Mézeskalács

Kimentem a karácsonyi vásárba. Életemben már nagyon sokszor voltam már karácsonykor vásárokban, de ez most más. Egy másik ország vásárán vagyok, az orromban ezernyi illat vegyül össze, a számban összefut a nyál, ha arra gondolok, hogy mennyi finomságot kóstolhatok meg majd itt. Izgatottan tapsikolok egyhelyben, s máris belevetem magamat a forgatagba. Először csak lézengek, nézegetem a pultokat, ki mit árul.

Látok mézes standot, ahol annyi variációban látom a mézet, hogy hirtelen azt sem tudom eldönteni róluk, hogy melyiket kóstolnám meg először. A sok színes üvegcse csillog a fényfűzérek gyűrűjében, glóriát adva az árus feje köré. A pult mögött egy idős bácsi mosolyog rám a bajusza alól, zöld szeme csillogva szemlél. Visszamosolygok rá, biccentek felé, s intek, hogy még jövök, de előbb körbe nézek. Erre ő is csak biccent, amivel meglep. Otthon rosszalló pillantásokkal illetnek, ha nem veszek tőlük azonnal, mintha a világ dőlne össze. Itt meg lazán elnézik, ha tovább megyek.

De ugyanígy alakul a többinél, be-bekukkantok a portékákba, látok egy-két érdekes dolgot, amit megveszek – például egy aranyos hóemberes üveggömböt, különleges csokikat, díszeket –, végezetül pedig beadom a derekamat, és veszek egy pohár puncsot is. Azt kortyolgatva indulok el megint a sorok között. Megint a mézesnél kötök ki. A bácsi épp egy vevővel diskurál, aki elég hevesen gesztikulál. Homlokráncolva megyek oda, és megkérdezem a nőt, aki angolul hadar eszeveszettül, hogy mégis mi a gond.

-Nem akarnak kiszolgálni! – panaszolja a nő, mire a férfihoz fordulok. Arcán látom a pánikot és a zavart. – Milyen mézet szeretne? – kérdezem meg tőle, mire elmagyarázza, hogy különleges mézeskalácsot akar készíteni, és az eladó véleményét kérdezte, hogy melyik lenne a jobb, de nem válaszol neki.

-A hölgy azt kérdezi, hogy van-e olyan méze, egy különleges mézeskalácshoz – mondom a férfinek a saját nyelvén. Egyből megkönnyebbült arcot vág, s hevesen bólogatni kezd. Sorra hozza a jobbnál jobb mézeket, mire én lefordítom őket a nőnek.

Végül a nő a Yucatan mézet választja, amiről még életemben nem hallottam, de biztos, hogy finom lesz. A nő készségesen kifizeti az árut, majd vigyorogva odébb áll. Felkuncogok rajta, hogy milyen kis pukkancs volt a hölgy, mire a férfi megböki a vállamat.

-Köszönöm – mondja a saját nyelvén. – Cserébe válasszon magának egy üveggel bármelyikből – ajánlja fel. Elpirulok megilletődöttségemben, idegesen a fülem mögé tűrök egy tincset. Az ajkamba harapva mustrálni kezdem a mézeket, hogy vajon melyik lenne a legjobb, amit mondjuk a hétköznapokban is felhasználhatok, de mondjuk a sütibe is jó lenne.

-Melyiket ajánlja? – kérdezem tőle, mire lelkesen mesélni kezd nekem arról, hogy a legtöbb méznek milyen hatása van. Ezer meg egy félét felsorol, én pedig kapkodom a fejemet a különlegesebbnél különlegesebbre. Elképedek, hogy egy egyszerű terméknek is, amiből a legtöbben a virágmézet ismerik mennyi féle változat lehet.

Akárcsak nekünk embereknek. Rengetegen vagyunk, különböző kultúrák, szokások, életek, s mégis egy címke alá sorolnak minket. Megmosolyogtat ez a hasonlat, és élvezettel hallgatom végig a bácsit, aki végül egy nagyon finom levendulamézet ad nekem, ami tökéletes lesz majd a saját mézeskalácsomba, valamint az esti teámba. A bácsi szatyorba rakja nekem, s mikor fizetni szeretnék neki, akkor egyszerűen elutasítja. Erősködök, hogy azért mégis csak szüksége van a bevételre, mire csak felkacag, majd csak annyit válaszol:

-A feleségem a puncsos pultot vezeti, ahonnan maga hozta a bögréjét – nevetgéli nekem. Értem. Jó hosszú volt a sor, mikor én álltam ott.

-De akkor is – vigyorgok rá. – Szeretném kifizetni. Ha mást nem is, akkor a második üveget, amit kinéztem magamnak.

A bácsi erre még jobban felkacag, vele együtt én is, majd fejcsóválva megkérdezi tőlem:
-Mit adhatok, kisasszony?