Emlékszem, hogy mennyire élveztem, hogy én vagyok a kisebb. Akkor csünghettem a bátyám nyakán, amikor akartam. Mindig megkaptam a legjobb ruhákat, amiket ő már kinőtt, vagy épp olyan dolgokat tanulhattam meg tőle és a barátaitól, amiket más egyke gyerek nem tanulhat meg.
Persze, amikor kamasz lett, én pedig még csak akkor kezdtem el a felsőtagozatot a suliban, akkor annyira azért nem örült, hogy ha odamentem hozzá, mikor egy csajt akart behálózni. Persze, azért otthon segített a leckében, ha nem tudtam valamit. Vagy épp festett nekem egy szebb képet, ha nagyon lógattam az orrom a jövőm miatt.
Ő is megsínylette a betegségemet ugyanis. Anyámmal együtt várták az orvos híreit, vagy épp ő váltotta fel anyut a betegágyamnál. Sokszor volt ott velem. Néha a telefonjára letöltött mesével, vagy filmmel tette elviselhetővé a rengeteg terápiát, a gyógyszeres kezeléseket, amiktől néha szédültem, néha sugárban hánytam. De ő anyuval együtt ott volt.
Aztán megszületett a húgom. Először nem akartam elhinni, hogy most már én is nagy testvér vagyok. Csak néztem az a pici babát a mózeskosárban, és nem bírtam felfogni. Haru persze vigyorgott rám, ahogy a bamba tekintetemet látta, de nem szólt semmit. Ő is nézte a húgunkat, ahogy pici ökleivel hadonászva nyöszörög a takarók alatt.
Megpróbáltam olyan lenni, mint a bátyám a húgomnak. Segíteni, támogatni őt, ahogy csak lehet. De a betegségem miatt képtelen voltam rá. Csak a töredékét tudtam neki adni. Viszont amikor csak lehet mesét olvastam neki, ott voltam neki a leckéknél, mindig támaszkodhatott rám. Cserébe ő pedig szép rajzokkal, versikékkel halmozott el, amikor a kórházi ágyban feküdtem.
Aztán ezek a múltba vesztek, amikor bejelentettem, hogy házasodom, méghozzá egy férfihoz. Apám tombolt a telefon másik végén, hallottam anyám sikolyait, ahogy apám kezéből próbálja a telefont kivenni. Ekkor dobtam el a készüléket. A sarokból figyeltem, nem mertem közelebb menni a telefonomhoz. Könnyeimmel küszködve, kiborulva próbáltam valamit kitalálni.
Pofám nem volt Harut vagy akár a húgomat, Satomit felhívni. Ők is apuéknál voltak. Így hagytam az egészet. Curtisnek is csak annyit mondtam, hogy nem tudnak eljönni, és ezzel le is zártam a dolgot. Magamban, mélyen. Pedig nem kellett volna. Hiszen most, hogy a bátyám jött, mint az állami nagykövet, mögötte pedig ott vannak a szüleim és a húgom, szinte hánynom kell.
Megőrzöm annyir a hidegvéremet, hogy ne kezdjek el dadogni, amikor hellyel kínálom őket, vagy amikor a lerendezzük a tárgyalást, ám amikor egy órával előbb sikerül, mindenben megállapodnunk, lever a víz, s máris érzem, hogy szorongat a mellkasom. Legalább tizenhét éve nem találkoztam velük, alig tudok róluk valamit.
- Nos, akkor, mi lenne, ha ezt az egy órát tartalmasan töltenénk? - teszi fel a kérdést Haru, nekem pedig gombóc van a torkomban. - Nemde, Shiro? - Mosolya akár az enyém, szeme kékje egyedül idegen tőlem. Kedvesség és melegség árad belőle, akárcsak a tartásából. Mégis nehezen veszem rá magam, hogy akár bólintsak.
Nem nézek apámra, aki a jobb oldali fotelben foglalt helyet, inkább a bátyám zakójának felsőbb gombjait kezdem el fixírozn. Próbálok mélyeket lélegezni, elkerülni egy esetleges rohamot, de elég nehéz, ha az ember fülében dobol a vér.
- Hogy vagy? Milyen eddig a tábornoki státusz? - kezdi a csevejt a húgom, aki most is csinosan, ceruzaszoknyában, blúzban feszít a másik fotelben. Nyugi, Shiro, menni fog ez. Ez egy egyszerű kérdés, tudsz rá válaszolni.
- Egész kellemes, Haru. Néha kicsit sok munkával jár, de egész jó. - Egy pillanatra belenézek a szemébe, ami még mindig kedves, de már kíváncsi is. Gyorsan félrenézek, veszek egy mély levegőt mielőtt ismét megtenném. - De kellemesebb, amikor otthonról végezhetem. - Sikerül egy műmosolyt kicsikarnom magamból, bár tudom, hogy Haru azért ezt észreveszi.
- Ezt jó hallani. Ezekszerint sínen vagy az életben - vigyorog anyám a fotelban. Ránézve hirtelen észreveszem, mennyire öregnek tűnik. Jóval idősebbnek, mint valójában. Szeme alatt karikák mutatják mennyire kimerült, a szarkalábak viszont a rengeteg mosolygást és nevetést hangsúlyozzák. Nevető ráncai élesek, de sajna a szomorúság is ott ül az arcán. Pedig mennyit vigyorgott, amikor az ágyam mellett ülve olvasta fel a mesémet. Eltelt felette az idő, én pedig egy részéből kimaradtam.
Érzem a forróságot a nyakamon, kényelmetlenné válik az ingem. Nagyon nagy erő kell, hogy ne forduljak el és süssem le a szememet, mintha én tehetnék erról, hogy kimaradtam az életéből. Idegesen nyelek egyet, majd bólintok, mivel ettől függetlenül igaza van.
- És ti hogy vagytok? - kérdezem meg a sablon kérdést, bár nagyon nem tud foglalkoztatni. Nagy eséllyel átlagosan telt az éléteük nélkülem is.
Anyámból pedig megered a szóáradat. Egyre csak mondja és mondja, mintha nem lenne rajta egy fékező, ami megálljt parancsolna a szavaknak. Mondja hogy kinek született gyereke, milyenek az unokatestvéreim mióta nem találkoztunk. Jó azért egy kicsi infóhoz jutni a családomról, mégis, amikor az unoka szóhoz ér, hirtelen elkámpicsorodik. Szomorú mosolyt villantok rá, hiszen pontosan tudom, hogy már nagyon várta, mikor lesz nekem gyerekem.
Sosem rejtette véka alá, mikor kamaszodni keztem, hogy mennyire gyönyörű unokái lesznek tőlem. Főleg, hogy nekem van egyedül szürke szemem a családban. Persze, anno csak álmodozásnak gondoltam az egészet, mert a betegségem miatt nem sokat jósoltak nekem az orvosok. Viszont jólesett hallani, ahogy egy fekete hajú, szürke szemú kisfiúról álmodozott, aki tündéri lesz, aki selypítve fogja kimondani a nevét, aki majd ugyan olyan vidítóan fog vigyorogni mint én.
Megsajdul a szívem, hogy ezt az apám miatt soha nem mutathattam meg neki az unokáját. Nem láthatta a lányom első lépéseit, nem lehetett igazi nagymama neki. A lányom is néha hiányolta, de hamar megértette, hogy miért nem lehet a nagyszüleivel. Ez persze nem jelenti azt, hogy én magam nem szomorodtam el, amikor erre gondoltam. Szerettem volna anyámmal megosztani ezt, hiszen nagyon jó nagyi lett volna belőle. Viszont apám hozzáállása és sértései felém elérték, hogy bármineműleg távol maradjak tőlük.
Haru persze nem hagyja ennyiben. Mesél a fiáról, aki idén lett tizennyolc éves. Elmeséli, hogy mennyire szorgos, mennyire lelkesen tanul a suliban, ugyanakkor ezt a fertelmes rock ízlését nem bírja elviselni. Otthon csak fejhallgatóval hallgathat zenét, mert egyszerűen nem bírja a heavy metált. Vagy épp a legfiatalabb lányáról, aki idén tizenkét éves, és az agyára megy ezekekkel a tinédzseres alürjeivel.
Satomi is mesélni kezd a fiairól, akik még alig tíz évesek, de már most milyen kis okosak és aranyosak. Igazi szívtiprók lesznek véleménye szerint, amikor majd tinik lesznek, főleg az elsőként érkezett fia Bran lesz az, aki csak úgy csavarni fogja a lányok fejét, annak ellenére, hogy ikrek.
- Kalandos életek - jegyzem meg halkan, finoman mosolyogva rájuk, közben pedig igyekszem visszafogni a büszke szülői énemet, aki mindenáron el akar dicsekedni a gyerekével. Úgy elmesélném neki, hogy a lányom milyen. Hogy még csak tizenhat éves, de már mennyi mindent elért. De nem lehet. Ő miatt hallgatok elsődlegesen.
- És...öhm... - Satomi sandán apára néz, aki nagy eséllyel bólinthatott, mert a húgom szemében az a játékos fény csillan fel, mint régen, amikor bulizni engedte apám. - Te hogy állsz párkapcsolat család terén?
Sejtettem, hogy ez a kérdés is el fog hangzani. Elkerülhetetlen kihagyni. Idegesen lenézek az ölembe ejtett kezemre, egyikkel egy nem létező tincset tűrök a fülem mögé. Rossz szokásom, ami nem tudom miből alakult ki, de mindig egy kicsit lenyugtat annyira, hogy ne hebegjek-habogjak.
- Nos... - sandán apámra nézek, azonban meglepően veszem észre, hogy teljesen nyugodt. Résnyire szűkül a szemem, gyanúsan nézek apámra, akinek száján vigyor játszik. - Valami itt nem stimmel nekem - mondom ki hangosan, egyenesen apámnak szegezve a mondatot.
- Sok mindent... elcsesztem régen, Shiro - szólal meg szokatlanul rekedten. - Igen, sajna a hangszálam megsérült. Nem nagyon beszélek az utóbbi időben. Azonban míg kórházban feküdtem, volt időm gondolkodni. Nem volt sem munka, sem otthoni teendő, csak én. Átgondolhattam azt, amit annak idején neked mondtam. És belátom, hogy hibáztam, és tudom, hogy nem sokat ér, de remélem megbocsátasz, legalább annyira, hogy visszajöhessen a családod az életed be.
Nagyokat pislogva nézek rá, s totálisan elhiszem neki, amit mond. Ebben az egyben nem vesztettem el a hitemet. Ugyanis, mióta élek, azóta ha egyszer apám kijelentett valamit, az úgy is lett. Ha egy kiadós taslit, ha egy órákig tartó tanulást, vagy épp a legjobb orvos felkutatását ígérte, akkor meg is tette. Persze, azért egy aprócska kétely azért maradt bennem.
- Shiro - szólal meg Satomi; rápillantok -, tudjuk, hogy mind hibáztunk, amiért közel 18 évig hanyagoltunk és magadra hagytuk effektíve.
- De? - hallom ki a mondatából a szócskát.
- Szeretnénk jóvá tenni, amennyire lehet. Ha mást nem.... - futólag apára néz, majd vissza rám. S egyből pedig egyből leszűröm, hogy mi van. Szíven üt a felismerés, hogy apám beteg. Rossz hangszálra gondolva, egyből a torokrák merül fel bennem. Mély levegőt veszek, majd sokatmondóan rápillantok. Látszik rajta, mennyire lefogyott, mennyire kimerültnek látszik.
- Mennyi ideje? - kérdezem meg, minden köntörfalazás nélkül. Apám összehúzza a száját, tekintetében meglátom a sokat mondó "a fene" kifejezést. Lehatja egy másodpercre a fejét, mélyen sóhajt egyet, majd rám néz ismét.
- Úgy egy éve - válaszolja, s mindent értek. Minden a helyére áll, az is, hogy miért akartak annyira gyorsan találkozni velem. A kétségeimnek egy része elpárolog, bár a szülői aggodalmam még mindig ott marad.
- Értem.
- Nem akartunk falazni, rejtegetni, miközben Sinji-nek bármelyik nap az utolsó lehet. És ennyit legalább megakartunk adni - mondja anyám, miután a kezemre teszi a kezét. Belepillantok a szemébe, látom benne a könnyeket, a bánatot, és a néma kérést, hogy tegyem ezt meg legalább, hiába sajdul meg a szívem minden egyes pillanatban.
Ajkamba harapva, nagyot sóhajtok.
- Nehéz elengedni, amibe 18 éve élek. Nehéz lesz elengedni, hogy minden egyes információt gondosan elhallgassak a magánéletemről. S nem is biztos, hogy minden részletébe be tudlak titeket engedni. Egy részében ugyanis nem csak én kellek.
- Hanem a férjed, Curtis? - kérdezi apám rekedten, mere felékapom a fejem. Tágra nyílt szemmel nézek rá, ő pedig csak elmosolyodik, majd kacsint egyet. - Attól mert akkoriban haragudtam rád, nem jelenti azt, hogy nem szeretlek.
- Van benne valami - adok neki igazat. - De nem, nem Curtis kell ahhoz, hogy egy részébe beengedjelek. Tőle ugyanis már közel 17 éve elváltam. - Most a családomnak áll el a szava. - De ez egy másik sztori, ami csatlakozik a többihez. Erről majd később. Előbb mindenképpen el kell intéznem néhány dolgot, mielőtt biztosan igent, vagy nemet mondanék. Bár van egy sejtésem, de... - fintorba fordul egy másodpercre az arcom, ahogy a lányom mondataira gondolok. - inkább elintézem a dolgokat mielőtt rávágok valamit.
- Nos... - bizonytalanodik el a bátyám egy picit. - Ez is több, mintha kategórikusan elutasítanál. - Kényszeredetten elvigyorodik, én pedig vissza mosolygok rá, végre ősztén, amikor kopogást hallunk. Körbenézek rajtuk, mire egyöntetűen bólintanak.
- Szabad - kiáltom ki, majd a lányom fekete loboncos fejét látom meg, előbukkanni.
- Hoppá, elnézést, nem tudtam, hogy tart még a meeting - mondja ám, hamar megállítom.
- Már csak beszélgetünk, a megbeszélés rész már kész - mosolygok rá. - Mi lenne a gond? - teszem fel a szokásos "mit szeretnél?" kérdés helyett.
- Csak megérkezett a Keith elemzése a meglátogatott bolygókról, amin aborint talált - mondja szakszerűen, mégis halványan mosolyogva.
- Rendben. Tedd csak kérlek az az asztalra. - Tiszteletet adva finoman meghajol felém, amolyan japán stílusban, majd leteszi az asztalomra a vastag borítékot.
- A szomszédos irodában leszek, ha kellenék. - Azzal laza léptekkel átsétál a két irodát összekötő ajtón. Az egész család árgus szemekkel nézi, ahogy a lányom átvonul a szobán, majd eltűnik az ajtó mögött. Arra a kérdésre viszont, hogy ki is ő, az már később derül csak ki.
Érzem a forróságot a nyakamon, kényelmetlenné válik az ingem. Nagyon nagy erő kell, hogy ne forduljak el és süssem le a szememet, mintha én tehetnék erról, hogy kimaradtam az életéből. Idegesen nyelek egyet, majd bólintok, mivel ettől függetlenül igaza van.
- És ti hogy vagytok? - kérdezem meg a sablon kérdést, bár nagyon nem tud foglalkoztatni. Nagy eséllyel átlagosan telt az éléteük nélkülem is.
Anyámból pedig megered a szóáradat. Egyre csak mondja és mondja, mintha nem lenne rajta egy fékező, ami megálljt parancsolna a szavaknak. Mondja hogy kinek született gyereke, milyenek az unokatestvéreim mióta nem találkoztunk. Jó azért egy kicsi infóhoz jutni a családomról, mégis, amikor az unoka szóhoz ér, hirtelen elkámpicsorodik. Szomorú mosolyt villantok rá, hiszen pontosan tudom, hogy már nagyon várta, mikor lesz nekem gyerekem.
Sosem rejtette véka alá, mikor kamaszodni keztem, hogy mennyire gyönyörű unokái lesznek tőlem. Főleg, hogy nekem van egyedül szürke szemem a családban. Persze, anno csak álmodozásnak gondoltam az egészet, mert a betegségem miatt nem sokat jósoltak nekem az orvosok. Viszont jólesett hallani, ahogy egy fekete hajú, szürke szemú kisfiúról álmodozott, aki tündéri lesz, aki selypítve fogja kimondani a nevét, aki majd ugyan olyan vidítóan fog vigyorogni mint én.
Megsajdul a szívem, hogy ezt az apám miatt soha nem mutathattam meg neki az unokáját. Nem láthatta a lányom első lépéseit, nem lehetett igazi nagymama neki. A lányom is néha hiányolta, de hamar megértette, hogy miért nem lehet a nagyszüleivel. Ez persze nem jelenti azt, hogy én magam nem szomorodtam el, amikor erre gondoltam. Szerettem volna anyámmal megosztani ezt, hiszen nagyon jó nagyi lett volna belőle. Viszont apám hozzáállása és sértései felém elérték, hogy bármineműleg távol maradjak tőlük.
Haru persze nem hagyja ennyiben. Mesél a fiáról, aki idén lett tizennyolc éves. Elmeséli, hogy mennyire szorgos, mennyire lelkesen tanul a suliban, ugyanakkor ezt a fertelmes rock ízlését nem bírja elviselni. Otthon csak fejhallgatóval hallgathat zenét, mert egyszerűen nem bírja a heavy metált. Vagy épp a legfiatalabb lányáról, aki idén tizenkét éves, és az agyára megy ezekekkel a tinédzseres alürjeivel.
Satomi is mesélni kezd a fiairól, akik még alig tíz évesek, de már most milyen kis okosak és aranyosak. Igazi szívtiprók lesznek véleménye szerint, amikor majd tinik lesznek, főleg az elsőként érkezett fia Bran lesz az, aki csak úgy csavarni fogja a lányok fejét, annak ellenére, hogy ikrek.
- Kalandos életek - jegyzem meg halkan, finoman mosolyogva rájuk, közben pedig igyekszem visszafogni a büszke szülői énemet, aki mindenáron el akar dicsekedni a gyerekével. Úgy elmesélném neki, hogy a lányom milyen. Hogy még csak tizenhat éves, de már mennyi mindent elért. De nem lehet. Ő miatt hallgatok elsődlegesen.
- És...öhm... - Satomi sandán apára néz, aki nagy eséllyel bólinthatott, mert a húgom szemében az a játékos fény csillan fel, mint régen, amikor bulizni engedte apám. - Te hogy állsz párkapcsolat család terén?
Sejtettem, hogy ez a kérdés is el fog hangzani. Elkerülhetetlen kihagyni. Idegesen lenézek az ölembe ejtett kezemre, egyikkel egy nem létező tincset tűrök a fülem mögé. Rossz szokásom, ami nem tudom miből alakult ki, de mindig egy kicsit lenyugtat annyira, hogy ne hebegjek-habogjak.
- Nos... - sandán apámra nézek, azonban meglepően veszem észre, hogy teljesen nyugodt. Résnyire szűkül a szemem, gyanúsan nézek apámra, akinek száján vigyor játszik. - Valami itt nem stimmel nekem - mondom ki hangosan, egyenesen apámnak szegezve a mondatot.
- Sok mindent... elcsesztem régen, Shiro - szólal meg szokatlanul rekedten. - Igen, sajna a hangszálam megsérült. Nem nagyon beszélek az utóbbi időben. Azonban míg kórházban feküdtem, volt időm gondolkodni. Nem volt sem munka, sem otthoni teendő, csak én. Átgondolhattam azt, amit annak idején neked mondtam. És belátom, hogy hibáztam, és tudom, hogy nem sokat ér, de remélem megbocsátasz, legalább annyira, hogy visszajöhessen a családod az életed be.
Nagyokat pislogva nézek rá, s totálisan elhiszem neki, amit mond. Ebben az egyben nem vesztettem el a hitemet. Ugyanis, mióta élek, azóta ha egyszer apám kijelentett valamit, az úgy is lett. Ha egy kiadós taslit, ha egy órákig tartó tanulást, vagy épp a legjobb orvos felkutatását ígérte, akkor meg is tette. Persze, azért egy aprócska kétely azért maradt bennem.
- Shiro - szólal meg Satomi; rápillantok -, tudjuk, hogy mind hibáztunk, amiért közel 18 évig hanyagoltunk és magadra hagytuk effektíve.
- De? - hallom ki a mondatából a szócskát.
- Szeretnénk jóvá tenni, amennyire lehet. Ha mást nem.... - futólag apára néz, majd vissza rám. S egyből pedig egyből leszűröm, hogy mi van. Szíven üt a felismerés, hogy apám beteg. Rossz hangszálra gondolva, egyből a torokrák merül fel bennem. Mély levegőt veszek, majd sokatmondóan rápillantok. Látszik rajta, mennyire lefogyott, mennyire kimerültnek látszik.
- Mennyi ideje? - kérdezem meg, minden köntörfalazás nélkül. Apám összehúzza a száját, tekintetében meglátom a sokat mondó "a fene" kifejezést. Lehatja egy másodpercre a fejét, mélyen sóhajt egyet, majd rám néz ismét.
- Úgy egy éve - válaszolja, s mindent értek. Minden a helyére áll, az is, hogy miért akartak annyira gyorsan találkozni velem. A kétségeimnek egy része elpárolog, bár a szülői aggodalmam még mindig ott marad.
- Értem.
- Nem akartunk falazni, rejtegetni, miközben Sinji-nek bármelyik nap az utolsó lehet. És ennyit legalább megakartunk adni - mondja anyám, miután a kezemre teszi a kezét. Belepillantok a szemébe, látom benne a könnyeket, a bánatot, és a néma kérést, hogy tegyem ezt meg legalább, hiába sajdul meg a szívem minden egyes pillanatban.
Ajkamba harapva, nagyot sóhajtok.
- Nehéz elengedni, amibe 18 éve élek. Nehéz lesz elengedni, hogy minden egyes információt gondosan elhallgassak a magánéletemről. S nem is biztos, hogy minden részletébe be tudlak titeket engedni. Egy részében ugyanis nem csak én kellek.
- Hanem a férjed, Curtis? - kérdezi apám rekedten, mere felékapom a fejem. Tágra nyílt szemmel nézek rá, ő pedig csak elmosolyodik, majd kacsint egyet. - Attól mert akkoriban haragudtam rád, nem jelenti azt, hogy nem szeretlek.
- Van benne valami - adok neki igazat. - De nem, nem Curtis kell ahhoz, hogy egy részébe beengedjelek. Tőle ugyanis már közel 17 éve elváltam. - Most a családomnak áll el a szava. - De ez egy másik sztori, ami csatlakozik a többihez. Erről majd később. Előbb mindenképpen el kell intéznem néhány dolgot, mielőtt biztosan igent, vagy nemet mondanék. Bár van egy sejtésem, de... - fintorba fordul egy másodpercre az arcom, ahogy a lányom mondataira gondolok. - inkább elintézem a dolgokat mielőtt rávágok valamit.
- Nos... - bizonytalanodik el a bátyám egy picit. - Ez is több, mintha kategórikusan elutasítanál. - Kényszeredetten elvigyorodik, én pedig vissza mosolygok rá, végre ősztén, amikor kopogást hallunk. Körbenézek rajtuk, mire egyöntetűen bólintanak.
- Szabad - kiáltom ki, majd a lányom fekete loboncos fejét látom meg, előbukkanni.
- Hoppá, elnézést, nem tudtam, hogy tart még a meeting - mondja ám, hamar megállítom.
- Már csak beszélgetünk, a megbeszélés rész már kész - mosolygok rá. - Mi lenne a gond? - teszem fel a szokásos "mit szeretnél?" kérdés helyett.
- Csak megérkezett a Keith elemzése a meglátogatott bolygókról, amin aborint talált - mondja szakszerűen, mégis halványan mosolyogva.
- Rendben. Tedd csak kérlek az az asztalra. - Tiszteletet adva finoman meghajol felém, amolyan japán stílusban, majd leteszi az asztalomra a vastag borítékot.
- A szomszédos irodában leszek, ha kellenék. - Azzal laza léptekkel átsétál a két irodát összekötő ajtón. Az egész család árgus szemekkel nézi, ahogy a lányom átvonul a szobán, majd eltűnik az ajtó mögött. Arra a kérdésre viszont, hogy ki is ő, az már később derül csak ki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése