vigye el a szétszórtságomat. A lányomnak igaza van. Többet kellene aludnom.
- Még évekkel ez előtt beszéltünk, és utána nem volt alkalmunk megejteni egy találkozót. - Honnan ilyen ismerős a hang? - Én utána terápiákra jártam. Sajna az egészségem nem a legjobb. Esetleg a mai nap folyamán betudna szorítani? Csak egy órára lenne szükségem.
- Mi lenne ez a téma? - Gombócot érzek a torkomban.
- Egy speciális technika kifejlesztése lett volna a célunk, de elnapoltuk. Esetleg ma?
- Máris nézem. - Most már azért is találkozni akarnék vele, ha nem tudna témát adni. Ki lehet ez? Általában megjegyzem az emberek arcát, és a témákat is, de ő rá nem emlékszem. Ismerős a hangja, de valahogy nem esik le. - Sajnálatosan a mai nap nem aktuális. Délután négyig be vagyok táblázva, utána pedig más programom van. Esetleg a holnap reggel 9 megfelelne? Csak déltől vagyok az irodában.
- Tökéletes - feleli a hang. - Esetleg a lenti kávézóban megteszi?
- Persze - felelem, bár kissé tartok ettől a találkozótól.
- Magam egy picit talán késem, mivel a vonat közlekedés a környékemen pocsék. De nyugodtan üljön csak le, kérem. Egészen biztosan megtalálom.
- Rendben, akkor holnap, Mr...
- Wright. Mr. Wright. - Nem emlékszem ilyen névre. Homlokráncolva leteszem a telefont, s még egy ideig figyelem a néma kagylót.
Ki volt ez?
Ráadásul még azon az útvonalon sem tudtam menni, ahol eddig szoktam. Mert persze tél közepén kell a New York-i intézetben, ahol harmadik hete vagyok, festeni és festek szagot csinálni az egész épületben. Amikor kinyitod az ablakot, és megfagysz. Szerencsére legalább az ebédemet nem hagytam a lakásban, ahol megszálltunk.A lányom persze puffogott a gyakorlat miatt, főleg mert a legtöbb kollégája lenézi, amiért jóval fiatalabb a többi rezidensnél. Tudom, hogy szíve szerint a Garrison Houstoni intézetében vagy épp az Akadémia területén vállalta volna el a munkát, ám mivel még kiskorú, így jönnie kellett velem New York-ba. De legalább ezt is kipróbálja.
Elhiszem, hogy szívesebben lenne inkább Pidgel Olaszországon, vagy épp a farmon, de nem hagyhatom egyedül. Még csak 12 éves - igen, a legfiatalabb orvos zseni kerek-e földön -, de már úgy gondolkodik, mint egy 20 éves felnőtt nő. Bele sem merek gondolni, mi lesz majd, amikor tényleg annyi lesz.
Mindenesetre vissza a hétköznapokba. Nagy nehezen elvergődök az irodáig, ami persze egy toronyházban kellett elhelyezni. Forgattam is a szememet, amikor megmutatták nekem az helységet, ahol dolgozni fogok és dolgozok most is. Az asszisztens persze el volt ragadtatva, hogy egy híres személyt vezethet be az irodáikba, és hogy egyenesen a Garrisonból jöttem. Plusz, hogy dandártábornok vagyok, már megnyomta a renomémat.
Azt persze a kishölgy észre sem vette, hogy egészen elborzadok a látványtól, ami fogadott. A harmincadik emeleten van, jó magasam a főút felett. Az egyik fal csupa üvegből van, az egész helység minimalista stílusban lett berendezve. A színek hidegek és undorítóak számomra, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy én azt szerettem volna. Máris hiányzott a Garrisoni irodám, ahol vidékies, de legalább barátságos az irodám. Szerencse, hogy már csak egy hetet kell itt kibírnunk, és már megyünk is vissza a jól megszokott életünkbe.
- Uram - szól utánam az egyik officer, és azzal a ledülettel már fordulok is meg. Winley, az egyik feltörekvő officer (nem tudok jobb szót használni rá) széles mosollyal, lelkesen közeledik felém, én pedig már előre sejtem, hogy valami baj lesz. Azt mindig megéreztem. - Miss Charlotte szeretetett volna önnel beszélni, de még nem volt bent. Szólhatok neki, hogy egy 10 percen belül jöhet?
- Inkább csörgessen meg a telefonon. Rengeteg papírmunka érkezett, és egy részével végezni szeretnék még ma.
- Értem. Akkor szólok neki. További szép napot, uram! - Hála a jó égnek, nem akar lelkendezni. Legutóbb húsz percig arról próbált faggatni, hogy milyen az Atlasz belseje, milyen vezetni és a többi.Semmit nem szedett ki belőlem, mert nagyon nem volt kedvem fecsegni, inkább csak általános körítést adtam neki, ami például anno az újságírók is kaptak.
Nem szeretek róla beszélni. Olyan időket idéz fel, amikor még küzdnenem kellett a túlélésért, és az emberiségnek még a galrákkal kellett harcolnia. Ma már edzés szintjén használom csak az Atlaszt, s reméljük másra nem kell.
Beérve az irodámba, totális csend fogad, kivéve talán a falon kattogó órát, ami szörnyen idegesít. Még három hét elteltével is rácsodálkozom, hogy tudnak ezek itt normálisan dolgozni, ha még egy normális rádió sincs az irodában, csak a némaság?
Lehuppanok a kényelmes székre, előveszem a laptopom, bedugom az egyik fülemet, s bekapcsolok valami kellemes zenét. Így. Máris jobb, hogy nem csak az órát hallom a falon, hanem valami kellemes melódiát is. Nem tudom mennyi ideig dolgozom, mondjuk legalább negyven aktát leküzdök, mire megcsörren a telefon mellettem.
Ijedtemben összerezzenek a munkám felett, de hamar felkapom a kagylót.
- Igen? Áh, Charlotte - látom meg a kijelzőn megjelenő nevet. - Hallottam reggel keresett.
- Igen, uram. Egy úr hívott fel a korán reggeli órákban, hogy szeretne önnel találkozni, minél hamarabb. De mivel reggel nem volt még bent ekkortájt, így arra kértem, hogy majd később telefonáljon a találkozóval kapcsolatban.
- Értem. Ezekszerint visszahívta önt.
- Pontosan - helyesel Charlotte. - Itt van a másik vonal végén. Esetleg kapcsoljam?
- Kérem. - S nem sokkal hallom a kattanást, ahogy Charlotte a vonalra kapcsol.
- Jó napot! Takashi Shirogane dandártábornokkal beszélek? - Ismerős a hang, de valahogy nem tudom honnan. Furcsállva nézek magam elé, de elhessentem a rossz előérzetet.
- Igen, én volnék az. Mi ügyben szeretne találkozni velem?
- Régebben már beszéltünk, de akkor elhalasztottuk a beszélgetést, és szeretném, ha megejtenénk. - Nem rémlik semmilyen beszélgetés.
- Feltudná frissíteni a memóriámat esetleg? Az utóbbi időben rengeteg időpont felhalmozódott, és lehet elsiklottam felette. - Mikor írhattam én fel ezt a megbeszélést? A fene vigye el a szétszórtságomat. A lányomnak igaza van. Többet kellene aludnom.
- Még évekkel ez előtt beszéltünk, és utána nem volt alkalmunk megejteni egy találkozót. - Honnan ilyen ismerős a hang? - Én utána terápiákra jártam. Sajna az egészségem nem a legjobb. Esetleg a mai nap folyamán betudna szorítani? Csak egy órára lenne szükségem.
- Mi lenne ez a téma? - Gombócot érzek a torkomban.
- Egy speciális technika kifejlesztése lett volna a célunk, de elnapoltuk. Esetleg ma?
- Máris nézem. - Most már azért is találkozni akarnék vele, ha nem tudna témát adni. Ki lehet ez? Általában megjegyzem az emberek arcát, és a témákat is, de ő rá nem emlékszem. Ismerős a hangja, de valahogy nem esik le. - Sajnálatosan a mai nap nem aktuális. Délután négyig be vagyok táblázva, utána pedig más programom van. Esetleg a holnap reggel 9 megfelelne? Csak déltől vagyok az irodában.
- Tökéletes - feleli a hang. - Esetleg a lenti kávézóban megteszi?
- Persze - felelem, bár kissé tartok ettől a találkozótól.
- Magam egy picit talán késem, mivel a vonat közlekedés a környékemen pocsék. De nyugodtan üljön csak le, kérem. Egészen biztosan megtalálom.
- Rendben, akkor holnap, Mr...
- Wright. Mr. Wright. - Nem emlékszem ilyen névre. Homlokráncolva leteszem a telefont, s még egy ideig figyelem a néma kagylót.
Ki volt ez?
***
Este a lányommal a szokásos filmnézésünket megejtve szinte már el is felejtem, hogy holnap reggel van egy találkozóm. Meg is említem ezt a lányomnak, aki csak annyit felel erre:
- Légy óvatos. Kitudja, hogy nem egy cikk vadász riporter, aki valami ügyes trükkel találkozót csal ki.
- Nyugi. Még egy riportert is letudok rázni - borzolom össze hollófekete haját. - Meg aztán valahogy olyan érzésem van, hogy hallottam én már ezt a hangot valahol.
Másnap reggel a szokásos egyenruhámat veszem fel, teljesen szokványosan megreggelizem a lányommal, majd eldobom a rezidens kórházhoz. Fintorog ugyan, amikor megérkezünk, de egy szóval sem panaszkodik, csak ad egy búcsú puszit, elveszi tőlem az ebédjét, és már rohan is befelé.
- Vigyázz magadra, kincsem! - kiáltom utána. Megfordul, fonatainak bonyolult mintázata nagyon szép keretet ad a mosolyának , ami felém küld.
- Te is, apu! - A szívem megtelik boldogsággal, majd kicsit vonakodva, de elindulok a munkahelyem felé.
Le sem tagadhatnám, hogy az én lányom, hiszen mikor én is leparkolok a mélygarázsban, elfintorodom. Nem is én lennék. Felkapom a táskámat, komótosan felsétálok a kávézóhoz. Háromnegyed kilenc van, de alig lézeng valaki itt. Talán a rugalmas beosztás az oka. A barista vigyorogva veszi fel a rendelésemet, amikor kiválasztok egy kellemes forrócsokit az étlapról.
Csendben várok.
Fellapozom az aznap reggeli netes újságot, elolvasok pár cikket a pénzügyi helyzetekről, a bolygók szövetségi állásáról. Nem sok változás tegnap óta, de legalább informálva vagyok valamennyire. A chat fejem egyszer csak felvillan.
Kicsim: Ma száraz anyag van... MENTS MEG!
Én: Találkozóm van, pindur. Nagyjából 5 perc és itt van.
Kicsim: Akkor addig... KÉRLEK! Tudom, hogy az ismétlés fontos, de már ha álmomból felkeltenek is eltudom mondani.
Én: Na, jó :) Épp forrócsokit iszogatok :P
Kicsim: Pukkadj meg :D Itt piszkálsz, ahelyett, hogy hoznál? Azért szeretlek. :P <3
Én: Tudom, hogy szeretsz. Én is téged. Majd este csinálok, oké, Kis Oroszlán?
Kicsim: Igeeeeeeeeeeeeeeen :D
- Micsoda mosoly. - Összerezzenek a hang hallatán. A torkomra fagy az összes szó, az agyam egy pillanatra lefagy. Nézem a telefonom képernyőjét, lefagy az arcomról a mosoly. Nem is látom, mit ír még a lányom, csak gyorsan lekörmölöm, mennem kell, s már teszem is el a táskámba.
Felpillantok a találkozó szervezőjére, s abba a barna szempárba nézek bele, amibe annak idején beleszerettem. Adam Waltz. Az exem. Hurrá. Úgy tudtam Texasba költözött, hogy az ottani kadétokat készítse fel a repülésre. De akkor mit keres itt?
- Rafinált terv - jegyzem meg epésen, miután leül velem szemben az asztalhoz, majd rendel egy kapucsínót.
- Miért? Másképp találkoztál volna velem? - hangjából csak úgy süt a sértettség és a harag. Feltudnék robbanni. Kezem ökölbe szorul a combomon, s ha nem akarnám már tudni, hogy mégis mi a fenéért rángatott ide, mentem faképnél hagynám.
- Egyszerűen felhívhattál volna - jegyzem meg gorombán, az ablakon kinézve. Nem akarok ránézni. Nem akarok... semmit. Felejteni akarok.
- Oh, vagy úgy?! - hangja gúnyos és piszkálódó, mint régebben, de valahogy nehezemre esik felidézni, hogy milyen volt annak idején, mikor még a párom volt. A szívem valahogy mélyen elraktározta őt egy olyan sarokba, ahol a múltnak egy elfeledett része van. - Tudod, Takashi - kezdi, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom a megnevezéstől; csak ő hívott a családnevemen -, abból a szempontból igazad van, hogy hívhattalak volna rendesen is. De nem voltam benne biztos, hogy el is fogadnád. - Ráfordítom a tekintetemet.
Engem néz, pásztáz, mintha valami újat akarna felfedezni rajtam. Visszatartom a levegőt, tekintetem szikrákat szór rá: Fejezd be! De nem hagyja abba. Néz rám, próbálja előhozni belőlem a huszonnégy éves Shirót, aki még tele volt álmokkal, tervekkel, aki éppenhogy csak eljegyezte őt. De az már közel tizenhét éve volt. Azóta átmentem sok mindenen, láttam dolgokat, megéltem dolgokat. Nem ugyanaz az ember vagyok, mint akkor.
- Mit akarsz, Adam? - kérdezem már-már suttogva. - Tizenhét év telt el, mióta utoljára láttalak. Miért pont most? - hangomból kihallatszik, mennyire nem akarom ezt.
- Magyarázatot adni és kapni. Talán egy újrakezdést. - Megáll bennem az ütő, s csak kicsi hiányzik hozzá, hogy ne akarjak azonnal futni. A forrócsoki bukfencet hány bennem, majdnem fel is jön. Mereven hátradőlök a bőrkárpitra, minél messzebb tőle.
- Adam... én ezt már lezártam. Évek teltek el.
- Tudom, de... - Adam szemében valami átsuhan, ám csak egy pillanatra. A következőben már ismét a remény. - Nézd, miután a Kerberos küldetés után eltűntél, pánikbeteg lettem. Másfél évig egy szanatóriumban voltam, hogy kezeltessem a depressziómmal együtt. Mikor visszajöttetek... akkor... köszönöm - időközben kihozzák a kávéját -, egyszerűen nem tudtam eléd állni. Szét voltam csúszva, ti pedig a Földet, a világot mentettétek meg. Nem tudtam eléd állni úgy. Aztán férjhez mentél... én pedig úgy gondoltam, hogy végleg elbújok Texasban. Kiképzem a kadétokat, és elölről kezdem. - Elmélyülten kavargatja a kávéját maga előtt. - Viszont nem hagyott nyugodni, hogy ott vagy és... legalább egy magyarázatot adhatnék, hogy miért nem jöttem vissza. Hogy meghallgassalak téged.
- Ez szép és jó, de...nézd én...
- Tudom, hogy elváltál, és... hogy mennyi mindent elértél - vág a szavamba. - De akkor is szerettem volna veled találkozni, ha még tanító vagy a Garrisonban és férjnél vagy. Csak hallani szeretném, hogy milyen az életed, hogy vagy. Úgy általánosságban rólad.
- Ezt értem, de... - Ekkor csörren meg a telefonom. Összerezzenek Mans Zelmerlow dalára, amit a lányomnak állítottam be. Egy pillanatra habozok, majd inkább a felvétel mellett döntök. - Elnézést. Igen? - veszem fel a telefont.
- Átmentem! - sikítja bele a fülembe izgatottan.
- Mi, tessék? Hogy érted, hogy átmentél? Hiszen még egy hét van a rezidens időszakodból? - tátom el a számat. Egyértelműen ez jobb hír, mint Adam.
- Mrs. Jen látta a gyógyszerkészítési jegyzeteimet, valamint több orvosnak is segítettem a betegek diagnózisát felállítani. Megkaptam a doktor címet! - Az egyik pillanatban még a félelem szorongatta a torkomat, most viszont tátott szájjal nézem a forrócsokis bögre szélét, s sírni tudnék büszkeségemben. - Átmentem, apu! Doktor vagyok, hivatalosan is!
- Ez... - szipogok egy kicsit, a plafonra nézek, egy pillanatra behunyom a szemem boldogságomban. - Csodálatos - török ki én magam is. - Akkor ma este jogos lesz az a forró csokizás! - nevetem el magam.
- Igen-igen - Szinte hallom a hangjából az ugrálást, és a boldogságot. - Mindjárt ott vagyok a Centernél amúgy. Mrs. Jen elhozott sarokig. Öt perc és bent vagyok. - Erre viszont nem számítok. Egy pillanatra bennem reked a levegő, de valahogy sikerül kinyögnöm, amit akarok
- Oké, menj fel az irodámba. Nekem még tart a találkozóm.
- Ugyan, gyere csak ide! - kiabál be Adam, hogy a lányom is hallhassa a másik oldalon.
- Elég hangos egy úr, mondhatom. Akkor? - A szemem sarkából látom, ahogy elmegy az ablak előtt, és a főbejárat felé tart.
- Menj fel az irodámba - adom ki az utasítást, miközben haragosan tekintgetek Adamra.
- Oké, akkor felmegyek, addig olvasok egy kicsit. - Pechemre ezt már az épületben mondja, s mivel alig vannak, Adam könnyen meghallja, hogy ki az a telefon másik végén. Egyből megakad a szeme a lányom fekete haján, apró táskáján, s már ugrik is. Ám én is.
Adam öt lépés előnnyel szánkázik át a kávézón, arra viszont nem számolt, hogy apai ösztöneimmel, átugrom a palánkon, hogy behozzam a lépés hiányom.
- Kisasszony - szólítja meg a lányomat, aki aktívan hallózik a telefonba. A lányom megfordul, szürke szeme megakad Adamen, de nem szól még semmit. Főleg, mert elég hamar meglát engem is. Fekete pólóban és egyen nadrágban nem is tudna összetéveszteni senkivel, főleg amilyen fehér hajam van, kirívok a tömegből.
- Nincs kisasszony - sziszegem Adamnek a fogaim között. - Menj fel az irodámba, öt perc és jövök. - Mondom a lányomnak, aki értetlenül nézi Adamat és engem, amint szuggerálom. Adam persze azonnal végigméri a 12 éves lányomat, aki időközben kinyomja a telefont.
- De van - nyomatékosít Adam, akinek eltökélt szándéka, hogy most belemászik az életembe. Felszívom magam, mint egy pulyka, ha a területét kell védeni, s már készen állok arra, hogy akár jelenetet rendezek az aulában, amikor a kislányom megszólal.
- Később találkozunk, apa - mondja a lányom, majd egy gyors ölelést kapok tőle, s már rohan is a lifthez, ahol ellenőrzik. Megvárom, amíg beszáll a liftbe; még egyszer rám néz, két ujjával mutatja, hogy vigyorogjak, mire tényleg elhúzom a számat.
A lift elindul felfelé a harmincadik emeletre.
Haragom viszont nem párolog el. Keményen Adam szemébe nézek, aki még mindig úgy tesz, mintha ez csak egy ártatlan találkozó lett volna.
- Őt hagyd békén - morgom szinte elé, majd sarkon fordulok, hogy felkapjam a cuccomat.
- Mégis ki ő? - lohol a nyomomban Adam, aki szinte a nyakamba lihegi a kérdéseit. - Mégis miért van itt? Mi ez a doktor dolog? Mi ez, Takashi? - karon ragad, ahogy visszaérünk az asztalhoz.
- Ő a szememfénye, az egyetlen kincs, ami még maradt nekem ezen a rohadt világon. Ugyanis a szüleim faképnél hagytak, mikor férjhez mentem. Hivatalosan beszélnek velem. A barátaim itt vannak ugyan, de ők is élik az életüket. Ez a gyerek, ez a 12 éves gyerek, a lányom - nyomatékosítom a szót -, ez a zseni, képes 12 évesen doktorit szerezni azért, hogy a többi doktor által csak műbetegségnek titulást tüdőbajomat hivatalosan is kezelhesse, gyógyszert készíthessen nekem, hogy ne fulladjak bele a saját vérembe. S esküszöm itt neked, Adam Waltz, ha egy lépést is próbálsz a közelébe menni megtudhatod, hogy milyen apuka lettem. A múltam vagy, nem a jövőm. Lezártam ezt magamban, s nincs szükségem párra. Van elég szarság az életemben e nélkül is.
Azzal felkapom a táskámat, kabátomat, telefonomat, kifizetem a forrócsokit és Adam kapuccsinóját, majd a lányom után megyek a harmincadik emeletre.
Oda legalább nem követhet a múlt.
- Egyszerűen felhívhattál volna - jegyzem meg gorombán, az ablakon kinézve. Nem akarok ránézni. Nem akarok... semmit. Felejteni akarok.
- Oh, vagy úgy?! - hangja gúnyos és piszkálódó, mint régebben, de valahogy nehezemre esik felidézni, hogy milyen volt annak idején, mikor még a párom volt. A szívem valahogy mélyen elraktározta őt egy olyan sarokba, ahol a múltnak egy elfeledett része van. - Tudod, Takashi - kezdi, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom a megnevezéstől; csak ő hívott a családnevemen -, abból a szempontból igazad van, hogy hívhattalak volna rendesen is. De nem voltam benne biztos, hogy el is fogadnád. - Ráfordítom a tekintetemet.
Engem néz, pásztáz, mintha valami újat akarna felfedezni rajtam. Visszatartom a levegőt, tekintetem szikrákat szór rá: Fejezd be! De nem hagyja abba. Néz rám, próbálja előhozni belőlem a huszonnégy éves Shirót, aki még tele volt álmokkal, tervekkel, aki éppenhogy csak eljegyezte őt. De az már közel tizenhét éve volt. Azóta átmentem sok mindenen, láttam dolgokat, megéltem dolgokat. Nem ugyanaz az ember vagyok, mint akkor.
- Mit akarsz, Adam? - kérdezem már-már suttogva. - Tizenhét év telt el, mióta utoljára láttalak. Miért pont most? - hangomból kihallatszik, mennyire nem akarom ezt.
- Magyarázatot adni és kapni. Talán egy újrakezdést. - Megáll bennem az ütő, s csak kicsi hiányzik hozzá, hogy ne akarjak azonnal futni. A forrócsoki bukfencet hány bennem, majdnem fel is jön. Mereven hátradőlök a bőrkárpitra, minél messzebb tőle.
- Adam... én ezt már lezártam. Évek teltek el.
- Tudom, de... - Adam szemében valami átsuhan, ám csak egy pillanatra. A következőben már ismét a remény. - Nézd, miután a Kerberos küldetés után eltűntél, pánikbeteg lettem. Másfél évig egy szanatóriumban voltam, hogy kezeltessem a depressziómmal együtt. Mikor visszajöttetek... akkor... köszönöm - időközben kihozzák a kávéját -, egyszerűen nem tudtam eléd állni. Szét voltam csúszva, ti pedig a Földet, a világot mentettétek meg. Nem tudtam eléd állni úgy. Aztán férjhez mentél... én pedig úgy gondoltam, hogy végleg elbújok Texasban. Kiképzem a kadétokat, és elölről kezdem. - Elmélyülten kavargatja a kávéját maga előtt. - Viszont nem hagyott nyugodni, hogy ott vagy és... legalább egy magyarázatot adhatnék, hogy miért nem jöttem vissza. Hogy meghallgassalak téged.
- Ez szép és jó, de...nézd én...
- Tudom, hogy elváltál, és... hogy mennyi mindent elértél - vág a szavamba. - De akkor is szerettem volna veled találkozni, ha még tanító vagy a Garrisonban és férjnél vagy. Csak hallani szeretném, hogy milyen az életed, hogy vagy. Úgy általánosságban rólad.
- Ezt értem, de... - Ekkor csörren meg a telefonom. Összerezzenek Mans Zelmerlow dalára, amit a lányomnak állítottam be. Egy pillanatra habozok, majd inkább a felvétel mellett döntök. - Elnézést. Igen? - veszem fel a telefont.
- Átmentem! - sikítja bele a fülembe izgatottan.
- Mi, tessék? Hogy érted, hogy átmentél? Hiszen még egy hét van a rezidens időszakodból? - tátom el a számat. Egyértelműen ez jobb hír, mint Adam.
- Mrs. Jen látta a gyógyszerkészítési jegyzeteimet, valamint több orvosnak is segítettem a betegek diagnózisát felállítani. Megkaptam a doktor címet! - Az egyik pillanatban még a félelem szorongatta a torkomat, most viszont tátott szájjal nézem a forrócsokis bögre szélét, s sírni tudnék büszkeségemben. - Átmentem, apu! Doktor vagyok, hivatalosan is!
- Ez... - szipogok egy kicsit, a plafonra nézek, egy pillanatra behunyom a szemem boldogságomban. - Csodálatos - török ki én magam is. - Akkor ma este jogos lesz az a forró csokizás! - nevetem el magam.
- Igen-igen - Szinte hallom a hangjából az ugrálást, és a boldogságot. - Mindjárt ott vagyok a Centernél amúgy. Mrs. Jen elhozott sarokig. Öt perc és bent vagyok. - Erre viszont nem számítok. Egy pillanatra bennem reked a levegő, de valahogy sikerül kinyögnöm, amit akarok
- Oké, menj fel az irodámba. Nekem még tart a találkozóm.
- Ugyan, gyere csak ide! - kiabál be Adam, hogy a lányom is hallhassa a másik oldalon.
- Elég hangos egy úr, mondhatom. Akkor? - A szemem sarkából látom, ahogy elmegy az ablak előtt, és a főbejárat felé tart.
- Menj fel az irodámba - adom ki az utasítást, miközben haragosan tekintgetek Adamra.
- Oké, akkor felmegyek, addig olvasok egy kicsit. - Pechemre ezt már az épületben mondja, s mivel alig vannak, Adam könnyen meghallja, hogy ki az a telefon másik végén. Egyből megakad a szeme a lányom fekete haján, apró táskáján, s már ugrik is. Ám én is.
Adam öt lépés előnnyel szánkázik át a kávézón, arra viszont nem számolt, hogy apai ösztöneimmel, átugrom a palánkon, hogy behozzam a lépés hiányom.
- Kisasszony - szólítja meg a lányomat, aki aktívan hallózik a telefonba. A lányom megfordul, szürke szeme megakad Adamen, de nem szól még semmit. Főleg, mert elég hamar meglát engem is. Fekete pólóban és egyen nadrágban nem is tudna összetéveszteni senkivel, főleg amilyen fehér hajam van, kirívok a tömegből.
- Nincs kisasszony - sziszegem Adamnek a fogaim között. - Menj fel az irodámba, öt perc és jövök. - Mondom a lányomnak, aki értetlenül nézi Adamat és engem, amint szuggerálom. Adam persze azonnal végigméri a 12 éves lányomat, aki időközben kinyomja a telefont.
- De van - nyomatékosít Adam, akinek eltökélt szándéka, hogy most belemászik az életembe. Felszívom magam, mint egy pulyka, ha a területét kell védeni, s már készen állok arra, hogy akár jelenetet rendezek az aulában, amikor a kislányom megszólal.
- Később találkozunk, apa - mondja a lányom, majd egy gyors ölelést kapok tőle, s már rohan is a lifthez, ahol ellenőrzik. Megvárom, amíg beszáll a liftbe; még egyszer rám néz, két ujjával mutatja, hogy vigyorogjak, mire tényleg elhúzom a számat.
A lift elindul felfelé a harmincadik emeletre.
Haragom viszont nem párolog el. Keményen Adam szemébe nézek, aki még mindig úgy tesz, mintha ez csak egy ártatlan találkozó lett volna.
- Őt hagyd békén - morgom szinte elé, majd sarkon fordulok, hogy felkapjam a cuccomat.
- Mégis ki ő? - lohol a nyomomban Adam, aki szinte a nyakamba lihegi a kérdéseit. - Mégis miért van itt? Mi ez a doktor dolog? Mi ez, Takashi? - karon ragad, ahogy visszaérünk az asztalhoz.
- Ő a szememfénye, az egyetlen kincs, ami még maradt nekem ezen a rohadt világon. Ugyanis a szüleim faképnél hagytak, mikor férjhez mentem. Hivatalosan beszélnek velem. A barátaim itt vannak ugyan, de ők is élik az életüket. Ez a gyerek, ez a 12 éves gyerek, a lányom - nyomatékosítom a szót -, ez a zseni, képes 12 évesen doktorit szerezni azért, hogy a többi doktor által csak műbetegségnek titulást tüdőbajomat hivatalosan is kezelhesse, gyógyszert készíthessen nekem, hogy ne fulladjak bele a saját vérembe. S esküszöm itt neked, Adam Waltz, ha egy lépést is próbálsz a közelébe menni megtudhatod, hogy milyen apuka lettem. A múltam vagy, nem a jövőm. Lezártam ezt magamban, s nincs szükségem párra. Van elég szarság az életemben e nélkül is.
Azzal felkapom a táskámat, kabátomat, telefonomat, kifizetem a forrócsokit és Adam kapuccsinóját, majd a lányom után megyek a harmincadik emeletre.
Oda legalább nem követhet a múlt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése