Különös érzés

Úgy érzem, figyelnek. Mióta kiléptem az irodámból, olyan érzésem van, mintha valaki folyamatosan követne. Pedig tudom, hogy nem így van. Tekintve, hogy lassan éjfél fele jár az idő. A Garrisonban gyéren égnek már a lámpák, homályba borítva a parancsnoki részleg folyosóit. Soha nem zavart, ha kevésbé vagy egyáltalán volt fény egy szobában, mert mindig feltaláltam magamat. Viszont ezzel a valaki figyel dologgal, kissé idegesítő a dolog. Ha a kutyám velem lenne sokkal nyugodtabb lennék, ám így csak hátrasandítani tudok a vállam felett, hogy nincs-e ott valaki.

Nincs szerencsére.

Szaporán szedem a lábaimat át a Garrisonon át, egyenesen a hajómhoz, ugyanis ma nem a szolgálati lakáson alszom, amit akkor használok, amikor tárgyalós időszak van. Az nagyjából egy hét szokott lenni, ám most ennek vége van. Irány haza a farmra. 

Kényelmesen elhelyezkedem a kocsimban, majd indítok, és már repülök is át az univerzumon, egészen a Corméra bolygóig. Az út alatt persze automatára váltok, hogy közben olvasni, zenét tudjak hallgatni. A csendet nem kockáztatnám meg, mivel annak felesleges agyalás lenne a vége. Főleg, hogy most is regények helyett lehetséges számításokat nézek át, miképpen lehetne a lányomat megtalálni.

Rengeteg féle megoldás van, és most tartunk a harmadiknál. Talán találunk valamit vele, vagy mégsem. Ezerféle lehetőség van, hogy milyen eredményre jutunk ezzel a fáradtságos munkával. Az út nagyjából egy órás, de így is mire hazaérek már éjfélre jár az idő. Belépve a sötét lakásba szorongás tölt el, hiszen senki nem vár itthon. Nem fogad sokatmondó mosollyal a lányom, aki mindig megvárja a kutyával együtt, míg hazaérek. Főleg ha az ilyen későn van.

Ám helyette az anyja fogad a lépcső alján. Legalább négy hónapja velem lakik. Egyrészt, hogy ne legyek egyedül, ha netalán rohamom támad, másrészről pedig ő maga is aggódik, hogy megtaláljuk-e. A drága szomorú mosollyal jön oda hozzám, szorosan átölel, amit viszonzok.

- Hogy vagy? - kérdezi tőlem, pedig pontosan tudom, hogy ő rosszabbul viseli a dolgot. Soha nem hallhatta, ahogy a lánya anyának hívja, soha nem lehetett igazán az anyja, s most hogy eltűnt, még nagyobb csapást kapott.

- Egész jól - suttogom, majd egy gyors csókot nyomok a szájára.- Viszont nem sokat haladtam. - Kezem alatt érzem vérének áramlását, mintha a kezembe lenne a szíve. Most felgyorsul, arcára pedig szomorú fintor ül ki. A remény mindig ott van a szemében. - Nem adjuk ám fel.

- Nem, nem - suttogja, végül lábujjhegyre áll, hogy egy hosszan elnyúló csókot kapjak tőle. Jól esik ez a fajta szeretet. Ez a gyengéd szeretet, amikor hozzámbújik, amikor figyel rám, ha totálisan kimerülök. Sok mindent a lányom is megadott. Hiszen ő az orvosom, de amit az anyja ad az mégis más valahogy. Más, amikor reggel végigsimít a gerincemen, mire megborzongok. Más, mikor megölel. A többiről nem is beszélve, amit a lányommal nem csinálhatok.

Értem ide a szeretkezést. Magam sem gondoltam volna soha, hogy még 46 évesen is képes vagyok elpirulni, amikor a gyermekem anyja szexi fehérneműben jelenik meg a hálószoba ajtajában, vagy amikor aktus közben olyan pontot ér el a hátom, amitől felsikkantok, mint valami kisgyerek. Utána persze csak röhögünk.

Persze, a nevetés most kevésbé van jelen az életünkben. Esténként néha csak fekszünk egymáshoz bújva, figyelünk a sötétségbe, félhomályba, s csak hallgatunk. Egyikünk sem tudja, hogy mi lesz holnap, sikerül-e előre haladnunk valamennyit, hogy találjunk valamit. Most is, miután lezuhanyozom, és hozzámbújik, megszáll a sírás érzése.

Képes lennék álomba sírni magamat, mert már tényleg kezdek kétségbeesni. Főleg, hogy lassan egy éve küszködünk a kutatással. A fejem felett belemarkolok a párnámba, az ajkamba harapok, s próbálok valami szépre gondolni, valami olyasmire, ami elapasztja a könnyeimet. Ám sajna így is kicsordulnak. S ezt meg tetőzi az is, hogy figyelve érzem magamat.

A szoba ajtóra fordítom a tekintetemet; nincs ott senki, csak a kutya szuszog csendesen a zárt ajtó előtt. De mégis olyan érzésem van, mintha valaki nézne.

- Neked nincs olyan érzésed, mintha valaki nézne minekte? - kérdezem meg a mellettem fekvő páromat.

- Kicsit, de még annyira nem kellemetlen. - Akkor nem kezdek megbolondulni és paranoijássá válni. Inkább becsukom a szememet, és számolni kezdek. Ha ez sem válik be, akkor a párom szívének lüktetését kezdem el figyelni. Valahogy megpróbálok kiszakadni a valóságból, hátha az álom szebbeket hoz.