Fájdalom

Sötét van. Félek. Visszafogom persze, hogy a többi rab, akikkel együtt vagyok, ne bolonduljon meg. Mosolygok, játszom a gyerekekkel, a felesleges trutymóval képeket festek velük. Ők még jobban viselik a dolgokat, mit a szülők.

Mindenki retteg, fülel, még éjszaka is, amikor az őrök járkálnak a cellák között. Nem mintha bárki is szökni akarna. Egy űrhajón vagyunk, könyörögöm! Egy mobiltefelon nem működne itt, amivel mondjuk felhívhatnánk bárkit, nem hogy még eltűnjünk innen.

Takarodó után vagyunk már, felületesen alszik mindenki, kivéve én. Képtelen vagyok elaludni. Nem sok gyógyszer maradt már a karperecemben. A gyerekek körülöttem alszanak, hogy védve legyenek a galráktól amennyire csak lehet. Látták, hogyan harcolok az arénában, biztonságban érzik magukat mellettem.

Csak én magam nem gondolom azt, hogy sikerülne kettőnél több galrával egyszerre elbánnom. Egy harmadik simán felkapná az egyik gyereket, s már ott sincs. Mégis... én még mindig jobban tudom őket védeni. Ahogy a barátomat, Mattet is sikerült kihúznom a csávából az arénánál. Vajon merre lehet most? Remélhetőleg, nem végeznek rajta semmilyen kísérletet, mint valami nyúlon.

A családom viszont jobban aggódhat odalent a Földön, mi is lehet velünk. Bár ahogy a Garrisont ismerem, egyszerűen halottá nyilvánítanak minket. A múlttal tesznek minket egyelővé, hogy még véletlenül se tudódjon ki, mi is lett velünk. A szüleim, a testvéreim, Keith, Adam... mindenki gyászolhat a Földön, pusztán azért, mert a Garrison képtelen beismerni a földönkívüliek behatását. Ki tudja, hogy még ki fog áldozatul esni a galráknak.

- Igen, azonnal - hallom meg az egyik őr hangját odakintről. Feszülten figyelni kezdek, minden idegszálam a hangra koncentrál. Vajon miről fognak ma beszélni? Egyszer hallottuk, ahogy egy boszorkányról fecsegtek, de akadt olyan diskurzus, ahol épp a soron következő arénás csatát vesézték ki.

Az ellenfelet, akivel megkellett küzdenie valamelyik rabnak, vagy épp nekem. Most is feszülten figyelek, ám a másik irányba mennek el az őrök, így már csak szófoszlányokat hallok, ahogy elmennek. Talán jobb is így. Ha már aludni nem tudok, legalább ne azon járjon az eszem, hogy kivel kell majd szembeszállnom majd az arénában.  Hosszan felsóhajtok, majd a sötétségben kirajzolódó alakokat kezdem el figyelni.

Egyik- másik hasonlít is egy állatra. Egy pókra, egy emberre, egy őzre, amit csak beleképzelek. Egy kicsit lehunyom a szememet; magam elé képzelem a szüleim házát, a kertet, a virágzó fákat. Otthon vagyok. A levegőben érzem, ahogy anyám a kedvenc pitémet süti, a frissen nyírt fű illatát, a kertváros jellegzetes virágillatát tavasszal.

Képzeletben végigsétálok a járdánkon, elmegyek apám mellett, aki szokásosan szalmakalapban, bőingben és melegítő nadrágban járkálgat fel-le a kertben a fűnyíróval. Lazán intek neki, figyelem, ahogy széles mosolyra húzódik a szája, s a szívem megtelik szeretettel.

A konyhába érve látom, ahogy anyám táncol a kövön apró topánkájában. Őszülő haját laza kontyba fogta a tarkóján. Kötenye pedig úgy lengedezik körülötte, mintha csak báli ruha lenne. Mosoly ül enyhén ráncos arcán, szeme körül a szarkalábak felkúsznak, ahogy meglát. Az én szám is így húzódik fel.

A következő pillanatban a bátyám szalad be a konyhába, kezében a legújabb hírrel, ami lázba hozta. Fekete haja ezerfele áll, fekete szeme csak úgy csillog az izgatottságtól. Utána jön a húgom, aki kedvenc kék ruhájában, karbafont kézzel csak lesi, ahogy a bátyánk élénken beszélni kezd. Nem szakítjuk félbe, inkább nézzük, hogyan lendül bele a magyarázatába, hogyan vigyorog, hadonászik.

Időközben apánk is belép a konyhába, figyeli, ahogy a legnagyobb fia egyre jobban...

- Bajnok! - riasztanak fel az ábrándozásomból. Azonnal kipattannak a szemeim, visszacsöppenek a zord valóságba. A cellámba, a több száz rab közé, akik reszketve figyelik, ahogy felállok, majd gyakorlott léptekkel az őrhöz megyek. Itt nincs helye kérdéseknek, nincs is értelmük. Úgy is az lesz, amit ők akarnak.

Nem bilincselnek meg, nem lökdösnek hátulról, hanem csak mennek velem. Egy őr előttem, egy őr utánam, állig felfegyverkezve. Még ha szökni is akarnék, esélyem se lenne ellenük. Minden lépésnél megzördül a páncéljuk, aminek anyagát még soha nem látta ma földön. A lilás lámpák fényében halványan látom a szemem sarkából, ahogy néhány katona elmasírozik az egyik folyosón. Egy kocsit visznek kifele, amin egy letakart test van.

Egy újabb áldozat.

Gombóc nő a torkomban, érzem, ahogy a bennem lakozó gyermek futni akar, toporzékolni félelmében. Elnyomom. Nem lehet. Ökölbe szorítom a kezemet, megmaradt körmöm a tenyerembe váj. Nem félhetek. Még nem. Talán egyszer.

A két őr szótlanul átkísér több részén is a hajónak. Néha vissza-visszatérünk ugyanoda, csak hogy összezavarjanak, hasztalanul. Annyiszor hoztak már végig itt, hogy már tudom pontosan, merre is érdemes mennem itt, ha vissza akarok jutni a cellámhoz, a fedélzetre, vagy épp a hajókhoz. Stratégiailag nem rossz, hogy megkavarják a foglyot, azonban ha az a fogoly van elég erős, hogy figyeljen, pontosan megjegyez mindent.

Végezetül egy szobába vezetnek be. Több csuklyás druida áll a szobában, közöttük állig felszerelt galrákkal, mint valami futurikus filmben. Kerek, pántos szemüvegükben néznek rám, ahogy elmegyek mellettük. Egy orvoshoz vezetnek, legalábbis azt hiszem. Tűhegyes fogai előbukkannak, ahogy meglát. Valami mosoly félének szánhatta, ám legkevésbé sem nyugtatott meg.

Egy számomra ismeretlen nyelven mond valamit az egyik őrnek, aki egy mozdulattal felrántja a kis poncsó szerűséget rajtam. Kelletlenül leveszem magamról, ám még ez sem elég. Utasít, hogy álljak ahhoz a falhoz, ami az orvos mögött van. A lapockámba bök, amikor kissé lassabban megyek, mint az ő szeretné.

A falhoz állok, figyelmesen várom, hogy mi lesz. Az orvos egy újabb mosollyal próbálkozik, majd egy aprócska gombot nyom meg. Ekkor pántok pattannak ki a falból, körbe fogva engem. A csuklóm, bokám, törzsemet a falhoz szegezve nézem őket. Valamit akarnak. Harcra készen vicsorgok rájuk, mintha ezzel megijeszthetném az amúgy is vidám társaságot. A félelem szorongatja a torkomat, képtelen vagyok akárcsak tiltakozni is.

Ami ez után következik pedig maga a borzalom. Az orvos a legváltozatosabb színű, szagú injekciókat, főzeteket nyomja belém, akár akarom, akár nem. Korbáccsal, fegyverrel ver, több helyen felhasítva a húst. Az orromon lévő nagy eséllyel megmarad. Ám nem ez a legdrasztikusabb. Nehezen lélegezve a számon át, próbálom nem elhányni magamat. Mindenem fáj, szédülök, s már-már a halál után ácsingózom. Mindent vér áztat, az én vérem.

Mond valamit a számomra ismeretlen nyelven. Összeszorítom a fogamat, felkészülök az újabb csapásra, egy injekcióra. Neki nyom a falnak, félárbócra engedett szemhéjam alatt alig látom, mi van a kezében. Csak azt érzem, hogy fáradt vagyok. Pihenni akarok. Kishíján hányok, ahogy megrázza a fejemet a hajamnál fogva. Ám az azt követő fájdalom, még a kínzásokénál is rosszabb. Torkom szakadtából üvelteni kezdek, próbálok vergődni, sikertelenül. 

Két galra fog közre, éles hegyes körmeik a fejembe vágnak. Könyörgök, sikoltozom, ahogy csak tudok, de semmi haszna. Nem látom, mit csinálnak. Csak a kínt érzem. A vérem végigfolyik az oldalamon, hallom a fülemben, ahogy a csont eltörik, talán szilánkjaira. Talán el is ájulok közben a fájdalomtól. Csak annyit tudok, hogy mikor az orvos abbahagyja, elhányom magamat. A szervezetem visszaadja azt a csekély ételt, amit képes voltam magamba gyömöszölni. Kábultan nézek magam elé, taknyom-nyálam egybe folyik.

Hirtelen hiányérzemet támad. Valami nincs rendben. Félve, karikás szemmel a fájdalom irányába nézek, és... ha nem hánytam volna az imét, lehet most tenném meg. Próbálom felfogni azt, amit látok, de képtelen vagyok. Ömlik a vér a karomból... a karom helyéből. Egész testembe remegek, a fájdalom hullámokban önti el a testemet. 

Levágták a karomat. 

Felfordul a gyomrom, reszketegen zihálok, az eddig elfojtott pánik kezd előtörni belőlem, s csak nagyon kicsi választ el attól, hogy teljesen elboruljon az agyam, és dühöngő őrült váljon belőlem. Valamit motyog megint az az orvos, akire rápillantva meglátom a véres fűrészt a kezében. Elégedetten vigyorog, mintha a világ legjobb dolgát vitte volna véghez. Rá akarok üvölteni, elküldeni a kurva anyjába, amiért ezt tette velem, de esélyem sem nyílik rá. A következő pillanatban ugyanis szintén lefognak, majd egy izzó vassal elállítják a vérzést.

Mit sem törődnek azzal, hogy érzéstelenítsenek, vagy épp altassanak. Hagyják, hagy ordítsak, szenvedjek a rámtörő fájdalomtól. Könnyekben török ki, próbálok szabadulni, hasztalanul. Perzsel, éget a fájdalom, ahogy rácsatlakoztatják az idegrendszeremre, ahogy a frissen vágott húst nyiszatolják. Egészen addig nem eresztenek el, ameddig azt a mechanikus kart be nem helyezik a levágott helyére. 

Kimerülve zihálok magam elé, nem látok semmit. 

Csak annyi marad meg, hogy a bilincsek hangosan kattannak, valamelyik parancsnok felnyalából, majd elvisznek az orvosi szobából.