Kórház

Egész életemet behálózták a kórházi látogatások. Már ha azt vesszük, hogy kórházban születettem, onnantól kezdve folyamatosan látogattam a fehérre meszelt falakat. S nem csak azért, mert a szokásos oltást kellett megkapnom évente, hanem azért, mert az izmaim már gyerekkoromban nem szuperáltak úgy, ahogy kellett volna.

Emlékszem, gyerekként kihallgattam a szüleimet. Épp egy rohamon voltam túl, és nagyon kíváncsi voltam, milyen betegségem is van valójában. A bátyám azt mondta anno - én négy éves voltam, ő pedig hét -, hogy valami influenzás betegségem van, és azért nem kapok néha levegőt. Ezt már akkor kétkedve fogadtam, mert láttam már őt influenzásnak. Akkor taknya-nyála egybefolyt, lázas volt és köhögött. Én viszont szimplán nem kaptam levegőt, amikor anyám rámtalált.

A kórházban a Micimackó kórteremben voltam, sok más olyan gyerekkel, akik tüdőgondokkal küszködtek. Némelyiktől féltem is. Olyan gépekre voltak kapcsolva, amiket nem tudtam megnevezni, de még a közelükbe sem mertem menni. Pittyegtek, sípoltak, csövek lógtak ki belőle, s mind arra emlékeztettek, amikor egy barátom egy gumipókot rakott az egyik lány kajába, nem vette észre, és bevette a szájába. Onnan állt ki a pók nyolc lába. Nagyon ronda volt.

Féltem a kórházban, s megpróbáltam kideríteni, hogy mégis mi bajom van. Haza akartam menni. Anyukámmal akartam lenni, elmenni a havasokba velük, vagy épp a tengerparton fürödni. Vágytam már haza, és tudni akartam, hogy én mit tehetek vajon érte. Négy éves létemre azért elégg okos voltam ahhoz, hogy tudjak bizonyos dolgokat.

Akkor is óvatosan kimásztam az ágyamból, az infúziós állványt óvatosan megkerültem, és sarkon járva, közelebb mentem a résnyire nyitva hagyott ajtóhoz. Anya és apa az ajtó túloldalán álltak az orvossal. Kikukucskáltam a résen. Anya, apám vállára dőlve, szájára tapasztott kézzel zokogott.

- Sajnálom, uram - mondta a doktor. - Egyelőre csak gyógyszeres kezelést tudunk neki adni, idővel pedig egy karperecet, amivel lazíthatja az izmai. Azonban ez nem gyógyítható a tudomány jelenlegi állása szerint.

- Ez pontosan micsoda nála? - Apám hangja megtört volt, mégis egyetlen könnyet sem láttam a szemében. Szabad keze ugyan ökölben volt, látszott rajta az ideg, de egyetlen könnyet sem ejtett.

Az orvos hosszasan magyaráz apámnak a görcsökről, az idegrendszeremről, aminek valami defektje van, és nem tudják most úgy kezelni, ahogy a nagyobbakat. Nekem még gyógyszer tudnak csak adni, ami enyhíti ezeket a görcsöket. Ijesztően hangzottak a szavai, szóval inkább visszamásztam az ágyamba a plüssöm mellé. Nem értettem minden szavát, de abban biztos voltam, hogy nem egy egyszerű dolog, mint amikor Haku tüsszögni kezdett.

 - Elnézést - hallottam meg apám hangját, majd a telefonja csöngését. Szinte biztos  voltam benne, hogy a munkájából keresik, ahol szinte már csak aludni járt haza azokban az években. Nem sokra emlékszem abból a napról, de arra biztosan, hogy megrémítettek az orvos szavai. Szinte láttam magamat, ahogy a rajzfilmekben a beteg karakterek kimúlnak. Én is a mellkasomhoz fogok kapni, elkékülök és már a múltté vagyok.

Legalábbis akkoriban így gondoltam. Folyamatosan látogattuk a kórházakat, anyám igyekezett elkerülni az esetleges rohamokat. Persze ez nem mindig sikerült neki. Volt, hogy a házunk udvarában labdáztam a bátyámmal, amikor az egyik rúgás közben egyszercsak összecsuklottam, s nem kaptam levegőt. Tesiből is részleges felmentést kaptam. Folyton mellényt kellett hordanom, hogy a tüdőmet még véletlenül se érhesse se labda, se másnak a lába, ökle.

Szórakozhattam, de korlátozottan, és mindig időre hazakellett érnem. Kissé rossz volt, de legalább annak örültem, hogy anyám nem akar 0-24-ben otthon tartani, hogy szem előtt legyek. Apám hangulata is évről évre rosszabbodot. Nem játszott már velük úgy, mint régen, nem beszélgettünk annyit.

Megváltozott. Teljesen, és nem tudtuk miért. Mikor kiskamasz voltam, és a legnagyobb szükségem volt rá, akkor nem volt sehol. Kérdezni akartam tőle. Annyit, amennyit csak lehet. Főleg, mikor a vonzalmak kerültek elő. Nem tudtam megfogalmazni az érzelmeimet, nem tudtam hova tenni, hogy kihez vonzódom. S kellett volna a tanácsa. A bátyám ebben nem volt releváns, tőle tudtam, hogy akkor is az öccse maradok, ha a világ a feje tetejére áll, ezt pontosan tudtam. De apámban már nem voltam annyira biztos.

Évekkel később, amikor a Garrisonba jártam, és egyszer hazalátogattam ki is fejtette a véleményét a melegségről, az LMBTQ-ról. Szíven ütött. Tudtam, ha bevallom neki Adamet, akkor elvesztem a családomat. Egész testemben remegtem, féltem. De Adamnek soha nem mondtam el, hogy az eljegyzésünkkel a családomat kockáztattam meg.

A Kerberos alatt folyamatosan adtam magamnak a karperec ellenszerét, hallgattam anyám félelmeit, ahogy előtte Adamtől. De tudtam, hogy jól cselekszem. Akkor még úgy tudtam, hogy alig pár évem maradt ebből az életből. Látni akartam, nyomot akartam hagyni. Arra nem is gondoltam, hogy akár el is rabolhatnak.

Azon a hajón kiálltam mindent, amit csak lehetett, s úgy alakult, hogy a galrák olyan folyadékokkal nyomtak tele, amitől a szervezetem szinte újraindult. Nem volt szükségem a karperecre, nem volt szükségem gyógyszerekre. Teljesen új ember lettem.

Később a lányomnál viszont előjött más. Emlékszem alig volt három éves, amikor Keith azzal rohant velem a kórházba, hogy nem lélegzem. Olyan ritkásan lélegzetem, hogy már alig lehettek biztosak benne, még élek-e. Lélegeztetőgépre kapcsoltak, bent voltam vagy egy hétig, mire rendesen visszaállt a légzésem. Valami gyógyszert is felírtak, de már nem emlékszem a nevére.

A lányom persze végigmellettem volt, hozzámbújt, s nem eresztett el. Láttam rajta, hogy nagyon fél. Akkor már a családommal nem tartottam a kapcsolatot, így nem mondtam el anyámnak soha, hogy tüdőbeteg vagyok. Nem vertük nagy dobra, hogy a dandártábornok milyen beteg, mennyire nehezen megy neki egy roham után a légzés. A lányom talált rá megoldást. Gyógyszert készített nekem, kezelt, mivel már kicsiként tudta, hogy ez nem egyszerű probléma, amit csak úgy el lehet mismásolni.

Még akkor sem mondtam el a szüleimnek. A kitagadás után főleg nem. Apám egy levélben közölte velem, hogy viselhetem a Takashi vezetéknevet, de soha többet nem leszek már úgy a család tagja, mint előtte.

- Tudom, apu - simogatta meg a hátamat a lányom. - Sajnálom. - Szíven ütött a dolog, de számítottam rá, mondjuk nem akkor, mikor a levelet megkaptam. Pont akkor értem révbe, a gyógyszerem készen volt, már nem volt annyiszor rohamom, új kart kaptam, kevésbé voltam fáradt. S akkor egyszercsak megkaptam ezt a levelet.

Éveket várt vele. De miért? Talán soha nem tudom meg. Azóta két év telt el, s nem írtam nekik, de ők sem nekem. Anyám néha küld egy kis pénzt, mintha ezzel kárpótolhatná azt a szeretetet, amit tőle kaptam, de tudom, hogy azért szeret. Legalábbis merem remélni.

S most, miután két éve egy szót sem váltottam velük, itt ülök a kocsiban, a házunk előtt, a lányommal, s görcsbe rándult gyomorral próbálok felkészülni, hogy újratalálkozzak velük.