Lord

Nem így terveztem a reggelemet. Csak annyit akartam, hogy elmessek a suliba, lezárjam ezt a tanévet, és megkezdődhessen a nyár, hogy végre pénzt keressek. Erre az élet keresztül húzza a számításaimat, és átdob valahová, ahol még én sem tudom, hogy mi fán terem a dolog. 

Egy nagy teremben érek földet; a térdem belesajdul, ahogy földet érek a kemény márványpadlón. Belenyögök a visszhangos térbe, ám hamar felocsúdok a döbbenettől. Egy hatalmas csarnokba érkeztem meg. A mennyezetről ezernyi lámpa lóg lefelé, a falakon aprócska kövek világítanak, akár ezernyi karácsonyfa égő, meleg fénnyel bevilágítva a zegzugos teret. Minden barna és aranyszínben pompázik, indiai mintára hasonlító motívumok csillognak mindenhol.

– Áh, szóval megérkeztél – szól valaki a hátam mögül, a szívem pedig az egekbe ugrik. Mi a fene folyik itt? A hang irányába fordulva egy gyönyörű hölgyet látok meg, mellette pedig egy férfit.
A nő bíbor ruhája a földet súrolja, a férfi pedig szmokingban peckesen sétál felém. 

Ledöbbenek, hiszen az ember egy királyi viseletbe bújtatott férfit, vagy nőt várna egy ilyen csodaszép terem után, ám nem. Ezek ketten is tökéletesen modernek, kifinomultak, mintha csak nemesek lennének. Szívem szerint el is bújnék a bézs színű pulcsimmal, fekete farmeremmel és bakancsommal. Nyelek egy nagyot, ahogy megállnak előttem.

A férfi nagyjából százhetven centi magas lehet, míg a nő nagyjából velem egymagas. Feszengve markolom meg a pulcsim ujját, és próbálok rájönni, hogy ezek mégis mit akarnak tőlem. Ám még mielőtt megkérdezhetném valami villan körülöttem, és máris egy irodában találom magamat. Azaz, mintha a királyi palotában találtam volna magamat. A plafon félelmetes magasan van, óriási tükrök érintik csak meg a szegélyét.

Ébenfa íróasztal terpeszkedik tekintélyt parancsolóan terpeszkedik egy mű kandalló előtt. A hatalmas ablakok mellett súlyos vörös függöny lóg arany karnisról. Mindenhol festmények lógnak a falról, aranyozott székek, asztalok kelletik magukat vörös kárpitjukkal, s kedvem is támad hozzájuk.

Ám nem merek megmozdulni. Úgy néznek rám, mintha valami dísztárgy lennék a márvány váza mellett. A torkomban gombóc nő, és képtelen vagyok nyelni, s csak reménykedhetek, hogy nem akarnak prostinak eladni. Add Uram, hogy ne!

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz – szólal meg a nő először, mire odakapom a fejem. Mi van? Szemöldökömet ráncolva nézek rájuk, hol egyikre, hol a másikra, mivel olyan pillantással néznek egymásra, mintha a lottót nyerték volna meg.

Lábam remegni kezd, kezem ökölbe szorul, s remélhetem, hogy nem lesz semmi baj.