Odakint zuhog az eső. Kopog az ablakokon, a tetőn. Elveszek a hangokban. Mélyen magamba szívom a csendet, a ház melegét, a nyugalmat. Hátra dőlök a fotelemben, kényelmesen bekuckózom egy jó könyvvel és egy bögre forró teával. Olvasni kezdek, s annyira elveszek a történetben, hogy majdnem leverem a bögrémet, amikor a macskám, Tina felugrik az ölembe.
-Szia, te kis rosszcsont! – köszöntöm barna angyalkámat (és egyben ördögömet). Ide-oda jár a farka, kényelmesen elhelyezkedik az ölemben, és hagyja, hogy simogatni kezdjem. Megvakargatom a fülét, s komótosan jár a kezem a bundáján. Gondolkozom rajta, hogy olvassak-e tovább, de inkább félreteszem, s csak hallgatom a békét.
Pihenek egy sort. Jól esik. Mostanság nagyon is. Nagyon sok munkám volt az elmúlt napokban. Egy esküvőt nem könnyű megszervezni. A húgom pedig tiszta ideg, ha arra gondol, hogy jövő tavasszal férjhez megy. Pedig igazából nekem kellene így éreznem. Hiszen majdnem mindent én szerveztem meg, ami igazán komoly. Vegyük itt a helyszínt, a tortát, a nászutat. Játszhattam a kereső szerepét. Konkrétan nyomozóvá kellett válnom, hogy minden kívánságát teljesítsem a húgomnak.
A szüleim persze egyből ráálltak a témára, hogy elkezdtem esküvői lapokat és honlapokat böngészni. Folyton kérdezik, hogy mikor akarok én is férjhez menni, főleg így karácsony közeledtével, amikor minden olyan romantikus és meghitt, nem is várnak másra, csak arra, hogy mikor húz valaki jegygyűrűt az ujjamra, mikor megyek férjhez, és mikor fogok majd unokákat szülni.
Az igazság azonban az, hogy van barátom. Van párom, akivel találkozgatok, éljük az életünket, és boldogok vagyunk együtt. De ezt nem mondhatom el a családomnak. Nem azért, mert mondjuk szégyellem, vagy épp a családom haragjától félnék. Inkább pont az a baj, hogy annyira lelkesek lennének, hogy van egy társam, hogy képtelen lennék elszakadni tőlük.
Már egyből elképzelnek babával a hasamban, már fehér ruhát aggatnának rám, és szegény Philip azt sem tudná, hogy mégis mit csináljon. Házasságról még nem is beszéltünk. Nem is akartunk egyelőre. Három éve vagyunk együtt, titokban, és valahogy egyikünknek sem akaródzik, hogy most fedjük fel magunkat. Erős kötelék alakult ki közöttünk. A karácsonyok pedig mindig meghittek voltak nálunk. Együtt díszítettük ki a lakást, már csináltunk egy adag mézeskalácsot is, amit már fel is faltunk. A karácsonyfa választás lesz a következő. A ünnepeket pedig már alig várom. Megint meghitt lesz, kényelmes és vicces. Barátokként kezdtük, s most olyanok vagyunk egymásnak, mintha soha nem is éltünk volna egymás nélkül.
Ez az egyetlen bánatom. A szüleim nem értik meg, hogy milyen az, amikor szeretsz valakit, rábízod az idődet, s nem siettek el semmit sem. A húgom is fordítva csinált mindent, mint ahogy én elképzeltem. Babavárás, házasság, család. A sógorom meg néha egy igazi seggfej. Főleg, mivel alig van a húgommal. Multinacionális cégvezetőként folyton utazik, üzleti ügyeket intéz. Szexelni bezzeg mindig van ideje.
De mindegy is. Nem rontom a tudattal a napomat. Inkább újból felkapom a könyvemet, és olvasok tovább, miközben odakint még jobban rázendít a természet.
-Szia, te kis rosszcsont! – köszöntöm barna angyalkámat (és egyben ördögömet). Ide-oda jár a farka, kényelmesen elhelyezkedik az ölemben, és hagyja, hogy simogatni kezdjem. Megvakargatom a fülét, s komótosan jár a kezem a bundáján. Gondolkozom rajta, hogy olvassak-e tovább, de inkább félreteszem, s csak hallgatom a békét.
Pihenek egy sort. Jól esik. Mostanság nagyon is. Nagyon sok munkám volt az elmúlt napokban. Egy esküvőt nem könnyű megszervezni. A húgom pedig tiszta ideg, ha arra gondol, hogy jövő tavasszal férjhez megy. Pedig igazából nekem kellene így éreznem. Hiszen majdnem mindent én szerveztem meg, ami igazán komoly. Vegyük itt a helyszínt, a tortát, a nászutat. Játszhattam a kereső szerepét. Konkrétan nyomozóvá kellett válnom, hogy minden kívánságát teljesítsem a húgomnak.
A szüleim persze egyből ráálltak a témára, hogy elkezdtem esküvői lapokat és honlapokat böngészni. Folyton kérdezik, hogy mikor akarok én is férjhez menni, főleg így karácsony közeledtével, amikor minden olyan romantikus és meghitt, nem is várnak másra, csak arra, hogy mikor húz valaki jegygyűrűt az ujjamra, mikor megyek férjhez, és mikor fogok majd unokákat szülni.
Az igazság azonban az, hogy van barátom. Van párom, akivel találkozgatok, éljük az életünket, és boldogok vagyunk együtt. De ezt nem mondhatom el a családomnak. Nem azért, mert mondjuk szégyellem, vagy épp a családom haragjától félnék. Inkább pont az a baj, hogy annyira lelkesek lennének, hogy van egy társam, hogy képtelen lennék elszakadni tőlük.
Már egyből elképzelnek babával a hasamban, már fehér ruhát aggatnának rám, és szegény Philip azt sem tudná, hogy mégis mit csináljon. Házasságról még nem is beszéltünk. Nem is akartunk egyelőre. Három éve vagyunk együtt, titokban, és valahogy egyikünknek sem akaródzik, hogy most fedjük fel magunkat. Erős kötelék alakult ki közöttünk. A karácsonyok pedig mindig meghittek voltak nálunk. Együtt díszítettük ki a lakást, már csináltunk egy adag mézeskalácsot is, amit már fel is faltunk. A karácsonyfa választás lesz a következő. A ünnepeket pedig már alig várom. Megint meghitt lesz, kényelmes és vicces. Barátokként kezdtük, s most olyanok vagyunk egymásnak, mintha soha nem is éltünk volna egymás nélkül.
Ez az egyetlen bánatom. A szüleim nem értik meg, hogy milyen az, amikor szeretsz valakit, rábízod az idődet, s nem siettek el semmit sem. A húgom is fordítva csinált mindent, mint ahogy én elképzeltem. Babavárás, házasság, család. A sógorom meg néha egy igazi seggfej. Főleg, mivel alig van a húgommal. Multinacionális cégvezetőként folyton utazik, üzleti ügyeket intéz. Szexelni bezzeg mindig van ideje.
De mindegy is. Nem rontom a tudattal a napomat. Inkább újból felkapom a könyvemet, és olvasok tovább, miközben odakint még jobban rázendít a természet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése