Gyerekkor

Ezer fotó örökíti meg egy gyermek éveit, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, az általános iskolás koron át, egészen az egyetemig. S még azon túl is, amikor a festékes, csokis és saras arcocskából, hirtelen felnőtt, munkába járó, kissé nyomott felnőtt lesz. Mégis jó visszanézni azt a rengeteg fotót, ami akkor készült.

Néha elámulok rajta, hogy mennyire más voltam akkor, mennyire sokat változtam a tinédzserkori énemhez képest. Nem csak testben, de gondolkodásban, lélekben is. Gondolatban visszamegyek jó pár évet, amikor még alig voltam általános iskolás.

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Megvoltam szeppenve az első napomon. Anya vitt iskolába. Hátamon nagy, nehéz táska volt, tele könyvekkel, füzetekkel, hegyesre faragott ceruzákkal. A legkényelmesebb rövidnadrágomat adta rám, egy pólóval. Zárt cipőt vettem fel aznap; nem voltam hajlandó szandált felvenni. Kezemben az uzsonnás dobozomat szorongattam, miközben anyám keze a tarkómon pihent. Félve néztem a sok gyereket, akik nevetgélve szaladnak az épület felé.

- Menj csak - mondta anyám, mire felnéztem rá. Szemében láttam saját magamat, de láttam azt is, hogy mennyire fél ő is, mennyire fogom szeretni az iskolát, hogy fogja bírni a szervezetem az izombetegségemmel ezt a rengeteg gyereket. Nagyot nyeltem, majd vettem egy mély levegőt. Nem fogok félni határoztam el magamban, majd nekilódultam.

Ölesléptekkel, a környezetemet szemlélve mentem befelé. Sokan a barátikörükhöz csatlakoztak, mások kissé magányosan mentek befelé az épületbe. Senki nem törődött velem, nem bámultak meg, mintha én lennék az új gyerek. Egyedül a portás bácsi volt az, aki felfigyelt rám. Aranyos, bajszos emberke volt, zöld egyenruháján ott virított a neve, de már ennyi idő után nem emlékszem rá. Arra viszont igen, hogy még utoljára visszanéztem anyámra, ám már nem volt ott.

A portás bácsi kísért el az osztályomig, ahol a tanítónéni már várt rám. Vörös haja volt, nagy kék szeme, és sugárzó mosolya, és vattacukor illata volt, ahogy kezet rázott velem. Az osztályban már voltak rajtam kívül, mind izgatottak voltak, és nézelődtek. Figyelték a sárkányt a falon, amibe akkor még számomra ismeretlen betűket írtak, volt bohóc is számokkal, évszakokat jelölő fa, csupa szín, csupa boldogság.

Az első néhány hétben nem nagyon szólaltam meg. Ha igen, akkor a társaim mind rámnéztek. Félénk kisgyerek voltam. A betegségem miatt amúgy sem voltam valami közlékeny. De szerettem az iskolát. Persze voltak barátaim, de nem nagyon lógtunk együtt. Inkább olyan banda voltunk, akik együttmüködtünk, amikor csoport feladat volt.

De őket remekül tudtam vezérelni, segíteni. Anyám már akkor mondta, hogy vezetésre termettem, hiába gondoltam magamról azt, hogy félénk gyerek vagyok. Valahogy ez a köpeny az évek alatt eltűnt rólam. Megtanultam kontrollálni a félelemet. Azon munkálkodtam, hogy minél előbb segíthessek másoknak, és elérhessem az álmaimat.

Persze, néha visszamentem az aprócska gyerekkorba. Voltak álmatlan éjszakáim, amikor elég volt egy közelgő feladatomra gondolni, s máris berezeltem. Szorongtam, féltem néha ezektől a feladatoktól. Ilyenkor anyám nyugtatott meg. Elmondtam neki, mi is bánt, s hamar sikerült a lelkemre beszélnie. Ha személyesen találkoztunk rám mosolygott, hozott a kedvenc sütimből, s máris jobb volt a világ.

Ám amikor eltávolodtunk egymástól, megszakadt úgymond a kapcsolat, nem volt kihez fordulnom. Persze ott volt Curtis és később a lányom anyja, de valahogy nem lehetett ahhoz fogni, amikor édesanyám a karjaiba vont, megsimogatta a fejemet, s minden helyre állt a világban.

Elnézem anyámat, ahogy előttem áll a család körében. Félénken fel-felpillant rám, idegesen morzsolgatja az ujjait, látszik rajta, hogy nehezen fogja vissza magát. Megköszörülöm a torkomat, majd nekikezdek a tárgyalásnak. Hosszasan beszélek, apám néha válaszolgat, ám az én tekintetem mindig az anyámra téved, aki meghunyászkodva próbálja tűrtőztetni az érzelmeit.

- Shiro! - ront be hirtelen Keith. Az arcán látom, hogy jó oka volt megzavarni. Sokat futhatott. - A Kis Oroszlán... - Megáll bennem az ütő, hirtelen felszökik a vérnyomásom, s nem érdekel tovább a tárgyalás.

- Hányas kórterem? - teszem fel azonnal a kérdést, s már rohanok is. Nem érdekel, hogy apám ordítja a nevemet, hogy nagyon tiszteletlen vagyok a saját családommal, de még ha tárgyaló partnerként is beszélek vele, akkor is sértő, amit művelek.

- Traumatológia. Most vitték be! - kiált utánam Keith, de már csak félfüllel hallom.

A testem magától cselekszik, a szívem pedig úgy zakatol, mintha ki akarna a mellkasomból ugrani. Szerencsére az itteniek már tudják jól, ha én rohanok, akkor jobb félreállni. A sarkokat elkapva, fordulok be egy másik folyosóra, szinte nem is látom kivel futok össze. Elérem végre a Garrison kórházát, ahol a lányom is dolgozik, s azonnal felszaladok a traumatológiára.

A recepción a hölgy látva mennyire kifulladtam, már keresi is a nevem alapján a lányomat. Készségesen megmondja, hogy még a vizsgálóban van, de már felvették az osztályra. Remek! Ezekszerint nem olyan, hogy még ma hazaengedjék.

- Köszönöm. Melyik vizsgálóban van? - veszek egy mély levegőt végre.

- A 12-es vizsgálóban van, Dr. Gringerrel - mutat a folyosóra, ahol a vizsgálók vannak. Ismételten megköszönöm neki, és elindulok a folyosón. Szerencsére hamar megtalálom a vizsgálót. Halkan bekopogok, mire egy szőkehajú nővér dugja ki az orrát.

- Oh, dandártábornok. Itt van apukád! - Egek, ez a nő! - Beengedhetem, doktor úr?

- Persze, jöhet, már készen vagyunk.- A hölgy szélesre tárja az ajtót, hogy én magam is betudjak jönni. Feltűnően megnéz magának, ám amikor én meglátom a lányomat, menten egy nyugtatóért kiáltanék.

- Szia, apa! - nevetgél kényszeresen a térdig begipszelt lábával. - Csak csontrepedés! - szólal meg azonnal, mikor meglátja, hogy sápadok. - A gép egyik kereke felszálláskor megadta megát és felborult. Nem nagy...

- Csak egy kis agyrázkódás, uram, néhány zúzódás és egy kis csontrepedés - igyekszik megnyutatni a doktor, de már érzem, hogy a lábam meggyengül. Lenyelem a dühömet, veszek egy mély levegőt. Két tenyerembe temetem az arcomat, hosszan felsóhajtok.

- Bent kell tartani gondolom az agyrázkódás miatt - térek magamhoz, miután megdörzsölöm az arcomat.

- Pontosan, de csak ma estére kell bent lennie, hogy megfigyeljük, nem lesznek-e komplikációk.

- Értem - sóhajtom hosszan, miközben nem merek a lányomra nézni. Nem akarom, hogy lássa, mennyire dühös vagyok. Feleslegesen jegyzem meg, mert más alatt is elromolhatott volna az a kerék. Zsebre vágom a kezemet, a földet nézem.

- Nővérke, tolhatja Takashi kisasszony a  kórtermébe. Amire szüksége van a hölgynek... - Elengedem a fülem mellett a felsoroltakat, főleg, hogy pontosan tudom, mi is kell. A nővér besegíti a lányomat a tolókocsiba, eltolja mellettem.

- Köszönöm, doktor - mondom neki, majd sarkon fordulok, és követem a nővért a kórterembe. Picúrom összehúzza magát, amikor melléjük érek, s egészen addig az ujjaival játszik, míg be nem vezeti a nővér a kórterem be. - Hagyja csak - mondom, neki, amikor megemelné a lányomat. - Majd én. - Rutinosan felkapom a lányomat, majd befektetem az ágyába. - Magunkra hagyna minket egy picit, kérem?

- Azért ne terhelje túl.  - A nővér látja rajtam, hogy tényleg eléggé feszült vagyok, és inkább gyorsan lelép a szobából, amiben ráadásul egyedül vagyunk. Betakargatom a lábát a lányomnak, amolyan reflexként, pedig nagyon is megijedtem.

- Ne haragudj - szólal meg végül. Ránézek, s látom, hogy kishíján potyognak a könnyei. - Nem akartalak megijeszteni.

- Ezt nem tagadom, rám hoztad a frászt, de nem haragszom rád.

- De felmerült benned - vádol meg, s még tagadni sem tudnám, hogy nem így volt. Letörölgetem az arcáról a könnyeket, finoman a párnára nyomom a törzsét.

- Ezt sem tagadom, de hamar rájöttem, hogy mással is megtörténhetett volna, nem a te hibád - nyomok egy puszit a homlokára, majd finoman magamhoz ölelem. - Ez benne van a pakliban, néha a szívem meg fog állni, ha ilyen történik veled. Nem haragszom rád, kincsem! - Lágyan simogatom a hátát, s próbálok nem remegni a tudattól, hogy el is veszíthettem volna őt.

Néhány percig még így maradunk, míg én magam is megnyugszom egy kicsit. Ezek után nagy nehezen visszamegyek a lakásra, hogy összeszedjem a cuccokat. Visszafelé menet persze összefutok a családommal. Apám haragosan támaszkodik megszokott sétapálcájára, a húgom és a bátyám is eléggé harapósan néznek rám. Felsóhajtok. Ez a nap már csak rosszabb lehet.

- Elnézést az elrohanásért. Vészhelyzet volt! - mondom, s meg sem próbálom leplezni, hogy zavarban vagyok. Tudom, hogy hibát követtem el, hogy se szó, se beszéd nélkül faképnél hagytam őket, de egy részem nem is sajnálja. Idegesen a fülem mögé tűrök egy ott sem lévő hajfürtöt. - A tárgyalás...

- A lényeget átbeszéltük - mondja apám kimérten, hidegen. - Nem szükséges megtartanunk, ha a jövőben ennyire rohanóssá válik.

- Tényleg sajnálom, hogy el kellett rohannom. De olyan helyzet volt, amit nem bírtam a fenekem ülve megtűrni - felelem őszintén, mire apám szemébe megvetés költözik.

- Csakugyan? Netalántán a meleg párodnak kificamodott a bokája? - halkan felkacag, s látom rajta mennyire élvezi, hogy kínozhat. Összeszorítom a számat, még mielőtt egy neveletlen megjegyzés hagyja el a számat. Helyette inkább egy kissé meggondolatlan, de annál fájdalmasabb helyen fogok odarúgni. Ami még nekem is fájni fog.

- Nem. A lányomat érte baleset - Apám arca megdermed, lefagy az arcáról a mosoly, s talán még a botot is szorosabban fogja. Mély levegőt veszek, próbálom lenyugtatni zakatoló szívemet. - Ő fontosabb az életemnél is. S talán magának is a gyermekeire kellene fókuszálnia, ahelyett, hogy engem sérteget. A további viszontlátásra, Mr. Takashi.

Nem várom meg, hogy bármelyik is válaszoljon. Nem érdekelnek a szánalmas megszólalásaik. A gyerekkorom végleg megszűnt, de valaki másnak még adhatok egy szép gyermekkort, amit nem szennyezbe a kitagadás szennye.