Ismételten beköszöntött a tél, s vele a karácsony is. Már nem érzem annyira meghittnek, mint azt már megszoktam régebben. Hiába fehér kint a táj, hiába szépek a díszek a kastélyban, valahogy képtelen vagyok úgy nézni az ünnepre, ahogy kellene.
Főleg, hogy már a tükörbe sem tudok úgy belenézni, ahogy szeretnék. A mágia, ami ebben a világban uralkodik, ami az én sejtjeimbe is beleitta magát teljesen átalakította a testem. Hiába nézek tükörbe képtelen vagyok felismerni magamat. Ugyanúgy barna a hajam, kék a szemem, de ezenkívül semmi más nem maradt meg belőlem, ami a régi énemre emlékeztetne. Régebben alig ért a hajam a vállamig, szemüveget viseltem, jóval kövérebb voltam – molett, ahogy fogalmazni szoktak –, nem volt ekkora mellem. Nem voltam csinos.
Most viszont, ha tükörbe nézek, akkor egy gyönyörű nőt látok benne. Sokkal vékonyabb lettem, karcsú. Olyan az egész, mintha a csontjaim sejtről sejtre átalakultak volna. Nem éreztem, nem fájt, egyszerűen csak így ébredtem fel egyik reggel. Először csak az arcom alakult át. Már nem kellett szemüveget felvennem a gyakorlat alatt. A betanulásom egy éve alatt képes lettem szemüveg nélkül látni, bőröm mézbarnává vált, simább lett. Kikerekedtem mindenhol, ahol eddig nem volt meg az adottságom. Egyszóval, mindent megkaptam, amire egy lány vágyhat. Kerek mellek, formás fenék, karcsúság – annyi zabálással, amennyit csak akarok – hosszú haj, egyenes fogsor, férfit vonzó tekintet.
Én valahogy mégsem örültem neki úgy, ahogy szerettem volna. S mindez karácsony reggelén történt velem. Akkor fejeződött be az egész. Aznap reggel, amikor belenéztem a tükörbe már nem láttam önmagamat. Eltűntem, akárcsak a hó tavasszal. Ahogy végig söpört rajtam ez a változás, én magam is úgy változtam meg személyiségileg is.
Ez a világ teljesen kifordított magamból. Az ünnep hirtelen kiveszett belőlem. Már nem tudtam élvezni a vacsorát, ahol az asztal roskadozott a finomabbnál finomabb falatokban, tonnányi sör, bor fogyott, az emberek pedig egymást túl kiabálva beszéltek egymással. Én magam komótosan eszegettem, kortyolgattam a forraltboromat, és próbáltam mosolyogni, ahogy csak tudtam.
A Lord, aki a gyakornoki évem után befogadott, kedves és hihetetlenül jól bánik velem a mai napig. De jól tudja, hogy nem a kedvencem a karácsony. Hagyja, hogy éljem a magam életét. Szolgálom őt, mint maralón, könyvtárosa és könyvelője. Intézem az ügyeit, hagyom, hogy parancsolgasson nekem, ameddig nem üti bele az orrát a múltamba. Hagyja a földi énemet elporladni, s elfog engem úgy, ahogy vagyok.
Ezen azok sem változtatnak, akik a kapu másik oldaláról jöttek. Türelmesen várjuk, hogy a központ visszajelezzen, s elmenjenek innen. Vissza oda, ahonnan jöttek. Ők még hazamehetnek. Élvezik a műsort, szórakoznak, ahogy csak tudnak. Próbálják elfeledni, hogy mi történt velük. Rossz rájuk nézni. Főleg, hogy ők is hozzám tartoznak. A múltam része.
A szüleim, a testvérem, a barátaim, volt iskolatársaim. Mindenki, akit csak ismertem valaha. Nem örülök nekik. Nem akarom, hogy itt legyenek. Ezt már lezártam magamban, s nem vagyok hajlandó egyetlen szót sem beszélni róla. Ezt a Lorddal is közöltem. Egy szót sem. Tudja, hogy hozzám tartoznak, mivel ezzel kezdte, amikor megérkeztek hozzánk. Én pedig kerek perec közöltem, hogy nem beszélünk róla. Nem fedem fel magamat, távolságtartó leszek. Lezártam azt a korszakomat. Ők ott vannak, én itt. Ezt jelenti a lezárás. Véget vetettem valaminek, aminek a folytatását nem látta érdemesnek a kapu. Áthozott, átdolgozott, kihozta belőlem azt, amit elrejtettem. Mélyet sóhajtok, majd inkább felállok az amúgy is foghíjassá vált asztaltól. Mosolyogva biccentek az egyik szolgálónak, aki elveszi tőlem a tányéromat. Megköszönöm neki, majd a társaság közelébe megyek.
Hangosan nevetnek, vihorásznak, csevegnek, mintha az egész csak egy jó buli lenne, nem egy kastély, ahol a Lord él a legkisebb fiával. Félrekapom a fejemet, nem nézem a párokat, akik egymás kezét fogják, nem figyelem az egymás nyakában lógó barátok, akik sörrel a kezükben dülöngélnek. Inkább a terem egy nyugodtabb zugába megyek, ahol egyedül lehetek.
Az ablakhoz megyek, s mosolyogva nézem, ahogy odakint esik a hó. Apró, sűrű pelyhekben hullik alá a földre, még vastagabb réteget hagyva a földön. Erőm bizsereg bennem, ahogy elképzelem, hogy holnap milyen élvezet lesz majd gyakorolni odakint. Ugyanakkor eszembe jut egy metafora is. Beköszöntött a tavasz, hogy megszülettem, kisiskolás voltam, felsős, nyár lett, mikor középiskolás lettem, ősz lett, mikor egyetemre mentem, s mikor kilátástalanná vált a helyzet, beköszöntött a tél, s vele együtt a kapu elrepített ide. A hosszú tél alatt tanultam, átalakultam, megváltoztam, s azzal, hogy ők most itt vannak már látom az új tavasz közeledtét. Amint elolvad a hó, egy hóvirág fog kibújni a fagyott földből.
Főleg, hogy már a tükörbe sem tudok úgy belenézni, ahogy szeretnék. A mágia, ami ebben a világban uralkodik, ami az én sejtjeimbe is beleitta magát teljesen átalakította a testem. Hiába nézek tükörbe képtelen vagyok felismerni magamat. Ugyanúgy barna a hajam, kék a szemem, de ezenkívül semmi más nem maradt meg belőlem, ami a régi énemre emlékeztetne. Régebben alig ért a hajam a vállamig, szemüveget viseltem, jóval kövérebb voltam – molett, ahogy fogalmazni szoktak –, nem volt ekkora mellem. Nem voltam csinos.
Most viszont, ha tükörbe nézek, akkor egy gyönyörű nőt látok benne. Sokkal vékonyabb lettem, karcsú. Olyan az egész, mintha a csontjaim sejtről sejtre átalakultak volna. Nem éreztem, nem fájt, egyszerűen csak így ébredtem fel egyik reggel. Először csak az arcom alakult át. Már nem kellett szemüveget felvennem a gyakorlat alatt. A betanulásom egy éve alatt képes lettem szemüveg nélkül látni, bőröm mézbarnává vált, simább lett. Kikerekedtem mindenhol, ahol eddig nem volt meg az adottságom. Egyszóval, mindent megkaptam, amire egy lány vágyhat. Kerek mellek, formás fenék, karcsúság – annyi zabálással, amennyit csak akarok – hosszú haj, egyenes fogsor, férfit vonzó tekintet.
Én valahogy mégsem örültem neki úgy, ahogy szerettem volna. S mindez karácsony reggelén történt velem. Akkor fejeződött be az egész. Aznap reggel, amikor belenéztem a tükörbe már nem láttam önmagamat. Eltűntem, akárcsak a hó tavasszal. Ahogy végig söpört rajtam ez a változás, én magam is úgy változtam meg személyiségileg is.
Ez a világ teljesen kifordított magamból. Az ünnep hirtelen kiveszett belőlem. Már nem tudtam élvezni a vacsorát, ahol az asztal roskadozott a finomabbnál finomabb falatokban, tonnányi sör, bor fogyott, az emberek pedig egymást túl kiabálva beszéltek egymással. Én magam komótosan eszegettem, kortyolgattam a forraltboromat, és próbáltam mosolyogni, ahogy csak tudtam.
A Lord, aki a gyakornoki évem után befogadott, kedves és hihetetlenül jól bánik velem a mai napig. De jól tudja, hogy nem a kedvencem a karácsony. Hagyja, hogy éljem a magam életét. Szolgálom őt, mint maralón, könyvtárosa és könyvelője. Intézem az ügyeit, hagyom, hogy parancsolgasson nekem, ameddig nem üti bele az orrát a múltamba. Hagyja a földi énemet elporladni, s elfog engem úgy, ahogy vagyok.
Ezen azok sem változtatnak, akik a kapu másik oldaláról jöttek. Türelmesen várjuk, hogy a központ visszajelezzen, s elmenjenek innen. Vissza oda, ahonnan jöttek. Ők még hazamehetnek. Élvezik a műsort, szórakoznak, ahogy csak tudnak. Próbálják elfeledni, hogy mi történt velük. Rossz rájuk nézni. Főleg, hogy ők is hozzám tartoznak. A múltam része.
A szüleim, a testvérem, a barátaim, volt iskolatársaim. Mindenki, akit csak ismertem valaha. Nem örülök nekik. Nem akarom, hogy itt legyenek. Ezt már lezártam magamban, s nem vagyok hajlandó egyetlen szót sem beszélni róla. Ezt a Lorddal is közöltem. Egy szót sem. Tudja, hogy hozzám tartoznak, mivel ezzel kezdte, amikor megérkeztek hozzánk. Én pedig kerek perec közöltem, hogy nem beszélünk róla. Nem fedem fel magamat, távolságtartó leszek. Lezártam azt a korszakomat. Ők ott vannak, én itt. Ezt jelenti a lezárás. Véget vetettem valaminek, aminek a folytatását nem látta érdemesnek a kapu. Áthozott, átdolgozott, kihozta belőlem azt, amit elrejtettem. Mélyet sóhajtok, majd inkább felállok az amúgy is foghíjassá vált asztaltól. Mosolyogva biccentek az egyik szolgálónak, aki elveszi tőlem a tányéromat. Megköszönöm neki, majd a társaság közelébe megyek.
Hangosan nevetnek, vihorásznak, csevegnek, mintha az egész csak egy jó buli lenne, nem egy kastély, ahol a Lord él a legkisebb fiával. Félrekapom a fejemet, nem nézem a párokat, akik egymás kezét fogják, nem figyelem az egymás nyakában lógó barátok, akik sörrel a kezükben dülöngélnek. Inkább a terem egy nyugodtabb zugába megyek, ahol egyedül lehetek.
Az ablakhoz megyek, s mosolyogva nézem, ahogy odakint esik a hó. Apró, sűrű pelyhekben hullik alá a földre, még vastagabb réteget hagyva a földön. Erőm bizsereg bennem, ahogy elképzelem, hogy holnap milyen élvezet lesz majd gyakorolni odakint. Ugyanakkor eszembe jut egy metafora is. Beköszöntött a tavasz, hogy megszülettem, kisiskolás voltam, felsős, nyár lett, mikor középiskolás lettem, ősz lett, mikor egyetemre mentem, s mikor kilátástalanná vált a helyzet, beköszöntött a tél, s vele együtt a kapu elrepített ide. A hosszú tél alatt tanultam, átalakultam, megváltoztam, s azzal, hogy ők most itt vannak már látom az új tavasz közeledtét. Amint elolvad a hó, egy hóvirág fog kibújni a fagyott földből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése