Eső

Kipp. Kopp. Kopognak az esőcseppek a tetőn, belefolynak az ereszbe, onann pedig a földre. Hallgatom, ahogy esik. Elment az áram, így most gyertyával világítunk az egész házban. Gyér fény világítja be azt a néhány dolgot, amire szükségünk van most. Főleg, hogy a farm másik végéig sem látok el.

Egy kanna tea, meleg takarók, amik a cudar hűvöst elijesztik, és én, akinek az ölébe egy három éves kényelmesen betudja fészkelni magát. Persze a kutya érzi magát a legszerencsésebbnek, amiért kedvenc ágyikójában fekhet a jó melegben.

Ez így is lesz. A lányom kényelmesen elhelyezkedik az ölemben, és várja, hogy mikor kezdek neki a mesélésnek. Nagy szürke szemeit rám mereszti, én pedig nem tudok sokáig ellenállni neki.

Lenémítom a telefonomat, hogy még véletlenül se zavarjanak meg, miközben mesélek ebben a meghitt pillanatban. Szorosan beburkolom magunkat a pokróccal a kedvenc fotelomban, elnézek egy darabig homályba, majd ránézek a gyerekemre.

- Miről hallanál szívesen? - kérdezem meg tőle, hiszen mindig ő választja ki az aktuális mesét este is. Hozzám bújik, érdektelenül birizgálja a pulóverem zsinórját, majd felpillant rám.

Szürke szemében akár egy egész univerzum veszett volna el, mégis élvezettel nézek bele, minden egyes alkalommal. Röviden tanakodik, majd ravaszul elmosolyodik. Már előre sejtem, hogy mit szeretne tőlem kérni. Amióta csak meglátta a régi újságcikket, meg Allura mesélt neki a Voltronról, azóta azt kéri szinte minden este, hogy meséljek neki róla.

- Arról a fehér albumról mesélj! - Felnyögök, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Az az esküvői albumom. A Curtissel való házasságom van benne. Félve pillantok fel a legfelső polcra; évek óta nem vettem le.

- A... arról talán majd később. Amikor már nagyobb leszel. - Nem vagyok benne biztos, hogy értené, mit is jelent biszexuálisnak lenni három évesen. - Mit szólnál egy Voltron meséhez? - kérdezem inkább, hátha felcsillan a szeme, de pechem van. Továbbra néz rám, nagy szemekkel, hogy meséljem el annak a bizonyos albumnak a történetét. - Miért... érdekel ennyire? - jövök zavarba végül.

- Allura néni mesélte, hogy volt egy párod mielőtt én megszülettem. Most viszont nincs melletted, és néha látom, hogy bambulsz ki a fejedből.

A fene beléd Allura, hogy ezt elmesélted neki. A félhomályban vörösre váltok, félrenézek egy pillanatra. Azonban tudom, hogy nem halogathatom sokáig a választ nála. Hosszan felsóhajtok, megrezegtetve ezzel az egyik gyertyát előttem. Lenézek azokba a várakozó szemekbe, majd erőt veszek magamon.

- Nem átlagos kapcsolat volt kicsit. Nem... nem olyan, mint amit másoknál látsz az óvodában. Egy nő és egy férfi kapcsolata. Ezt is mondta Allura? - kérdezem tőle, kicsit félve, gombóccal a torkomban. Elfintorodik egy pillanatra, ahogy felidézi magában a beszélgetést, majd feljebb ül egy kicsit a pokróc alatt.

- Mondta, hogy te egy bácsihoz mentél hozzá, és nagyon szeretted. Hogy még a mostaninál is többet vigyorogtál, és hogy nagyon jól éreztétek magatokat együtt. - Szíven üt a vigyor, ahogy néz, hiszen látszik a szeméből, hogy nagyon kíváncsi, és érdekli, hogy milyen is ez.

- Kicsim... öhm... tudom, hogy kíváncsi vagy. Viszont ezzel a témával még várni szeretnék, míg nem leszel elég idős, amíg fel tudod fogni, hogy milyen is ez a társadalom szemében. A földi társadalom szemében úgy értem.

Oldalra billenti a fejét, felvonja egyik szemöldökét. Tudom, hogy nem érti mi a nagy ügy ebben, de nem is várom el, hogy felfogja. Még kicsi.

- Te félsz - jelenti ki, mire megdöbbenek. Most rajtam van a sor, hogy nagyokat pislogjak és oldalra billentsem a fejemet. Félnék? Évek óta ebben élek, tudom ki vagyok, kikhez vonzódom... bár... ha jobban belegondolok, mégis megcsináltam a lányomat, és az anyjával még mindig összejárunk titokban. Lesütöm a szememet.

- Kicsim... igen, félek. Félek attól, hogy nem fogod megérteni. Mert ez... hogy is fogalmazzak? Olyasmi, amit a Földön gyakorta elítélnek, pocskondiáznak, és...és... a saját családom nem fogadott el úgy, ahogy vagyok.

- De én úgy szeretlek, ahogy vagy, apu. - Visszapislogom a könnyeimet, megpróbálom összeszedni magamat, hogy válaszoljak neki. Nem pont így terveztem az estét. Letörlöm a kicsordult könnyeket, amiket nem sikerült visszapislogni.

- Köszönöm, kincsem. De erről majd később mesélek, rendben? Erre... erre még én magam sem állok készen. - Próbálok mosolyogni, elrejteni azt, hogy mennyire rosszul esik a gyengeségem. Igen, a sajátom. Mert eltudnám neki mondani, hogy mit is jelent az, ha valaki mind a két nemhez vonzódik, úgy, hogy értse. De képtelen vagyok szavakba önteni az érzéseimet. - Nagyon szeretlek azért - mondom kicsit megtörten.

- Én is! - visítja miközben a nyakamba ugrik. - Akkor majd várok. Egyszer elmondod.

- Igen - nyomok puszit a homlokára. - De ez természetes, kicsim. Neked sem kell elmondanod dolgokat, ha még nem érzed magadat késznek rá.

Szélesen elvigyorodik, majd inkább választ egy kellemesebb témát. Hős Cincér. Őt nagyjából egy hónapja találtam ki, amikor már kifogytam a mesekönyvekből, és mindenáron akart valami egyedi mesét, amit még senki nem hallott. Így született meg Hős Cincér. A rettenthetetlen egérke, akinek kalandos élete van.

Most is kitalálok egyet. Hősünk a mai mesében épp találkozik Rettenthetetlen Nyuszival, aki épp felkészül venni a harcot a sötét Róka Nagyúrral. Hogyan veszik fel a versenyt a folyton támadó Rókával, aki mindig el akarja csaklizni a Nyuszi terményét, amiért keményen megdolgozott. A lányom élvezettel hallgat minden egyes mozzanatot, ám mégis sikerül elaludnia a karomban.

Későre jár már, mire sikerül rávennem, hogy fürödjön le, és alvás. Nagy nehezen ágyba teszem, miközben arra gondolok, milyen gyorsan eltud bent is eredni az eső, ha rádöbbenünk dolgokra.