Gőz

Ez már csak az én pechem lehet. Csakis. Az égiek odafent megírták, hogy nekem meg kell most fáznom karácsony előtt, hogy boldogítsam vele a páromat, a családomat, mindenkit, akit csak szeretek. Mi másért is? Morcos vagyok. Ülök az ágyamon, onigiriként bebugyolálva, csak az arcom látszik ki – a száj maszk miatt nem sok az se –, az orrom úgy piroslik, mint Rudolf orra a Mikulás szánjának elején, a szám cserepes, a szemem véreres.

Mérgesen nézem a karácsonyi filmeket, hátha betegen is sikerül valahogy átéreznem a karácsony szellemét, de képtelen vagyok. Fújom az orromat, döntöm magamba a teát liter számra, hátha hamarabb jobban leszek, de nem.

Párom szájmaszkban odaül mellém, kényelmesen elhelyezkedik mellettem a kanapén, és várja, hogy elindítsam a filmet is, amit együtt nézünk. Tisztes távolságra ül tőlem – annyira közel, hogy még romantikus legyen, de elég távol, hogy ne kapja el –, és beindítom a filmet.

Hapci!

Tüsszentek közvetlenül a film elején, kifújom az orromat.

Hapci!

Anyád! Megint orrot fújok. Majd harmadjára, negyedjére, ötödjére is megtörténik, mire párom felröhög mellettem a maszk mögött. Kezét ösztönösen a szája elé kapja, kétrét görnyedve nevet, mintha a világ legviccesebb dolgát csinálnám. Felhúzott szemöldökkel, rosszalló pillantást vetek rá, de még akkor sem hagyja abba. A szememet forgatva befejezem inkább az orrfújást, és még rosszabb kedvel bugyolálom be magamat.

– Ne haragudj – szólal meg, miután valahogy abbahagyta a nevetést. – Csak olyan komikus volt, hogy aprókat tüsszentesz, pont a film kezdetén, mint egy klisés romantikus filmben.
Rá sandítok a szemem sarkából, grimaszt vágok a maszk alatt, de képtelen vagyok rá haragudni. Főleg, hogy látom, mennyire csillog a szeme.

Megadóan felsóhajtok – inkább hörgésnek hangzik –, majd biccentek.

– Inkább elmegyek fürdeni.

Azzal kimászom az onigirimből, magamhoz veszem a pizsamát, és elmegyek pancsolni egyet. Gőz segíts!