Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is szolgálni fogok valahol akárcsak a könyvekben, filmekben. Akárhányszor csak a tükörbe nézek, s meglátom magamat, mindig megkérdezem: biztos én vagyok ez? Fekete pántot viselek a fejemen, a hajamat fátyol alá szuszakoltam, mintha nem is lenne, fekete, bő szoknyás ruhában mászkálok egész nap.
Hol porolok, hol tüzet rakok, hol seprek, teát szolgálok fel az uraknak. A Lord, akihez szegődtem sosem mosolyog, issza a teáját tonna számra, süteménnyel, rendezgeti a földjeit, lovagol stb. Tömören szólva egy igazi Lord. Csak a pokrócos fajtából. Egyetlen vigyort sem villantott még egy vacsorán sem, amikor vendégeket fogadott. Mindig csak beszélt, savanyúképet vágott, mintha székrekedése lenne, és rettenetesen csikarna a hasa.
Sokszor engem kér meg, hogy maradjak a szobában, ha esetleg szüksége lenne rám. Ilyenkor a szoba legtávolabbi sarkába bújok meg, hogy ne zavarjak annyira. A legrosszabb viszont az szokott lenni, amikor a vendégei engem kezdenek el méregetni, mintha csak egy tárgy lennék, amit használhatnak. Szerencsémre a Lord nyomatékosította, hogy én tiltott vagyok.
Amiért hálás is vagyok. Magasabb rangra is emelt félévvel az itt tartózkodásom után. Úgy vélte jól tudom vezetni a háztartást, ügyes is a kezem. Majd kicsattantam az örömtől, mégis alázatosan megköszöntem a Lordnak az ajándékát.
A legnagyobb szerencsém mégis a fiával van. Akit szintén Lordnak kell szólítani, kivéve, hogy az övéhez hozzá kell tenni, hogy „úrfi”. Az úrfi gyakorta van a kutyáival, akik imádják őt, gyakorta jár vadászni a közeli erdőbe, arcán mindig széles vigyor ül, amit alig lehet levakarni. Igaz, nekem néha sikerül, amikor egy-egy csomagját visszautasítom, amit nekem akar adni ajándékba.
Egy szolgáló vagyok, nem pedig egy luxus prosti, akit el kell halmozni ajándékokkal, hogy széttárja a lábát. Nem is fogom neki semmiképpen. Főleg nem, mivel néha úgy beszél a többi cseléddel, mintha robotok lennénk, akik fel-le járkálnak egész nap kívánságokat teljesítve, akár a Mikulás, vagy a Jézuska karácsonykor.
Ilyenkor szoktam illedelmesen kioktatni, hogy húzzon legyen szíves a fenébe, meg a nénikéjébe, és hagyjon minket dolgozni, valamint csak akkor keressen fel miket, ha szükséges. Soha nem hallgat rám. Ha a Földön lennék, akkor már réges-régen behúztam volna neki egy nagyot, és nagyon szép szavakkal melegebb éghajlatra küldtem volna. Most viszont nagyon kedvesnek kell lennem vele, és úgy terelgetni, ahogy azt kell.
Mint most is. Itt lebzsel a konyhában, és nézi, ahogy dolgozunk. Különösen engem szeret bosszantani. Most is itt ül a mögöttem lévő asztalnál, s figyeli, ahogy kevergetem a krémet a kemencében sülő tortához. Idegesít egy kicsit, mivel nem szeretem, ha néznek. Azonban azt az örömöt sem adom meg neki, hogy úgy vegye, bármikor képes vagyok észre venni. Így mikor elkészül a krém, lefelé nézve leteszem az asztalre helyezett vágódeszkára, majd kiveszem a kemencéből a tortát.
Friss piskóta illat kúszik fel az orromba, s finoman megszagolom, mivel imádom a citromos illatát. Óvatosan lerakom az asztalra, s elkezdem felkenni rá a krémet. Óvatosan viszem fel, nehogy valami baja essen, behorpadjon valahol. Az úrfi pedig ezt végig nézi. Tudom, hogy a tenyerébe rakott állal könyökölve nézi végig, ahogy aprólékosan bekenem a tortát, a felesleget leszedem róla, majd a jégszekrényből kivett, előre elkészített díszekkel kezdem el ékesíteni a művemet.
– Valaha cukrász voltál? – kérdezi hirtelen, s szerencse, hogy épp a kezemet törlöm egy konyharuhába. Aprócska összerezzenek, mivel soha nem szólított meg még ilyen gyengéden. Ránézek, egyenesen bele azokban a kék szemekbe.
– Nem – felelem nyugodtan, majd leteszem a ruhát, és félreteszem a tortát, hogy nekilássak a holnapi pácolt hús előkészítésének. – Gazdásznak tanultam – vallom be kegyesen, még mielőtt újból kérdezhetne tőlem. Nekiállok elmosni az edényeket, amikor megcsikordul a szék a padlón. Felállt.
– Akkor honnan tudsz ilyen jól sütni? Így élvezni, hogy finomakat alkothatsz? – Nem akarok beszélni. Nem akarom, hogy megismerjen. Csak elakarok mosogatni, folytatni a munkát. Azonban közelebb lép. A mosogató mellé telepszik, karba font kézzel néz rám. – Mosolyogtál valaha?
Megáll a kezemben az edény, a forróvízben ég a kezem, de így legalább nem láthatja, hogy milyen erősen szorítom össze az ujjaimat a mosogatni valón. Megnyalom a szám szélét, valami gyors és frappáns választ kell neki adnom, hogy végre lekopjon, és békén hagyjon. Vagy talán inkább semlegesnek kellene maradnom? Igen. Nem szabad, hogy nagyon belegabalyodjak.
– Nem szeretnék erről beszélni, Lord úrfi – mondom kimérten, majd befejezem a mosogatást, és kiveszem a húst a hidegről, majd sebes léptekkel a kamrába megyek, hogy kihozzam a fűszereket és az olajat.
Gyorsan jár a lábam és a kezem is, így hamar minden az asztalon van. A húst kiklopfolom, némi olajat öntök egy tálba, fűszerezem, különböző pasztákkal toldom meg, hogy egy sűrű és jó állagú, már-már krémet kapjak. Belehelyezem a húst, majd egy fafedővel letakarva visszateszem a hidegre. Ezt is végig nézi.
– Miért jó magának, hogy egész nap itt van, és nézi, ahogy dolgozom? – kérdezem meg tőle, miután elveszem Jean-től a listát arról, hogy a Lord, mikor milyen fogadásokat tart. Pechemre egy bál is becsúszott a listára, aminek nagyon nem örülök. Még több ember, sokkal nagyobb bajt hoz az ember fejére.
– Mert maga érdekes – válaszol nekem, miután átfutottam a listát, és már fejben meg is terveztem, hogy miket kell főzni aznap.
– Érdekes? – kérdezek vissza felé fordulva. – Ugyan, mi lehet érdekes egy földi lányban, aki cselédlány a maga házában? – nevetek fel. – Nem vagyok én érdekes, jó uram. Csak egy lány vagyok, egy konyhán.
– Nem egészen – vigyorodik el. – Példának okáért most mosolygott. Tud maga vidám is lenni, teng magában az erő, hogy tegyen, alkosson, létrehozzon dolgokat, mégis alázatos, kedves és ügyes. Nem hátrál meg. Valamint határozottan eltudja küldeni az embert a francba. – Halványan elpirulok mind a bók, mind a szemrehányás miatt, de inkább csak jólnevelten megnyálazom a számat, és bólintok a lista alját stírölve.
– Nagymamámtól. Tőle tanultam meg sütni – mondom végül, hogy tereljem a témát. – Almáscsókot sütöttem életemben először egyedül. Nagyon finom lett. Onnantól pedig jöttek a torták, jöttek a kelt tészták, a nehezebb fajták.
– Terel – kuncog fel, én meg szégyenlősen elmosolyodom, s már azon jár az agyam, hogy miként léphetnék meg előle. – De legalább válaszol. Előbb vagy utóbb.
– Ki kell érdemelni, hogy válaszoljak – felelem magabiztosan, a szemébe nézve. Meghökken a válaszomon, a szája széle felkúszik a füléig, s meg kell, hogy állapítsam egész szép mosolya van. De attól még egy pökhendi. – Mennem kell – nézek futólag az órára. – El kell készítenem nagyságos apja teáját és uzsonnáját. – Aprót pukedlizek az úrfi előtt, majd sarkon fordulok, és elhagyom a helységet, kezemben a listával.
A nap hátralévő részében, nem tudom abbahagyni a mosolygást.
Hol porolok, hol tüzet rakok, hol seprek, teát szolgálok fel az uraknak. A Lord, akihez szegődtem sosem mosolyog, issza a teáját tonna számra, süteménnyel, rendezgeti a földjeit, lovagol stb. Tömören szólva egy igazi Lord. Csak a pokrócos fajtából. Egyetlen vigyort sem villantott még egy vacsorán sem, amikor vendégeket fogadott. Mindig csak beszélt, savanyúképet vágott, mintha székrekedése lenne, és rettenetesen csikarna a hasa.
Sokszor engem kér meg, hogy maradjak a szobában, ha esetleg szüksége lenne rám. Ilyenkor a szoba legtávolabbi sarkába bújok meg, hogy ne zavarjak annyira. A legrosszabb viszont az szokott lenni, amikor a vendégei engem kezdenek el méregetni, mintha csak egy tárgy lennék, amit használhatnak. Szerencsémre a Lord nyomatékosította, hogy én tiltott vagyok.
Amiért hálás is vagyok. Magasabb rangra is emelt félévvel az itt tartózkodásom után. Úgy vélte jól tudom vezetni a háztartást, ügyes is a kezem. Majd kicsattantam az örömtől, mégis alázatosan megköszöntem a Lordnak az ajándékát.
A legnagyobb szerencsém mégis a fiával van. Akit szintén Lordnak kell szólítani, kivéve, hogy az övéhez hozzá kell tenni, hogy „úrfi”. Az úrfi gyakorta van a kutyáival, akik imádják őt, gyakorta jár vadászni a közeli erdőbe, arcán mindig széles vigyor ül, amit alig lehet levakarni. Igaz, nekem néha sikerül, amikor egy-egy csomagját visszautasítom, amit nekem akar adni ajándékba.
Egy szolgáló vagyok, nem pedig egy luxus prosti, akit el kell halmozni ajándékokkal, hogy széttárja a lábát. Nem is fogom neki semmiképpen. Főleg nem, mivel néha úgy beszél a többi cseléddel, mintha robotok lennénk, akik fel-le járkálnak egész nap kívánságokat teljesítve, akár a Mikulás, vagy a Jézuska karácsonykor.
Ilyenkor szoktam illedelmesen kioktatni, hogy húzzon legyen szíves a fenébe, meg a nénikéjébe, és hagyjon minket dolgozni, valamint csak akkor keressen fel miket, ha szükséges. Soha nem hallgat rám. Ha a Földön lennék, akkor már réges-régen behúztam volna neki egy nagyot, és nagyon szép szavakkal melegebb éghajlatra küldtem volna. Most viszont nagyon kedvesnek kell lennem vele, és úgy terelgetni, ahogy azt kell.
Mint most is. Itt lebzsel a konyhában, és nézi, ahogy dolgozunk. Különösen engem szeret bosszantani. Most is itt ül a mögöttem lévő asztalnál, s figyeli, ahogy kevergetem a krémet a kemencében sülő tortához. Idegesít egy kicsit, mivel nem szeretem, ha néznek. Azonban azt az örömöt sem adom meg neki, hogy úgy vegye, bármikor képes vagyok észre venni. Így mikor elkészül a krém, lefelé nézve leteszem az asztalre helyezett vágódeszkára, majd kiveszem a kemencéből a tortát.
Friss piskóta illat kúszik fel az orromba, s finoman megszagolom, mivel imádom a citromos illatát. Óvatosan lerakom az asztalra, s elkezdem felkenni rá a krémet. Óvatosan viszem fel, nehogy valami baja essen, behorpadjon valahol. Az úrfi pedig ezt végig nézi. Tudom, hogy a tenyerébe rakott állal könyökölve nézi végig, ahogy aprólékosan bekenem a tortát, a felesleget leszedem róla, majd a jégszekrényből kivett, előre elkészített díszekkel kezdem el ékesíteni a művemet.
– Valaha cukrász voltál? – kérdezi hirtelen, s szerencse, hogy épp a kezemet törlöm egy konyharuhába. Aprócska összerezzenek, mivel soha nem szólított meg még ilyen gyengéden. Ránézek, egyenesen bele azokban a kék szemekbe.
– Nem – felelem nyugodtan, majd leteszem a ruhát, és félreteszem a tortát, hogy nekilássak a holnapi pácolt hús előkészítésének. – Gazdásznak tanultam – vallom be kegyesen, még mielőtt újból kérdezhetne tőlem. Nekiállok elmosni az edényeket, amikor megcsikordul a szék a padlón. Felállt.
– Akkor honnan tudsz ilyen jól sütni? Így élvezni, hogy finomakat alkothatsz? – Nem akarok beszélni. Nem akarom, hogy megismerjen. Csak elakarok mosogatni, folytatni a munkát. Azonban közelebb lép. A mosogató mellé telepszik, karba font kézzel néz rám. – Mosolyogtál valaha?
Megáll a kezemben az edény, a forróvízben ég a kezem, de így legalább nem láthatja, hogy milyen erősen szorítom össze az ujjaimat a mosogatni valón. Megnyalom a szám szélét, valami gyors és frappáns választ kell neki adnom, hogy végre lekopjon, és békén hagyjon. Vagy talán inkább semlegesnek kellene maradnom? Igen. Nem szabad, hogy nagyon belegabalyodjak.
– Nem szeretnék erről beszélni, Lord úrfi – mondom kimérten, majd befejezem a mosogatást, és kiveszem a húst a hidegről, majd sebes léptekkel a kamrába megyek, hogy kihozzam a fűszereket és az olajat.
Gyorsan jár a lábam és a kezem is, így hamar minden az asztalon van. A húst kiklopfolom, némi olajat öntök egy tálba, fűszerezem, különböző pasztákkal toldom meg, hogy egy sűrű és jó állagú, már-már krémet kapjak. Belehelyezem a húst, majd egy fafedővel letakarva visszateszem a hidegre. Ezt is végig nézi.
– Miért jó magának, hogy egész nap itt van, és nézi, ahogy dolgozom? – kérdezem meg tőle, miután elveszem Jean-től a listát arról, hogy a Lord, mikor milyen fogadásokat tart. Pechemre egy bál is becsúszott a listára, aminek nagyon nem örülök. Még több ember, sokkal nagyobb bajt hoz az ember fejére.
– Mert maga érdekes – válaszol nekem, miután átfutottam a listát, és már fejben meg is terveztem, hogy miket kell főzni aznap.
– Érdekes? – kérdezek vissza felé fordulva. – Ugyan, mi lehet érdekes egy földi lányban, aki cselédlány a maga házában? – nevetek fel. – Nem vagyok én érdekes, jó uram. Csak egy lány vagyok, egy konyhán.
– Nem egészen – vigyorodik el. – Példának okáért most mosolygott. Tud maga vidám is lenni, teng magában az erő, hogy tegyen, alkosson, létrehozzon dolgokat, mégis alázatos, kedves és ügyes. Nem hátrál meg. Valamint határozottan eltudja küldeni az embert a francba. – Halványan elpirulok mind a bók, mind a szemrehányás miatt, de inkább csak jólnevelten megnyálazom a számat, és bólintok a lista alját stírölve.
– Nagymamámtól. Tőle tanultam meg sütni – mondom végül, hogy tereljem a témát. – Almáscsókot sütöttem életemben először egyedül. Nagyon finom lett. Onnantól pedig jöttek a torták, jöttek a kelt tészták, a nehezebb fajták.
– Terel – kuncog fel, én meg szégyenlősen elmosolyodom, s már azon jár az agyam, hogy miként léphetnék meg előle. – De legalább válaszol. Előbb vagy utóbb.
– Ki kell érdemelni, hogy válaszoljak – felelem magabiztosan, a szemébe nézve. Meghökken a válaszomon, a szája széle felkúszik a füléig, s meg kell, hogy állapítsam egész szép mosolya van. De attól még egy pökhendi. – Mennem kell – nézek futólag az órára. – El kell készítenem nagyságos apja teáját és uzsonnáját. – Aprót pukedlizek az úrfi előtt, majd sarkon fordulok, és elhagyom a helységet, kezemben a listával.
A nap hátralévő részében, nem tudom abbahagyni a mosolygást.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése