Annyira pici volt, amikor először láttam. Pedig nem volt koraszülött. Normál súllyal született, ötven centivel. Kis kezeivel tétován tapogatózott, s valahányszor megfogta a kezemet, nem engedte el. Belém kapaszkodott, sóhajtozott, ajkán pedig halvány mosoly játszott babakorában. Órákig eltudtam nézni, ahogy alszik, ahogy forgatja a kis fejét álmában. Ahogy nőt, hallgatta a meséimet, élvezettel játszottunk mielőtt eljött volna a fürdés és a lefekvés ideje. Csüngött a szavaimon, itta, amiket meséltem neki lefekvés előtt. Kék szeme csillogott, valahányszor egy kalandor történetét mondtam el neki.
Most, hogy már tizenkettő is elmúlt, de még mindig élvezettel figyeli, ahogy a kezemből kék vonalakkal rajzolok a levegőbe, hogy életre keltsem a mese hősét. Nagy fiú már, lassan kész férfi, s még mindig jön hozzám.
– Apa! Nézd mit festettem!
– Apa! Van még kakaónk?
– Apa!
Szinte én neveltem fel egyedül, tizenhat éves fejjel, mágiával karöltve. Inkább lettem a barátja, a bátyja, mintsem az apja. Mégis valahányszor azt mondja nekem, hogy apa, a szívem megtelik boldogsággal, és a világ össze démona is kevés lenne, hogy ne tudjam teljesíteni a kívánságát.
A szemem fénye lett, életem egyetlen kincse, amiért még hajlandó vagyok levegőt venni.
A gyerekem, akiért a csillagokat is lehoznám az égről, ha azt kérné. De soha nem kéri. Egyszerű, okos és szerény a fiam. Rengeteget mosolyog, ölelget, rajzol, fest és alkot. Tudja, mi a kötelessége.
A legfurcsább mégis az, hogy alig volt öt-hat éves, amikor rám nézett, s tudta, hogy mennyire kimerült vagyok, mennyire fáradt vagyok a rengeteg munka után, mégis mindig időben hazaérek, hogy mesét olvashassak neki, játszhassak vele egy keveset hétköznap. Tudta, hogy kötelességem van, aminek meg kell felelnem.
Egy aprócska teremtés volt, mégis jobban figyelt rám, mint én magamra. Szülő létemre, a gyerekem zavart el aznap aludni, s nem is hagyott magamra.
A lelkem, szívem megtelik szeretettel, átjár, s boldog vagyok már akkor is, amikor egy aprócska üzenetet kapok tőle, hosszú vándorlásom során.
Vigyázz magadra, apu!
Ilyenkor levakarhatatlan mosoly ül ki az arcomra, s képtelen vagyok másra gondolni, csak arra, hogy van otthon valaki, aki vár rám, s van miért élnem.
Most, hogy már tizenkettő is elmúlt, de még mindig élvezettel figyeli, ahogy a kezemből kék vonalakkal rajzolok a levegőbe, hogy életre keltsem a mese hősét. Nagy fiú már, lassan kész férfi, s még mindig jön hozzám.
– Apa! Nézd mit festettem!
– Apa! Van még kakaónk?
– Apa!
Szinte én neveltem fel egyedül, tizenhat éves fejjel, mágiával karöltve. Inkább lettem a barátja, a bátyja, mintsem az apja. Mégis valahányszor azt mondja nekem, hogy apa, a szívem megtelik boldogsággal, és a világ össze démona is kevés lenne, hogy ne tudjam teljesíteni a kívánságát.
A szemem fénye lett, életem egyetlen kincse, amiért még hajlandó vagyok levegőt venni.
A gyerekem, akiért a csillagokat is lehoznám az égről, ha azt kérné. De soha nem kéri. Egyszerű, okos és szerény a fiam. Rengeteget mosolyog, ölelget, rajzol, fest és alkot. Tudja, mi a kötelessége.
A legfurcsább mégis az, hogy alig volt öt-hat éves, amikor rám nézett, s tudta, hogy mennyire kimerült vagyok, mennyire fáradt vagyok a rengeteg munka után, mégis mindig időben hazaérek, hogy mesét olvashassak neki, játszhassak vele egy keveset hétköznap. Tudta, hogy kötelességem van, aminek meg kell felelnem.
Egy aprócska teremtés volt, mégis jobban figyelt rám, mint én magamra. Szülő létemre, a gyerekem zavart el aznap aludni, s nem is hagyott magamra.
A lelkem, szívem megtelik szeretettel, átjár, s boldog vagyok már akkor is, amikor egy aprócska üzenetet kapok tőle, hosszú vándorlásom során.
Vigyázz magadra, apu!
Ilyenkor levakarhatatlan mosoly ül ki az arcomra, s képtelen vagyok másra gondolni, csak arra, hogy van otthon valaki, aki vár rám, s van miért élnem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése