Apa mindig mosolygott. Még akkor is, amikor fájt neki valami. Kicsi korom óta ő nevel, nem ismertem más szülőt, vagy nagyszülőt. Akiket mamának és papának nevezek ők is csak fogadott nagyszüleim. Mégis jobban szeretem őket, mint a vérszerintit. Apa sokat van úton, sokáig nem látom, mégis mindennap ír nekem, hogy mit látott, mit rajzolt aznap. Soha nem hagyja ki, hogy írjon nekem egy mesét, pedig már elmúltam tizenkettő is.
Amióta csak az eszemet tudom, mindig mesélt nekem, mindig mondott nekem valamit, amitől megszépítette az álmomat, s jókat aludtam mindig. A rossz álmok elkerültek.
Később, mikor már óvodás voltam, megkértem, hogy tanítson meg olvasni, írni. Alig voltam három éves. Nem tudom, mi ütött belém de megkértem, hogy tanítson meg.
Apa persze rosszallva nézett rám, hiszen kicsi voltam. A legtöbb velem azonos korú gyerek játékot kér, vagy kifestő könyvet. Én az olvasást kértem tőle. Okosodni akartam. Olyan okos akartam lenni, mint ő, tanulni akartam, hogy olyan nagy ember legyek, mint ő. Az apámra akarok hasonlítani.
Emlékszem, ezt elmeséltem egyszer neki, erre megkaptam, hogy ne legyek már ennyire butus. Hiszen önmagamnak kell lennem, nem pedig a bőrébe bújnom. Először persze zokon vettem, hiszen olyan akartam lenni, mint ő. Aztán, ahogy nőttem rájöttem, hogy ez nem egészen lesz így helyes.
Már a tükörképünk sem azonos. Barna hajjal születtem, ami anyámtól örököltem, akárcsak a szeplőimet és fehér bőrömet. Egyedül a szememet örököltem apától. Neki is ilyen gyönyörű kék szeme van.
Nem tudok, olyan lenni, mint ő, csak hasonlítani tudok rá. Stílusban, beszédben, jellemben. Mégis lesz bennük valami, ami én leszek. Ezt elfogadva, már könnyebben álltam neki a tanításának, rengeteget gyakoroltam a mágiát, az íjászatot, a kardozást, a lovaglást. Hagytam, hogy a természetem irányítson, hogy kitapasztalhassam a magam korlátait, ahogy apa is a sajátjait.
Ám egy korláttal nem számíthattam.
Az időét.
Bár halhatatlan léttel lettünk megáldva, a betegség minket is elér. Apát a tüdejénél érte utol. Bevérzik neki, s valahányszor köhög, véres lesz a zsebkendője, a keze. Nehezen veszi ilyenkor a levegőt, sípol. Én pedig csak ülhetek az ágya mellett, és várhatom, hogy elmúljon neki. Mert eddig, mindig jobban lett. Mindig sikerült neki felépülnie. Csak pihennie kellett. Mindig a túlhajszoltság vitte bele ebbe a betegségébe.
Általában miattam.
Tudom, hogy ez lebeg a szeme előtt. Hogy nekem jó legyen, hogy jobb gyerekkorom legyen, mint neki valaha volt. Már most azt mondja, hogy jó nekem, hiszen vele alig foglalkozott az apja, mikor annyi idős volt, mint most én. Ilyenkor mindig mesél nekem. Elmondja, hogy milyen volt akkor, mikor az apját még nem rakták be a legjobb emberek közé, nem kellett tonnányi papírt megcsinálnia, mikor még nem volt a nép fontosabb, mint ők.
Aztán minden megváltozott.
Nagy ember lett, s mintha elfelejtette volna, hogy családja van, hogy két gyereke, felesége. A harag állandóan tombolt az apámban, valahányszor csak a nagyapám tisztségére gondolt. Feleslegesnek, tisztátalan posztnak gondolta, ahol az embernek remetének kellene lennie ahhoz, hogy nyugodtan elláthassa a posztot. Hogy más ne szenvedhessen. Mégis valahányszor apát hallgattam, nem az jött le belőle, mint amit nagymamám állított egyszer nekem féktelen haragjában.
– Apád nem szereti a nagyapádat! Gyűlöli őt!
Szerintem nem így van. Apám csak a posztot gyűlöli, amibe belekerült az apja. Amibe mindig is vágyott az apja. Itt fordult az a kocka, amit mindig is mondtak. Valósítsd meg az álmaidat! Ő megtette. Elérte a posztját, de a családja, csak szenvedett miatta. Persze, ez a nagyapám hibája is valamilyen szinte. Apának is rengeteg munkája van, mégis hiába tornyosultak halmok az asztala körül, hiába volt távol hónapokig, mindig én voltam az első, akire gondolt.
S ez a legnagyobb dolog, amit apám megtanított nekem.
A családom az első. Nem tudod életed minden egyes pontját hozzá igazítani, de ahol csak lehet, gondolj rájuk.
Amióta csak az eszemet tudom, mindig mesélt nekem, mindig mondott nekem valamit, amitől megszépítette az álmomat, s jókat aludtam mindig. A rossz álmok elkerültek.
Később, mikor már óvodás voltam, megkértem, hogy tanítson meg olvasni, írni. Alig voltam három éves. Nem tudom, mi ütött belém de megkértem, hogy tanítson meg.
Apa persze rosszallva nézett rám, hiszen kicsi voltam. A legtöbb velem azonos korú gyerek játékot kér, vagy kifestő könyvet. Én az olvasást kértem tőle. Okosodni akartam. Olyan okos akartam lenni, mint ő, tanulni akartam, hogy olyan nagy ember legyek, mint ő. Az apámra akarok hasonlítani.
Emlékszem, ezt elmeséltem egyszer neki, erre megkaptam, hogy ne legyek már ennyire butus. Hiszen önmagamnak kell lennem, nem pedig a bőrébe bújnom. Először persze zokon vettem, hiszen olyan akartam lenni, mint ő. Aztán, ahogy nőttem rájöttem, hogy ez nem egészen lesz így helyes.
Már a tükörképünk sem azonos. Barna hajjal születtem, ami anyámtól örököltem, akárcsak a szeplőimet és fehér bőrömet. Egyedül a szememet örököltem apától. Neki is ilyen gyönyörű kék szeme van.
Nem tudok, olyan lenni, mint ő, csak hasonlítani tudok rá. Stílusban, beszédben, jellemben. Mégis lesz bennük valami, ami én leszek. Ezt elfogadva, már könnyebben álltam neki a tanításának, rengeteget gyakoroltam a mágiát, az íjászatot, a kardozást, a lovaglást. Hagytam, hogy a természetem irányítson, hogy kitapasztalhassam a magam korlátait, ahogy apa is a sajátjait.
Ám egy korláttal nem számíthattam.
Az időét.
Bár halhatatlan léttel lettünk megáldva, a betegség minket is elér. Apát a tüdejénél érte utol. Bevérzik neki, s valahányszor köhög, véres lesz a zsebkendője, a keze. Nehezen veszi ilyenkor a levegőt, sípol. Én pedig csak ülhetek az ágya mellett, és várhatom, hogy elmúljon neki. Mert eddig, mindig jobban lett. Mindig sikerült neki felépülnie. Csak pihennie kellett. Mindig a túlhajszoltság vitte bele ebbe a betegségébe.
Általában miattam.
Tudom, hogy ez lebeg a szeme előtt. Hogy nekem jó legyen, hogy jobb gyerekkorom legyen, mint neki valaha volt. Már most azt mondja, hogy jó nekem, hiszen vele alig foglalkozott az apja, mikor annyi idős volt, mint most én. Ilyenkor mindig mesél nekem. Elmondja, hogy milyen volt akkor, mikor az apját még nem rakták be a legjobb emberek közé, nem kellett tonnányi papírt megcsinálnia, mikor még nem volt a nép fontosabb, mint ők.
Aztán minden megváltozott.
Nagy ember lett, s mintha elfelejtette volna, hogy családja van, hogy két gyereke, felesége. A harag állandóan tombolt az apámban, valahányszor csak a nagyapám tisztségére gondolt. Feleslegesnek, tisztátalan posztnak gondolta, ahol az embernek remetének kellene lennie ahhoz, hogy nyugodtan elláthassa a posztot. Hogy más ne szenvedhessen. Mégis valahányszor apát hallgattam, nem az jött le belőle, mint amit nagymamám állított egyszer nekem féktelen haragjában.
– Apád nem szereti a nagyapádat! Gyűlöli őt!
Szerintem nem így van. Apám csak a posztot gyűlöli, amibe belekerült az apja. Amibe mindig is vágyott az apja. Itt fordult az a kocka, amit mindig is mondtak. Valósítsd meg az álmaidat! Ő megtette. Elérte a posztját, de a családja, csak szenvedett miatta. Persze, ez a nagyapám hibája is valamilyen szinte. Apának is rengeteg munkája van, mégis hiába tornyosultak halmok az asztala körül, hiába volt távol hónapokig, mindig én voltam az első, akire gondolt.
S ez a legnagyobb dolog, amit apám megtanított nekem.
A családom az első. Nem tudod életed minden egyes pontját hozzá igazítani, de ahol csak lehet, gondolj rájuk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése