Mosoly

Beköszöntött a tavasz. S még mindig semmi hír a hazajutásukról, ami engem egyrészről nagyon is kezd aggasztani. Tudom, hogy felesleges, hiszen a régi nevem rejtve van, s soha nem is fogják megtudni, hogy ki voltam én. Már lassan én sem tudom, hogy ki voltam.
Békésen élem az életemet, részt veszek a vacsorákon, s nem keltek feltűnést. Hagyom, hogy minden menjen a maga medrében. Dolgozom, olvasom, végzem a magam dolgát, ám mint mindig a sors most is beleköp a levesembe, mert olyan kedve van. Ilyenkor nem tudok mit tenni, csak a számba harapni, s elviselni, hogy így alakult.

A hét elején kaptam egy listát arról, hogy mit kell elintéznem főként, mire a Lord legidősebb fia hazaér. Mondanom sem kell, hogy égnek állt már akkor a hajam, főleg, amiket hallottam róla. Nőcsábász, önfejű és hihetetlenül nehéz kiállni. Legalábbis több értelmiségi embert ezt állítja. A nőkről szinte leolvad a fehérneműjük, ha meglátják. Így már előre tartok attól, hogy a szobalányok, konyhalányok veszélyben lesznek. Még a végén naponta cserélhetik a lányok az ágyneműt.

Morcosan mászkálok fel-le a kastélyban, intézkedem a Lordocska fogadására, de minden egyes kihúzott tétel után rosszul leszek. Mik legyenek a szobájában, mik nem, milyen hölgyek szolgálhatnak fel az ő jelenlétében stb. Lassan már ott tartok, hogy amint megérkezik az úrfi azon nyomban a fenekébe nyomom ezt a terjedelmes listát, és elküldöm a fenébe. Főleg, ha arra gondolok, hogy minden egyes csetreszért engem fog megtalálni, hogy miért nem olyan lett, ahogy ő azt leírta.

Mert. Csak. Így nőiesen. Persze, ilyet mégsem mondok annak az embernek, aki majd idővel az örököse lesz a Lordnak. Mégis néha úgy gatyába ráznám, akárcsak az öccsét. Ám ezúttal a Lord kikötötte, hogy nem szabad bántanom. Legalábbis, amíg valami hatalmas baromságot nem csinál. Na, akkor aztán lekeverhetek neki egy akkora tockost, hogy még tízezer éves korában is emlegetni fogja azt a pofont tőlem.

De most nem is ez a lényeg. Hanem igyekezzek jó képet vágni a „nem lehet rózsa a szobában” kéréshez. Konkrétan ez az egész szoba úgy néz ki, mintha valaki a halottas házba jött volna. Az ágynemű egyszínű barna, az asztalok is, minden barna színben pompázik, ami ugyan meleggé teszi az egész lakosztályt, de valahogy már egy csokira sem tudok úgy ránézni, hogy ne ez a fertelem jusson eszembe.

Értem én, a Lord jobban szereti a semlegest és az egységet. De ne ennyire! Én, aki imádom a színeket, szinte fáj nézni ezt. Főleg azt a lakosztályt, ami a kertre néz. Ilyenkor tavasszal hihetetlenül szép, látni a rengeteg rügyet, az éledező természetet, de a Lordocska meg… Elfog a méreg, ha csak arra gondolok, hogy miképpen teszi tönkre ezt a helyet, ahol beleolvadhatna a természetbe.

Róla aztán nem feltételezném, hogy képes lenne hosszú sétákat tenni odakint. Bár lehetséges, hogy hölgyek után kutatva megfogja tenni. Már csak azért is. Szememet forgatva döntök úgy, hogy inkább fogom magamat, és visszamegyek az én színes és megnyugtató könyvtáramba.

– Helló, Hiyori – Oh, egek ne! A Lord kisebbik fia, Ren. A plafonra emelem a tekintetemet, s elrebegek egy hamvába holt imát, hogy hagyjon békén, ha megszaporázom a lépteimet. – Hova-hova? – áll hirtelen az utamba, amikor már épp lendültem volna bele a futólépésbe.

– Az irodámba – közlöm vele ökölbe szorított kézzel. – De gondolom ez nem újdonság Önnek – mondom neki hűvösen, majd kikerülöm.

– Oh, nem – vigyorog kajánul, mire csak még jobban viszketni kezd a tenyerem. Mosolya azonban halványul, ahogy meglátja a kezemben a terjedelmes listát, amit ki is kap a kezemből.

– Hé! – kiáltok fel, s már nyúlnék is érte, mint annak idején a tálcáért. Azonban most sem érem el. A fenébe, hogy ilyen nagyra nőtt ez a mamlasz.

– Mennyi baromság! – mormog az orra alatt Ren, mire abbahagyom a kapálózást. Ez fel is tűnik neki. A szemembe néz, s most az először látom ezt az arcát. Kedves, finoman mosolygó, nem az a pimasz emberke, akit eddig megismerhettem. Csodálkozva pislogok rá, majd nemes egyszerűen kiveszem a kezéből a terjedelmes papír köteget.

– Ebben igaza van – mondom neki, mire tenyér méretűre nő a szeme. – Sok pontja értelmetlen és baromság. Nem sok értelmét látom egy-kettőnek.

Én magam is mosolyogni kezdek rá, s ebben a pillanatban rá kell döbbennem, hogy Ren nem mindig olyan gyökér, mint ahogy megismertem. Ren kissé zavartan áll, még mindig úgy tartja a kezét, ahogy az előbb kivettem a kezéből a papírköteget. Nagyokat pislog, mintha valami megdöbbentőt mondtam volna neki. Pedig csak őszinte voltam.

– Minden rendben? – lengetem meg a kezemet előtte, mire megrázza a fejét, s máris tisztábban néz rám, mint az előbb.

– I-igen, csak egy kicsit meglepett, hogy te is így gondolod – kissé elhűlt a hangja, ahogy megszólalt, de valahogy meg is tudom érteni. Mikor értettünk mi egyet utoljára? Soha szerintem. Vagy nem is tudom. Felkuncogok.

– A bátyjának érdekes elképzelései vannak, de biztos meg van rá az oka. Legalábbis én ebben reménykedem. – Ismételten elvigyorodik, mire én is.

– Kisasszony! – Összerezzenek a hang hallatán, s hirtelen megtörik az a mosoly közöttünk. Ren hirtelen félrekapja a fejét, s mintha egy kis pírt is lenne az arcán. – Haru úrfi megérkezett – hajol meg készségesen a lány, nekem meg ezerrel kezd el száguldani a szívem, mivel két nappal korábban jött, mint vártuk.

Felmordulok, s már fordulnék is Renhez, hogy elköszönjek tőle, de ő felszívódott. Hogy lehet valaki ilyen gyors? Na, mindegy. Inkább felcsípem a szoknyáimat, és rohanok a szolgálóval együtt, hogy még időben odaérjek a fogadásra. Pechemre a Lordocska már nem volt ott, ahol elméletileg lennie kellene, így fogtam magamat, és sebes léptekkel keresni kezdtem őket. Mintha a föld nyelte volna el őket. Bosszúsan morgok magamban, s elküldöm őket melegebb éghajlatra.

Két óra keresés után azonban feladom. Felszívódtak. Már minden termet megnéztem, s egészen biztos vagyok benne, hogy a Lord és az idősebbik fia felszívódtak. Renről pedig fogalmam sincs. A szolgálók is csak a fejüket kapkodják, akárcsak a komornyikok, mesteremberek, akik mind-mind készültek a Lordocska fogadására, de az keresztül húzott mindent.

Én magam is szorgos kézzel láttam neki annak, ami még kimaradt. A díszítés, a különleges vacsora desszertjének megalkotása. Kész kaotika, s szerencse, hogy már mindent megrendeltem mielőtt a Lordocska megérkezett. Ez persze nem vigasztal. Egész végig puffogok magamban, szidom, mintha csak egy aprócska szolgáló lenne a kastélyban, nem pedig a jövőbeli ura. Hogy merészel ilyen pofátlanul beállítani?

A vacsoráig höbörgök magamban.

Hamar elérkezik azonban a vacsora ideje, s mindenki egy asztalhoz csoportosul. A kapun túliak, én, de a három férfi, mintha elveszett volna. Az óra hangosan kattog a falon, s vele együtt az idegeim is a plafont kezdik el verdesni. Már épp ott tartok, hogy utasítom az egyik felszolgálót, hogy vigye el a főurak tányérjait, mivel már meg sem érkeznek, s lássunk hozzá a fogásokhoz, mert ez már nonszensz, amikor meghallom őket kintről. Hangos nevetésük visszhangzik a folyosón, léptük alapján egyáltalán nem siettek, hogy vacsorázni jöjjenek. A kapun túliak is meghallották, hogy jönnek, s most engem figyelnek árgus szemekkel.

Már így is látni az arcomon, hogy nem vagyok túlságosan boldog, hogy ennyit késtek. Ahogy belépnek a terembe, meglátom Haru úrfit. Magas fiatal ember, hosszú, barna haját a tarkóján fogta össze egy laza copfban, minden ruha darabja – az ingét leszámítva, ami fehér – barna. Szóval ez a kedvenc színe. Egyhangú. Karakteres arca szívtipróvá teszi. A lányok többsége már a bugyiját is ledobta volna, ha a hangját meghallja. Én magam viszont csak undort érzek. Nekem ez a férfi túlságosan sok. Ahogyan végig nézek rajta, elismerem, amit mondtak róla. Helyes, a nők álma. Hibátlan fogsor, megnyerő mosoly. A barna szemeiben csak úgy csillog az élet, látszik rajta, hogy mennyire ad magára. De valahogy nekem nem az igazi.

Mellette Ren csendesen jön, rosszalló tekintetén látom, hogy nem igazán élvezte a napot a bátyja jelenlétében. Olyan, mintha citromba harapott volna, és egész végig a szájában kellett volna tartania. Idegesen szőke hajába túr, barna szemében pedig csak a megvetés csillog, ahogy a bátyja és az apja leülnek az asztalhoz.

-Oh, elnézést a késésért, Hiyori kisasszony! – kacarászik a Lord. – De elhúztuk az időt. Nemigaz, Haru? – Tekintetem Haru úrfira vetül, aki kajánul mosolyog rám.

Velem szemben ült le, s egyből azt kívánom bárcsak inkább Ren ülne a helyén. Kevésbé lennék kényelmetlen helyzetben. Felvont szemöldökkel nézem az úrfit, majd csak biccentek, mintha azt mondanám, hogy „ja, persze, de attól még haragszom.” Ren erre csak felvillantja azt a mosolyt, amit korábban láttam nála a folyosón, s nagy nehezen sikerül elnyomnom egy vigyort.

Hozzálátok a vacsorához, ami már langyos, de még fogyasztható. Csendben eszünk, most elmaradnak az eszmék fitogtatása. Haru többször felém pillant, ám én szánt szándékkal nem figyelek oda. Érezze csak azt, hogy nem minden nő hever a lábainál. Bosszúságát látom rajta, ahogy fogja a villát a kezében, ahogy felveszi a poharát, s szinte az egészet egy szuszra felhajtja.

Rennel egy futó, lapos pillantást váltunk egymással, s elégedetten állapítom meg, hogy jól szórakozik. Ahogy én is. Végül is nem ellenkezem így a Lord szabályaival. Nem ócsárolom, nem oktatom ki, hogy mennyire fontos, hogy egy örökös időben érkezzen meg, még ha csak egy vacsoráról is van szó. Szótlanul falatozunk, amikor a desszertnél hirtelen megszólal.

-Nem igazán rajongok a dióért – finnyásan eltolja magától a sütit. – Kifejezetten leírtam a listámban, hogy nem szeretem – haragosan pillant rám, mire viszonzom. Nem töröm meg, még egy kicsit sem.

-Való igaz – helyeselek, mire diadalittasan felvillant egy mosolyt; de még nem fejeztem be. – Az is lesz, amit kért, két nap múlva. Akkora vártuk magát, uram, így akkorra kértem a fontos alapanyagokat, hogy friss legyen. – A mosolya lehervad, René viszont egyre világítóbbá válik. – Esetleg valami mást hozathatok a konyháról? – kérdezem udvariasan, véletlenül sem bocsánatot kérve.

-Nem, köszönöm – sziszegi a fogai között, mire biccentek. Élvezettel elfogyasztom a süteményt, Ren még a bátyja adagját is megeszi, ami kifejezetten örömre ad okot. Most végre felszabadulhat egy kissé az apja nyomása alól, no, meg én sem fogom szekálni. Veheti ezt úgy, hogy fegyverszünetet kötöttem vele.

-A szobája persze készen van, ahogy kérte – jegyzem meg két falat között, mire megszorítja az asztalt. Nem nézek fel rá, nem is érdemes. Úgy is tudom, hogy a haragot fogom látni a szemében, amiért nem a lába előtt heverek, nem csicsergek, mint a legtöbb lány, nem olvadok el, s nem ajánlom fel neki, hogy éjszaka melegíteni fogom az ágyát. – Jól esett az étel, Lord uram? – kérdezem, miután egy szolgálólány elviszi előlem a tálat.

-Oh, nagyon ízletes volt, mint mindig, Hiyori. A torta pedig fenséges volt, kár, hogy te nem szereted a diót, Haru. Isteni finom volt.

-Azt meg hiszem – morogja az orra alatt, miközben engem fixíroz. – Valóban finom volt az étel, Hiyori – nyomja meg érzékkel a nevemet. – Örülök, hogy ilyen jó házvezetőnők van. Bár, nem értem, hogy miért eszik velünk egy asztalnál.

-Nem csak házvezetőnő vagyok, Haru úrfi – tekintetében döbbenet és hitetlenkedés jelenik meg. – A könyvelő, a könyvtáros, a főszakács, és a Lord jobb keze is vagyok. Furcsa lehet magának, hogy egy nő ilyen tiszteket tölt be, de higgye el nekem, jól végzem a dolgomat – mosolyodom el finoman.

-Való igaz – helyesel a Lord. – Hiyori nagyon ügyes, okos és tehetséges. Nem mellesleg a maralónóm, Haru. Esetleg a kardforgatást gyakorolhatjátok. – A Lord szavai nyomán fellángol Haru tekintete, s látszik benne, hogy nem pont úgy gondol a gyakorlásra, ahogy az apja gondolja.
Az ő szemében én csak ágytornának lennék jó, kardot a kezembe nem merne adni. Látom, ahogy nyel egyet, az asztalt fogó kezei elfehérednek, a száját pedig fájdalmasan összeszorítja, ahogy átgondolja a válaszát, lenyeli a dühét.

-Ez igazán… nemes és kedves ajánlat, apám, bár nem tudom, élni tudok-e vele, ha a hölgynek ennyi teendője van.

– Akkor én venném igénybe – jelentkezik Ren azonnal. – Sejtettem, hogy neked sok dolgod lesz. Hiyori esetleg egy gyors kardpárbaj holnap? – Meglep a kérése, de képtelen vagyok visszafogni a vigyoromat, majd a nevetésemet.

-Oh, elnézést – mondom, miután ki kacagtam magamat. – A csatabárd elásása révén persze. Ragadjuk kardot, Ren úrfi. – Most én leptem meg őt. Soha nem szólítottam még a nevén. – Holnap délután háromkor?

-Remek, az… – bosszúsan és játékosan csücsöríteni kezd. – Maga tudja az én időbeosztásomat?

-Hát, persze – kuncogok fel. – Én írom őket. – Eltátja a száját, mire nem bírom sem én, sem a Lord visszafogni a nevetésünket. Egyedül csak Haru néz rám úgy, mint a véres húsra. Ez egy hosszú idő lesz, míg itt tartózkodik.