Látlak

Két év telt el. Két hosszadalmas év, mely alatt te biztos elfelejtettél. Én viszont nem. Látlak magam előtt, még mindig eszembe jut, amikor mosolyogtál. Imádtam. Elbűvöltél vele, amikor felvillantottad az osztály előtt, amikor meghallottam csengő nevetésedet, a bensőmben ezernyi szikra pattant szerteszét, s megfertőztél azzal, amit úgy hívnak, szerelem. 

Először csak azt éreztem, hogy a rózsaszín köd leszáll a fejemre, nem látok, nem hallok, csak téged látlak. Láttam, ahogy boldog vagy a barátnőddel, ahogy csókolóztok a terem leghátsó padjában. Elzárkózol, nem barátkozol annyira, mint előtte. Szereted azt a lányt. Mosolyogsz rá, élvezed a perceket, órákat, napokat, amiket vele töltesz.

S nekem féltékenynek kellene lennem. De nem vagyok az. Mert a boldogságod rám is átragad. Veled együtt vigyorgok, pedig legbelül összetörtem. Szilánkokra. Hiszen én magam is arról álmodozom, hogy magamhoz szorítalak, hogy érzem az illatodat az orromban, veled fekszem és ébredek reggel. Hogy az a mosoly csak nekem szól. Apró szálakkal kötődöm hozzád, mintha mindig is együtt lettünk volna. Ám képtelenség, hogy ez lesz a megoldás. A szívem majd kettéhasad, ahogy rád gondolok.

Amikor eszembe jut, mikor szakítottál vele. Tanévnyitókor vettük észre mennyire nyúzott, fáradt vagy. Mintha valaki folyamatosan vert volna. Elszorult a torkom, ahogy láttalak. Odaakartam menni hozzád, két kezem közé fogni az arcodat, s a szemedbe mondani: Minden rendben lesz! Ölelni akartalak, ameddig el nem mosom azt a szomorúságot a lelkedből, amit az a lány okozott, ameddig ismét nem látom azt a mosolyt, mint előtte, míg nem leszel egy árnyéka önmagadnak.
De nem tehettem. Hisz még a barátod-nak sem mondhattam magamat. 

Csak egy lány voltam az osztályban, aki a könyve mögé bújt mindig, kávét kortyolgatott reggelente, mert piszok korán kelt, hogy beérjen időben. Nem akartam, hogy lásd, hogy én mennyire beléd bolondultam. Elrejtettem a szerelmemet, az összetört szívemet, amennyire csak lehet. Soha senki ne lássa meg, hogy mennyire megváltoztattál az alatt az idő alatt. Ne lássa senki se, hogy mennyire bánatos voltam, csalódott, amikor a szakításod után edzeni kezdtél.

Beálltál a többiekhez. Elfojtottad magadban még a csíráját is a szerelemnek. Nem akartad látni. Mert tudom, hogy láttad. Megsértődtél, amikor talánnal feleltem az exed kérdésére: Járnál vele? Nem mertem azt mondani, hogy minden további nélkül. Belenéztem a szemedbe, láttam, hogy azt akarod, mondjam ki. Valljam be, hogy érzek valamit irántad. De féltettelek. Féltettem magunkat tőle. Láttam, mit művelt veled.

Nem vállalhattam a kockázatot, hogy idegileg kikészülsz tőle, nem vállalhattam, hogy összeroskadsz a súlya alatt, amit az a nő hordozott magával. Annál jobban szeretlek. Nem mondanám önzetlenségnek. Még bátorságnak sem, inkább balgaságnak. Mert ellöktelek magamtól. Mert féltem, hogy bajod esik. Jobban érdekelt az, mi van veled, mint az, hogy a saját szívem porrá válik a mellkasomban, s örökre elvész.

Két év telt el, mióta elballagtunk a középiskolából. Két éve nem beszéltem veled. S mégis olyan, mintha tegnap lett volna. Könnyek gyűlnek a szememben, látom magam előtt az arcodat, kirajzolódik a hóesésben. Lassan battyogva a hidegben, nézegetem a világító fényeket a házak ablakában, a rengeteg füzért, csillagot, lampiont, a karácsonyfát, amit már feldíszítettek az ünnepekre. S ismét belém hasít az emlékezés. Az utolsó közös osztály karácsony. Nem tudtam elkészíteni az ajándékodat időben. Nem voltam rá képes. Egyetlen szavaddal, egyetlen mozdulatoddal megszegtél mindent. Egy táncot ígértél nekem még két hónappal előtte.

„Majd felkérlek a szalagavatón táncolni, jó?”

„Rendben.”

Beleegyeztem, hogy eljárok veled egy keringőt, hogy mosolyogva fogok rád nézni, akár egy szende lány a hercegére. De te mással táncoltál. Engem elfelejtettél. Még láttam, hogy a tekinteted rám-rám vetül, de amilyen gyorsan csak lehetett elfordítottad a fejedet. Nem merted felvállalni, hogy elbújsz előlem. Nem akartad látni, hogy mennyire szomorú és csalódott vagyok, mert megszegted az ígéretedet.

De tudod, mi az igazság? Nem attól voltam szomorú és csalódott, hogy megszegted azt, amit ígértél. Túltettem magamat rajta. Átnéztél rajtam. Nem mertél belenézni a szemembe, odajönni hozzám s beismerni, hogy szeretsz. Hogy te is érzed. De nem akarsz még egyszer úgy járni, mint az exeddel. Tudod, hogy nem vagyok olyan, hogy én más vagyok, de attól, még féltesz.
Tudod, milyen az exed. Láttad már, nem egyszer. Vehemens, akaratos, hisztis. Kishercegnő. Én pedig kedves, szelíd és mosolygós. Lányból vagyok, nem tagadom, s nekem is vannak nyafogós pillanataim, van, hogy én is dühös vagyok, de velem lehet beszélni, míg az exed ordibál veled. 

Tudom, hogy szereted, ha sütök, szereted, ha gondolok rád, ha nem érzed egyedül magadat.
Lemondtál rólam. Ez bánt igazán. Le kellett mondanod rólam. Nem tehettél mást. Hagynod kellett a dolgot, bármennyire is vágytál rá. Elmentünk egymás mellett, elváltak útjaink, s most, hogy közeleg a tanév, az egyetemen a negyedik félévem, izgulok s félek a pillanattól, hogy viszont látom az arcodat.