-Nem mindenkinek adatik meg, hogy úgy hazajuthat, mint ti – mondja Lord úrfi a kapun átjötteknek. Tiszta, férfias hangja tisztán cseng még itt is, titkos rejtekemben. Szorosan markolom a mellkasomhoz szorított könyvet, a szívem ezerrel száguld, ahogy nézem őket a kémlelőn át. – Vannak olyanok, akiknél a kristály felfénylik az ellenőrzésnél, és nem juthatnak haza.
-De miért? – kérdezi barátném, Dorka, akinek kíváncsi természete miatt biztos voltam benne, hogy rá fog kérdezni erre. Ő tőle tartok a legjobban, hogy felfedezi, hogy én vagyok én, és hogy nem haltam meg, ahogy ők azt hiszik. – Mi van bennük, amiért nem juthatnak haza, mint mi?
-Mert bennük meg van a mágia képessége. Őket a kapu azért hozza át, mert jobbra érdemesek, és a mágia a szervezetükben egyre hatalmasabb – válaszolj a Lord maga, aki kényelmes székében hátra dőlve élvezi, ahogy a fia beszél. – Ilyen például Hiyori is. Valaha ő is Föld lakó volt. – Megfagy bennem a vér, hogy ezt elmondta, de egyúttal szidom is magamat, hiszen számíthattam volna rá.
Fogamat összeszorítva, sarkon fordulok, és inkább visszamegyek az irodámba, hogy befejezzem a könyvelést. Sebes léptekkel megyek keresztül a rejteken, hiszen ez szokott az én menedékem lenni, amikor el akarok bújni mindenki elől. Mint például ma is. Egyedül akarok lenni a szomorúságommal ezen a hófehér napon, amikor szakad odakint a hó, s egy puha takaróba burkolódzhatok a kedvenc fotelomban. Ennyit kérek ettől a naptól.
Hamar átérek a kanyargós folyosókról az irodámba, becsukom magam mögött a rekeszt, elé húzom a kis asztalt, majd leülök oda, ahová tartozom. A könyvet leteszem az íróasztalom szélére, s belevetem magamat a számok világába. Összeadok, kivonok, számokat írok, szövegekkel párosítva, fejben pedig máris látom a logikát. Látom, hogyan áll össze a Lord vagyona, a gazdagsága, amivel engem is megtisztel.
Mikor végzek a könyveléssel, mappázok, lefűzök, jegyzetelek a fülekre, hogy mindent megtaláljak később, amikor majd szükség lesz az évvégi elszámolásnál, amikor kopognak az ajtómon. Megdermedek az asztalomnál ülve, épp az utolsó három mappával foglalatoskodom, s fejben már eldöntöttem, hogy ez után készítek magamnak egy bögre forrócsokit, amolyan pihenésnek. Majd olvasni akartam. Elnyomok egy dühös morgást, majd kikiáltok.
-Szabad. – Az ajtó hamar kinyílik, ám nem a Lord vagy a fia jelenik meg az irodámban, hanem az a népes társaság, aki átjöttek a másik világból. Hosszú lenne mindet név szerint felsorakoztatni, így csak úgy emlegetem őket mindig, hogy a kapun túl érkezettek. Valamint hálát adok, amiért ilyen tágas az irodám, különben nem fértek volna el. – Üljetek csak le – kínálom őket hellyel, ahogy ezt egy illendő háziasszony tenné.
Legbelül viszont máris küldeném őket messzire, hogy hagyjanak békén. Lehet, hogy régebben az ismerősem, barátaim és a családom voltak, de ki kellett írtanom magamból mindent. Nem kötődhetek olyanokhoz, akikkel soha nem élhetek újra együtt, soha nem lehet közös programunk még egyszer újra. Soha nem mehetek vissza a Földre.
Hűvös maradok, még akkor is, amikor kissé hátrébb húzódnak, s megvárják, ameddig rendet rakok magam körül annyira, hogy mégse legyen útban beszélgetés közben. Összefűzöm az ujjaimat az asztalon, kihúzom magamat, s elűzöm azt a késztetést, hogy mosolyogni akarjak. Egyenesen a szemükbe nézek, s várom, hogy mit szeretnének.
-Nos, miben segíthetek? – kérdezem tőlük udvariasan, elrejtve minden ellenszenvemet.
-Azt hallottuk a Lordtól, hogy maga valaha Föld lakó volt – mondja Dorka óvatosan, tapogatózva. – Azt szeretnénk tudni, hogy nem látott-e egy lányt ott? Pontosabban őt. – Azzal a kezembe adja azt a képet, ami még akkor készült, még mielőtt összevesztem volna anyukámmal.
A képen épp az ágyamon ülök, háttal az ablaknak. A fény bántóan hat a képen, de nagyon is kihangsúlyoz engem. A hajam egy része akkor kék volt, még a régi, keskeny szemüvegemet viseltem, géllakkot hordtam. Látszik a háttérben az a poszterem, amit nem sokkal később a fiókom mélyére száműztem. Közömbös arccal nézem a képet, mivel már képtelen vagyok azonosulni a lánnyal, aki a képen van. Tudom milyen volt. A viselkedését, a személyiségét. Mindent, amit csak magamról tudnom kellett, de mégsem tudom úgy kezelni, mintha én lennék ő. Egy teljesen idegen lányt látok, akiről tudom, hogy valaha voltam.
Tanulmányozom, úgy teszek, mintha emlékezni próbálnék arra, hogy láttam-e ezt az arcot valaha. Valójában pedig rádöbbenek arra, hogy az átalakulásom nem volt véletlen. Gyűlöltem, hiszen nem én döntöttem el, hogy akarom-e, hogy miképpen akarom, milyen mértékben. De most, hogy nézem ezt a képet, rájövök, hogy a mágia nem csak azért alakított át, mert ilyen a természete. Hanem mert én akartam szakítani vele.
Nem akartam többé ez a lány lenni. Ha nem mehetek haza legalább hagy legyek olyan, amiről mindig is álmodtam. Hagy legyek az a lányt, akit a regényeimben leírtam annak idején. Hagy legyek szabad! S a mágia körbe vett ezzel. Beburkolt, s mintha a kívánságomat teljesítette volna.
Már más vagyok. Nem az, aki a képen van. Más nevet vettem fel, máshogy szólítanak. Felpillantok. Mindenki tőlem várják a megoldást. Reménnyel néznek rám, hogy talán még utoljára láthatják a lányt, akit ismertek. Kihúzom magamat, még utoljára lepillantok a képre, elbúcsúzom tőle, a múlttól, amely még odakötött. Ideje elvágni az utolsó szálakat is.
-Nem láttam őt. De nagy eséllyel, bármelyik világba is került, akkor elbújik. Mindenki elől. Újrakezdi az életét. A másik világból érkező, maradó embereknek gyakorlati évet adnak, ahol megtanulják az adott ország szokásait, kultúráját, valamint szakosodnak. Képességeik szerinte elhelyezik őket, majd valahová beállnak dolgozni vagy házasságot kötnek. – Előre nyújtom a képet.
-Vagyis semmi esély rá, hogy megtaláljuk? – kérdezi egy angyali hang, akinek a tulajdonosát Mercédesznek hívják. Belenézek barna szemébe; a reményt látom csillogni benne. Nagyon jóban voltunk mielőtt még a kapu átszippantott volna. Tudom, hogy hiányzom neki, hogy aggódik. De nem ringathatom hamis ábrándokba.
-Még ha meg is találjátok, már nem lesz ugyanaz a lány, aki egykoron. – A társaság elhűl, látom rajtuk, hogy nem akarják elhinni, amit mondtam. – Bármilyen varázslatos is ez a hely, bármennyire is tűnik úgy, hogy béke van, szörnyek mászkálnak odakint. Gyakran támadnak. S ha a lány van olyan tehetséges, akkor akár a harcosokhoz is kerülhetett, de az is lehet, hogy maralónná vált. Azaz olyan személlyé, aki egyszerre szolgálja urát, de ha veszélybe kerekednek képes mágiával megvédeni. Ha szerencsésebb, akkor csak az ébredező mágiáját hasznosítják, és egyszerű házi lány lesz belőle, vagy egy jó ember felesége.
-Maga…? – szólal meg Dorka, akinek szeméből süt a megvetés és az undor, ahogyan tárgyiasítottam az embereket. Féloldalas mosolyra húzom a számat, fejemet rázva folyton vissza a kuncogásomat.
-Ez nem egy jó hely, kislány – mondom neki hűvösen. – A magam bőrén tanultam meg, hogy kegyetlen is tud lenni az, ami csodálatos. – Felemelem a kezemet, s egy aprócska hófelhőt kezdek el kavargatni az ujjaim között. – Én maralónná váltam. Szobalányként kezdtem, majd házvezetőnő lettem, végül itt kötöttem ki, mint könyvtáros, könyvelő és védelmező. De előtte egyszerű lány voltam. – Felnevetek, ahogy kiejtem a számon a szavakat, s még magamat is meglepem vele, hogy miképpen vagyok képes ennyire őszinte lenni velük, mégis kegyes. – Ugyanúgy jártam iskolába, ugyanúgy volt családom, barátaim, hobbim, mindenem, amit csak akarhattam. Mégis itt vagyok, mert a kapu áthozott. A lány nagy eséllyel keresztül ment azon, amin én. A személyiségének egy elfeledett része bukkant elő, amit senki nem látott, még ő sem. Akit a kapu átvisz bárhová, annak meg kell tanulnia túlélni, el kell felednie, hogy valaha is ki volt. Így az a lány, már nagy eséllyel „halott”. Másfelöl, nem érnek sokat vele, ha meg is találják. Nem mehet sehova. Ott marad, ahol a kapu ledobta, s nem lehet minden olyan, mint előtte.
Nyers fogalmazásom elnémítja őket, egy-egy ember szemében könnyeket is látok, de valahogy nem bánom, hogy látják, mennyire kegyetlen ez a világ. Lehajtom a fejemet egy kicsit, hátra dőlök a székemben, s az asztalon megkoppantom a tollamat.
-Ugyanakkor megértem, miért akarják látni újra – folytatnom szelídebben. – Az ember el akar búcsúzni, legalább annyi ideig látni, amíg megnyugvást nyer. Azonban, mint mondtam, senki nem marad ugyanaz. Kifordulnak önmagukból, s néha nagyobb csalódás a családnak, barátoknak, ismerősöknek, ha újra látják az eltűnt személyt. Mi, akik átjöttünk, elbújunk a családunk elől. Új nevet veszünk fel, a mágia átalakítja a testünket kérés nélkül, s egy év alatt már nem marad semmi belőlünk, ami a régire emlékeztetne. Menjenek haza. S bízzák rá az elkövetkezőket.
A társaság némán hallgat, majd Dorka biccent egyet. Ő az első, aki elhagyja az irodámat, mindent búcsú nélkül. Őt követik a többiek csendben, akár egy gyászmenet. Amikor egyedül maradok az irodámban végre, úgy érzem, mintha egy tonnát dobtak volna le a vállamról. Megkönnyebbültem, hogy feloldozást adtam nekik. El kell felejteniük, hogy valaha léteztem. Ennek így kell lennie.
-De miért? – kérdezi barátném, Dorka, akinek kíváncsi természete miatt biztos voltam benne, hogy rá fog kérdezni erre. Ő tőle tartok a legjobban, hogy felfedezi, hogy én vagyok én, és hogy nem haltam meg, ahogy ők azt hiszik. – Mi van bennük, amiért nem juthatnak haza, mint mi?
-Mert bennük meg van a mágia képessége. Őket a kapu azért hozza át, mert jobbra érdemesek, és a mágia a szervezetükben egyre hatalmasabb – válaszolj a Lord maga, aki kényelmes székében hátra dőlve élvezi, ahogy a fia beszél. – Ilyen például Hiyori is. Valaha ő is Föld lakó volt. – Megfagy bennem a vér, hogy ezt elmondta, de egyúttal szidom is magamat, hiszen számíthattam volna rá.
Fogamat összeszorítva, sarkon fordulok, és inkább visszamegyek az irodámba, hogy befejezzem a könyvelést. Sebes léptekkel megyek keresztül a rejteken, hiszen ez szokott az én menedékem lenni, amikor el akarok bújni mindenki elől. Mint például ma is. Egyedül akarok lenni a szomorúságommal ezen a hófehér napon, amikor szakad odakint a hó, s egy puha takaróba burkolódzhatok a kedvenc fotelomban. Ennyit kérek ettől a naptól.
Hamar átérek a kanyargós folyosókról az irodámba, becsukom magam mögött a rekeszt, elé húzom a kis asztalt, majd leülök oda, ahová tartozom. A könyvet leteszem az íróasztalom szélére, s belevetem magamat a számok világába. Összeadok, kivonok, számokat írok, szövegekkel párosítva, fejben pedig máris látom a logikát. Látom, hogyan áll össze a Lord vagyona, a gazdagsága, amivel engem is megtisztel.
Mikor végzek a könyveléssel, mappázok, lefűzök, jegyzetelek a fülekre, hogy mindent megtaláljak később, amikor majd szükség lesz az évvégi elszámolásnál, amikor kopognak az ajtómon. Megdermedek az asztalomnál ülve, épp az utolsó három mappával foglalatoskodom, s fejben már eldöntöttem, hogy ez után készítek magamnak egy bögre forrócsokit, amolyan pihenésnek. Majd olvasni akartam. Elnyomok egy dühös morgást, majd kikiáltok.
-Szabad. – Az ajtó hamar kinyílik, ám nem a Lord vagy a fia jelenik meg az irodámban, hanem az a népes társaság, aki átjöttek a másik világból. Hosszú lenne mindet név szerint felsorakoztatni, így csak úgy emlegetem őket mindig, hogy a kapun túl érkezettek. Valamint hálát adok, amiért ilyen tágas az irodám, különben nem fértek volna el. – Üljetek csak le – kínálom őket hellyel, ahogy ezt egy illendő háziasszony tenné.
Legbelül viszont máris küldeném őket messzire, hogy hagyjanak békén. Lehet, hogy régebben az ismerősem, barátaim és a családom voltak, de ki kellett írtanom magamból mindent. Nem kötődhetek olyanokhoz, akikkel soha nem élhetek újra együtt, soha nem lehet közös programunk még egyszer újra. Soha nem mehetek vissza a Földre.
Hűvös maradok, még akkor is, amikor kissé hátrébb húzódnak, s megvárják, ameddig rendet rakok magam körül annyira, hogy mégse legyen útban beszélgetés közben. Összefűzöm az ujjaimat az asztalon, kihúzom magamat, s elűzöm azt a késztetést, hogy mosolyogni akarjak. Egyenesen a szemükbe nézek, s várom, hogy mit szeretnének.
-Nos, miben segíthetek? – kérdezem tőlük udvariasan, elrejtve minden ellenszenvemet.
-Azt hallottuk a Lordtól, hogy maga valaha Föld lakó volt – mondja Dorka óvatosan, tapogatózva. – Azt szeretnénk tudni, hogy nem látott-e egy lányt ott? Pontosabban őt. – Azzal a kezembe adja azt a képet, ami még akkor készült, még mielőtt összevesztem volna anyukámmal.
A képen épp az ágyamon ülök, háttal az ablaknak. A fény bántóan hat a képen, de nagyon is kihangsúlyoz engem. A hajam egy része akkor kék volt, még a régi, keskeny szemüvegemet viseltem, géllakkot hordtam. Látszik a háttérben az a poszterem, amit nem sokkal később a fiókom mélyére száműztem. Közömbös arccal nézem a képet, mivel már képtelen vagyok azonosulni a lánnyal, aki a képen van. Tudom milyen volt. A viselkedését, a személyiségét. Mindent, amit csak magamról tudnom kellett, de mégsem tudom úgy kezelni, mintha én lennék ő. Egy teljesen idegen lányt látok, akiről tudom, hogy valaha voltam.
Tanulmányozom, úgy teszek, mintha emlékezni próbálnék arra, hogy láttam-e ezt az arcot valaha. Valójában pedig rádöbbenek arra, hogy az átalakulásom nem volt véletlen. Gyűlöltem, hiszen nem én döntöttem el, hogy akarom-e, hogy miképpen akarom, milyen mértékben. De most, hogy nézem ezt a képet, rájövök, hogy a mágia nem csak azért alakított át, mert ilyen a természete. Hanem mert én akartam szakítani vele.
Nem akartam többé ez a lány lenni. Ha nem mehetek haza legalább hagy legyek olyan, amiről mindig is álmodtam. Hagy legyek az a lányt, akit a regényeimben leírtam annak idején. Hagy legyek szabad! S a mágia körbe vett ezzel. Beburkolt, s mintha a kívánságomat teljesítette volna.
Már más vagyok. Nem az, aki a képen van. Más nevet vettem fel, máshogy szólítanak. Felpillantok. Mindenki tőlem várják a megoldást. Reménnyel néznek rám, hogy talán még utoljára láthatják a lányt, akit ismertek. Kihúzom magamat, még utoljára lepillantok a képre, elbúcsúzom tőle, a múlttól, amely még odakötött. Ideje elvágni az utolsó szálakat is.
-Nem láttam őt. De nagy eséllyel, bármelyik világba is került, akkor elbújik. Mindenki elől. Újrakezdi az életét. A másik világból érkező, maradó embereknek gyakorlati évet adnak, ahol megtanulják az adott ország szokásait, kultúráját, valamint szakosodnak. Képességeik szerinte elhelyezik őket, majd valahová beállnak dolgozni vagy házasságot kötnek. – Előre nyújtom a képet.
-Vagyis semmi esély rá, hogy megtaláljuk? – kérdezi egy angyali hang, akinek a tulajdonosát Mercédesznek hívják. Belenézek barna szemébe; a reményt látom csillogni benne. Nagyon jóban voltunk mielőtt még a kapu átszippantott volna. Tudom, hogy hiányzom neki, hogy aggódik. De nem ringathatom hamis ábrándokba.
-Még ha meg is találjátok, már nem lesz ugyanaz a lány, aki egykoron. – A társaság elhűl, látom rajtuk, hogy nem akarják elhinni, amit mondtam. – Bármilyen varázslatos is ez a hely, bármennyire is tűnik úgy, hogy béke van, szörnyek mászkálnak odakint. Gyakran támadnak. S ha a lány van olyan tehetséges, akkor akár a harcosokhoz is kerülhetett, de az is lehet, hogy maralónná vált. Azaz olyan személlyé, aki egyszerre szolgálja urát, de ha veszélybe kerekednek képes mágiával megvédeni. Ha szerencsésebb, akkor csak az ébredező mágiáját hasznosítják, és egyszerű házi lány lesz belőle, vagy egy jó ember felesége.
-Maga…? – szólal meg Dorka, akinek szeméből süt a megvetés és az undor, ahogyan tárgyiasítottam az embereket. Féloldalas mosolyra húzom a számat, fejemet rázva folyton vissza a kuncogásomat.
-Ez nem egy jó hely, kislány – mondom neki hűvösen. – A magam bőrén tanultam meg, hogy kegyetlen is tud lenni az, ami csodálatos. – Felemelem a kezemet, s egy aprócska hófelhőt kezdek el kavargatni az ujjaim között. – Én maralónná váltam. Szobalányként kezdtem, majd házvezetőnő lettem, végül itt kötöttem ki, mint könyvtáros, könyvelő és védelmező. De előtte egyszerű lány voltam. – Felnevetek, ahogy kiejtem a számon a szavakat, s még magamat is meglepem vele, hogy miképpen vagyok képes ennyire őszinte lenni velük, mégis kegyes. – Ugyanúgy jártam iskolába, ugyanúgy volt családom, barátaim, hobbim, mindenem, amit csak akarhattam. Mégis itt vagyok, mert a kapu áthozott. A lány nagy eséllyel keresztül ment azon, amin én. A személyiségének egy elfeledett része bukkant elő, amit senki nem látott, még ő sem. Akit a kapu átvisz bárhová, annak meg kell tanulnia túlélni, el kell felednie, hogy valaha is ki volt. Így az a lány, már nagy eséllyel „halott”. Másfelöl, nem érnek sokat vele, ha meg is találják. Nem mehet sehova. Ott marad, ahol a kapu ledobta, s nem lehet minden olyan, mint előtte.
Nyers fogalmazásom elnémítja őket, egy-egy ember szemében könnyeket is látok, de valahogy nem bánom, hogy látják, mennyire kegyetlen ez a világ. Lehajtom a fejemet egy kicsit, hátra dőlök a székemben, s az asztalon megkoppantom a tollamat.
-Ugyanakkor megértem, miért akarják látni újra – folytatnom szelídebben. – Az ember el akar búcsúzni, legalább annyi ideig látni, amíg megnyugvást nyer. Azonban, mint mondtam, senki nem marad ugyanaz. Kifordulnak önmagukból, s néha nagyobb csalódás a családnak, barátoknak, ismerősöknek, ha újra látják az eltűnt személyt. Mi, akik átjöttünk, elbújunk a családunk elől. Új nevet veszünk fel, a mágia átalakítja a testünket kérés nélkül, s egy év alatt már nem marad semmi belőlünk, ami a régire emlékeztetne. Menjenek haza. S bízzák rá az elkövetkezőket.
A társaság némán hallgat, majd Dorka biccent egyet. Ő az első, aki elhagyja az irodámat, mindent búcsú nélkül. Őt követik a többiek csendben, akár egy gyászmenet. Amikor egyedül maradok az irodámban végre, úgy érzem, mintha egy tonnát dobtak volna le a vállamról. Megkönnyebbültem, hogy feloldozást adtam nekik. El kell felejteniük, hogy valaha léteztem. Ennek így kell lennie.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése