Napok óta idebent vagyok. Már ha ezt bent létnek lehetne nevezni, amikor az életfunkcióimat alacsonyra csökkentve, szinte alszom. Arra viszont senki nem gondol, hogy valójában ugyanolyan rendszert követek, mintha ébren lennék.
Ugyanúgy felébredek, hallgatom a környezetemet. Semmi különlegesség nincs a dologban. Annyi, hogy nem tudok mozogni és beszélni, de mindent hallok, mindenhez van megjegyzésem. Persze ezeket senki nem hallja.
Például, amikor a családom meglátogatott múltkor és Haru egy telefonhívást kapott az ottani minisztériumtól - képviselőként sok mindent kell megtárgyalnia -, akkor már felírtam a képzeletbeli táblámra, ami a munka feliratot kapta a fejemben, hogy segítenem kell a bátyámnak frappánsan tárgyalni.
Főleg ha az adatokat veszem figyelembe. Nagyon kevés információt kapott - legalábbis, amit hallottam - arról a bizonyos festésről, ami egy közeli kiállításra készíti fel a terpet. Bevallom, nem vagyok egy nagy művész, ami a rajzolást, festészetet és alkotást illeti, de azért annyit még én is tudok, hogy nem elég annyit megtudni, hogy a festék fehér, és mind a négy falat ezzel kenem le.
Unalmas a fejemben saját magammal beszélgetni, úgy értem nem is csak beszélgetni, hanem a saját gondolatammal foglalkozni. Ennyit a múltban nem foglalkoztam a saját gondolataimmal, érzéseimmel, mint mióta mesterséges kómában tartanak a betegségem miatt. Tudom, hogy szükséges, hogy így tartsanak, mert máshogy nem tudnának ennyi ideig életben tartani, míg a lányomat keresik. De nem is az a legrosszabb, hogy tehetetlenül várnom kell és a saját gondolataim kergethetnek az őrületben, hanem az, hogy a családom naponta meglátogat.
Anyám naponta jön, és az engedélyezett látogatási időt kitölti. Mondjuk tartják szerencsére azt, hogy nem hoznak be virágot mellém. Ennyi rutin mondjuk nem baj, legalább más hangját is hallom a sajátomon kívül, azonban az, amiről beszélnek velem, már nem annyira igzi. Anyám nosztalgiázik. Feleleveníti, hogy milyen voltam gyerekként, mennyire voltam jó és rossz, az iskolás éveimet, mindent felhoz, csak hogy beszélhessen, még ha nem is fogok válaszolni. Viszont ma egy kicsit más.
- Oh, Shiro. Tudod, most hogy apád és a bátyád nem jött el egy kicsit szabadabban beszélhetek veled. Olyanokról is, amiket apád előtt sosem mertem bevallani. Például, hogy nálad vártam a legjobban az unokákat. Mikor elkezdtél kamaszodni, akkor már láttam, hogy igazi szívtipró leszel. Mégis valahogy belül éreztem, hogy ez annyira nem lesz egy egyszerű menet. Azonban nem tudtam nem álmodozni arról, hogy egyszer majd aprócska fekete hajú fiúcskák fognak a lábaim körül szaladgálni, akik a te gyerekeid lesznek. Nagyon jó apuka lettél volna.
- Ezzel egyetértek - replikázik rá a húgom. - Még abban a kevésben is, amit veled tölthettem, jól gondoskodtál rólam. Jaj, annyira jó lett volna neked egy kisgyerek. Mikor átmentünk Sayuri nénihez és kezedbe vetted 18 évesen a babáját annyira jól állt a kezedben, és...
- Satomi, drágám, nem ettől függ - feddi meg anyám egy pillanatra. - Shiro... - nagyot sóhajtva végigsimít a vállamon - jó apuka lett volna természete miatt, a viselkedése miatt, a... a... - szipog egyet anyám -, annyira bánom, hogy soha nem lett tőle unokám.
- Shiro, be kell szerezned egy szőrös unokát, amint jobban leszel. Legyen ki babusgatni. - Oh, Satomi, ha tudnád, hogy mind a kettő van.
A szívem kissé darabokra törik, ahogy hallgatom őket, ahogy tovább álmodoznak, milyen lett volna az a pár fiúcska. Furcsa, hogy anyám mindig fiúkról álmodozott, amikor unokák kerültek szóba. Talán azért, mert két fia született neki is elsőre, így már biztos volt benne, hogy a gyerekeinek is így lesz. Mondjuk a bátyámnál pont nem jött össze, mert először lánya született, és csak utána jött két fiú. A húgomnál jött csak be igazán. Ott négy fiúval gyarapodott a család.
- Egy hatalmas családként ünnepelni a karácsonyt, húsvétot... oh, te jó ég, már most alig férünk el a lakásunkba ilyenkor, milyen lett volna, ha még Shirónak is van legalább három gyereke? - kuncog fel a húgom, mire anyám kissé szomorúan, de követi a példáját.
Igen, én is erre vágytam mindig is. De ahhoz el kellett volna fogadnotok akkor olyannak, amilyen vagyok. Akkor ismerhetnétek a lányomat, tudnátok, hogy mennyire hasonlít rám, mennyire fantasztikus, mennyire más, mint a többiek. Büszkék lennétek rá, akárcsak én.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése