Gondolatok a kávézóban

Halk jazz zene szól a kávézóban. Még reggel van szerencsére. Bármelyik barátomat is hívnám fel, mind aludna még. Mázlisták. Ők legalább tudnak aludni. Engem már napok óta elkerül az álom. Ezért szinte mondhatom azt, hogy én voltam az első vendég ebben a kellemes vintage stílusú kávézóban. 

Az eladónő kellemesen mosolygott rám, amikor kikértem a kávém és egy kis péksütit, amolyan villámreggelinek. Leültem egy kényelmes fotelbe valahol a sarokban. Hallgatom a zenét, előveszem a tabletem, és az aznapi híreket kezdem el böngészni. 

Árfolyam változások, gazdasági hírek, környezeti hírek és társaik. Sorra végigböngészem őket, közben a kisasszony ki is hozza a rendelésemet. Kedvesen biccentek neki, mire vörösre pirul, és félszegen visszasiet a helyére. Egy másodpercig nagyokat pislogok, mintha csak a hirtelen felgyulladó hatalmas csillár fénye bántaná. Azonban a meglepődöttségem még nagyobb. A legtöbben ugyanis tudják, hogy a saját nememhez vonzódom - a biszexualitásomat pedig még kevesebben -, és ugyan gyakorta látom a lányokon, hogy tetszem nekik, de finoman lesütik a szemüket tudván esélyük sincs.

Ez a lány viszont teljesen máshogy nézett rám. Mintha a kutyusomat láttam volna, ahogy hazaérkezem... na jó ez egy erős hasonlat volt, de valahogy ez az érzésem támadt elsőnek. Kicsit más volt, mintha ő még a lányommal lenne egy idős, és még nem lenne tisztában ki vagyok. Azaz... mi is vagyok én?

Egy tábornok, aki nem bírt aludni az éjjel, és most egy kávézóban tölti el az időt, míg a lánya Épp végez az első 48 órás műszakjában. Szerencsére ez már a gyakorlat vége, s innen már a Garrison kórházában fog részmunkaidőben dolgozni. Sokkal megnyutatóbb lesz, legalábbis számomra. De visszatérve a ki vagyok kérdéshez...

Telnek az évek, dolgozom, a lányommal és a barátaimmal töltöm az időmet, utazok a világon, és olyan, mintha az évek egyszerre telnének és állnának meg. A múlt olyan gyorsan keletkezik, ahogy a jövő jön el hozzánk. Furcsa, mégis kellemes. Változunk vele mi is. Visszagondolva arra a fiúra, aki még Kerberosra készült, hogy beírja magát a történelemben legalább egy picikét, mennyire változtam. Mennyire más szokásokat vettem fel. A testemről nem is beszélve. 

Elnézve a robot kezemet már el sem tudom képzelni, milyen volt, amikor még hús-vér kar volt a helyén. Hozzászoktam már, hogy nem érzek vele semmit, meg tudok vele fogni bármit, mintha csak egy rendes lenne. Már nem idegen, mint régen. Ugyanúgy hozzám tartozik, mintha a balomat nézném. 

Először vezető, majd Atlas kapitány most meg tábornok lettem. De ami a legfontosabb, apuka lettem. Gyorsan változtak a dolgok, s mintha csak most pislogtam volna egyet a tárgyaló teremben, ahol kimondták a válásomat Curtissel. Egyszer még 25 éves voltam, most meg már 45 vagyok, egy 16 éves kamasszal, aki mellesleg épp ebben a pillanatban lép be a kávézóba. 

Drága lányom sebesen átszeli a félig üres helyet, majd könnyedén lehuppan mellém. Fekete haját szoros copfba fogta a tarkóján, barna ballonkabátját a szék támlájára terítette, táskáját pedig maga mögé tette. Hosszan felsóhajt, mintha most, most futotta volna le a maratont.

- Szia - köszön vidáman, de kissé fáradtan mosolyogva. - Nem indokoltad meg, hogy miért jöttél ki ilyen korán - mondja, majd gyorsan leadja a kávéjára a rendelést a kiérkező pincérnőnek. Egy pillanatig elgondolkozom, mi nem hagyott aludni az éjjel. 

- Magam sem tudom, miért nem tudtam aludni az éjjel - kezdek bele. - Kavarognak bennem az érzések. Most például eszembe jutott, hogy milyen gyorsan eltelt ez a 20 év felettem. S ez alatt menyi minden történt. Legyőztük Zarkont, megreformáltuk a Garrison, bővültünk, megházasodtam, elváltam, majd megszülettél és... mintha kettő csettintettem volna 25-ből 45 lettem, és szinte megcsináltam a bakancslistámat. 

- Oh, tényleg? - kerekedik el a szeme, miközben belekortyol a kávéjába. - Jó gyorsan megittad a tiédet - jegyzi meg azért gyorsan, mintha ösztözne egy kis teára vagy másra. Mikor nem válaszolok, csak nézek ki az ablakon, új kérdéssel áll elő. - Mi volt a listán rajta?

- Nos... - megakadok egy pillanatra, ahogy felidézem az emlékeket. - a Voltron előtt a Kerberos volt a mindenem. Tudtam, ha azt elérem, akkor mindent megvalósítottam. Akkoriban az izombetegségem sok mindent nem engedett, és nem is jósoltak hosszú életet nekem. A Voltron alatt csak rövidke célok voltak, nem gondolkodtam nagy utazásokon, vagy hasonlókon. A Voltron után viszont egy szép hosszú listát írtam össze magamnak. Például a farmot mindig is akartam. Szerettem volna olyan nyarakat, mint gyerekként, szerettem volna egy párt magamnak. Mint látható ebbe belebuktam - nevetek fel kényszeredetten -, de legalább a legszebb listapontomat elnyertem - vigyorgok rá szélesen mosolyogva.

- A mai kávédra célzol? - cukkol egy kicsit, mire felkuncogok. 

- A legszebb listapontomnak is olyan szép hollófekete haja van, mint a ma reggeli kávémnak - kacsintok rá. - Na, de ideje mennünk. Még a végén elalszol itt nekem - teszem el a tabletemet. 

Felsegítem a lányomra a kabátot, majd magam is felveszem. Kiviszem a poharakat és a tányért a hölgynek, aki csak megszeppent pislog rám, majd a lányomra. 

- Mehetünk, lánykám? - kérdezem tőle, mikor mellém ér. Karomat nyújtom felé, amibe bele is karol.

- Indulás új kalandok felé! - mondja határozottan, mire csak felnevetek.

- Előbb alud ki magad a 48 órás műszak után. - Azzal kart karbaöltve kilépünk a hűvös március eleji időjárásba, útban a Corméra felé.