Hallak

Hallom a hangod, mondanám, ha nem lennék bemonitorozva. Mondanám, ha nem nyomtak volna le a torkomon egy csövet. Ha kanül nélkül is tudnék levegőt venni az orromon át. A betegségem eddigi legdurvább szakaszát kaptam meg, most, hogy a lányom immár egy éve eltűnt az idő kapun át. 

Hosszú hónapokon át kerestem, míg ki nem fogytam az alternatívákból. Elvesztettem a fonalat, ami után hiába kapkodtam én és a barátaim is, nem sikerült elkapnunk. 

- Shiro, nem lesz baj. Folytatjuk a kutatást - mondja Allura az ágyam mellett, bízva abba, hogy hallom. Hallak. 

Nem tudlak megérinteni, nem látom a tekintetedet, mert kimerülten, szememet lecsukva próbálom átvészelni a fájdalmakat. S nem tudom azt mondani neked, hogy hagyjatok meghalni. Nem tudom azt mondani nektek, hogy a lányom nélkül, aki egyben az orvosom is, nem sok esélyem van a túlélésre. Minden odaveszik, amit eddig felépítettem. A munkám, a farm, minden darabjaira hull, amit addig alkottam, mert a kapu elvette tőlem, aki segített élnem. 

Sírni akarok, toporzékolni, hisztizni, mint egy gyerek, de nem tudok. A testem mozdulatlan, gépek tartják életben, hogy ne fulladjak meg. Csak belülről tehetem, hogy toporzékolok. Hallom anyám aggódó, síró hangját, amint Annával, a lányom segédjével beszélget.

- Ugye tud rajta segíteni? - kérdezi tőle, mintha az intenzíven feküdnék. Pedig nem. Még mindig nem. Pokoli fájdalmaim vannak, de még élek. Még nem lebegek a halál szakadékán. Még. De egyszer meglátom majd a fényt az alagút végén.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, de a doktornő, aki eddig kezelte eltűnt. Ő a specialistája ennek a betegségnek, én sajnálatosan jóval kevesebbet tudok nála. - Ez igaz. A lányom foglalkozik főként ezzel a tüdőbetegséggel. Ez nem olyan, mint a múltban, amikor kaptam egy kis gépezetet a karomra, ami az izmaimat lazította. Jóval több annál.

- Kérem, találják meg - könyörög anyám, ahogy csak lehet, bennem pedig feltámadnak a kérdések. Hol volt az évek alatt, amikor szükségem volt rá? Amikor apám ellen kellett volna megvédeni? Amikor mocskosnak, undorítónak, fertelemnek nevezett, és szinte az utcára dobott? Keserűség és hála keveréke kavarog bennem, ahogy hallgatom, hogyan konzultál Annával. Ők is kutatni fognak orvosok után, jegyzi meg apám rekedt hangon.

Kutatni? Hát nem érted, hogy csak ez az egy doktornő, a lányom tud velem foglalkozni? Hogy ő tudja, miként hozzon vissza értelmes állapotomba? Ám hiába teszem fel ezeket a kérdéseket, senki nem hallhatja őket. Én hallom őket, ők viszont engem nem. Mintha egy falat kaparásznék, amin át látom őket, de ők engem nem.

Félek.

Nagyon félek.

A lányom ilyenkor mindig az ágyam mellett szokott ülni, simogatja a fejemet, lágyan beszél hozzám, miközben a másik kezével a mellkasomat masszírozza, hogy a fájdalom hamarabb eltűnjön. Vagy épp a hús-vér kezemet fogja, ameddig hat a gyógyszer, amit ő kever ki. De legjobban azt szeretem, amikor énekel. Lágy altatókat, népszerű számokat. Ahogy én tettem kicsiként neki. Tudja, hogy hallom. Tudja, hogy én attól még lélegzem.

Ők viszont most úgy beszélnek rólam, mintha nem élnék, mintha süket lennék mindenre. Képzeletben lekuporodok a fal tövébe, lábamat a mellkasomhoz húzom, s csak hallgatom őket. Hallgatom, ahogy a lányom kutatásáról beszélnek, az egyre romló állapotomról, a rohamról. Mindenről beszélgetnek.

Hallom a gépek csipogását, amik az életjeleimet jelzik. Hallgatom őket, ahogy csak lehet. Próbálok rájuk koncentrálni, nem az egyre fokozódó forróságra a mellkasomban, a csontjaimban, mindenhol. Képzeletben egy-egy könnycseppet elhullajtok bánatomban, hagyom hogy átjárjon az a fájdalom, ami még az eltűnéskor szállt meg egy másodpercre. Teljesen elnyomtam magamban, amióta fenn áll a helyzet.

De most, hogy minden keresési formából, lehetőségből kifogytunk, így már nincs értelme hitegetnem magamat. Elvesztettem a gyermekemet. S ha így megy tovább, az életemet is.

Egyre jobban fáj mindenem, egyre szomorúbb vagyok, ahogy a gyógyszer kezd kimenni belőlem. Ekkor hallom meg Anna sikolyát. Menten érzem, hogy hozzám ugrik és már adja is a következő adagot. Egy időre megint elmúlik majd a fájdalom, ám nem tart majd örökké.

Emlékszem a lányom ilyenkor szokott valamennyit módosítani a gyógyszeren, amit kapok, hogy helyre álljon a szervezetem, mert mindig más növekszik meg a véremben, ami a rohamokat okozza. Űrbetegség, ahogy mondani szokta. Valamit összeszedhettem a kajával, netalán egy-egy lövéssel a galráktól, vagy a galra rabságom alatt. Már nem tudjuk meg soha, inkább a jelenre koncentrálunk.

Hallgatom a szívemet. Egyenletesen ver, pumpálja a vért az ereimben. Badabum, badabum, ahogy gyerekként mondta a lányom. Édes jó ég, de hiányzik a hangja. Hiányzik, hogy hozzám szóljon, hiányoznak a közös esték, amikor együtt sorozatoztunk. Hiányzik az, hogy valaki apunak szólítson, hogy reggel kikapcsolja az ébresztőmet, hogy pár órával tovább aludhassak. A beszélgetés, a közös programok.

- Esetleg nincs alternatíva? - hallom apám rekedt hangját a háttérből. - Bárki, akinek van valami fogalma a dologról?

- Sajnálom, én... - Valami megakasztja a mondandóját. Egyszer csak zene csendül a fülemben. Egy CD-ről játszanak le nekem valami zenét vezeték nélküli fülesen. A dallam lágy, ugyanakkor szomorú. Egy érdes kéz simít végig a balomon. Anyám. Talán hirtelen eszébe jutott, hogy talán hallhatom őket.

Mindegy. Nem számít. A pánikot így is érzem a levegőben, nem kell ehhez hallanom őket.