Sérülés

Este hat van már. Odakint dudálás hallatszódik, ahogy az autók jönnek-mennek az utcában. A rádió szebbnél szebb zenéket játszik le nekem, ahogy előkészítem a holnapi ebédhez a hozzávalókat. Szaporán jár a kezem, egyhelyben állva táncolok. Halkan énekelgetek, amikor meghallom az ajtó nyitódását és csukódását. Hátrafordulok, s már várom, hogy Márk bejön hozzám, és elkezd mesélni a napjáról. Ám ehelyett egyszerűen bemegy a szobájába, magára csukja az ajtaját, és mintha itthon sem lennék.

Elzárom a hőt a lábos alatt, félre teszem, és még kötényben maradva a szobájához sétálok. Udvariasan bekopogok hozzá, de semmi válasz. Még egyszer megpróbálkozom, de ismételten nem kapok választ. Végül benyitok. A szobában félhomály uralkodik, egyedül az ablakon beáramló lámpafény ad valamit.

-Márk? – szólítom meg, de még most sem válaszol. Az ágyán fekszik, arcát a párnájába temette, s meg sem mozdul. Közelebb megyek hozzá, leveszem a kötényemet, s csak ledobom a padlóra. Jobban érdekel, hogy mi van vele, mint az, hogy rend van-e a szobában.

Leülök mellé az ágyra, a haját kezdem el simogatni, hátha felenged annyira, hogy megszólaljon. Hosszú percek telnek el, talán egy óra is, mire a konyhában megcsörren az óra, készen van a kaja. Nagyot sóhajtva kelletlenül állok fel az ágyáról, gyorsan kiviharzom, hogy elzárjam a sütőt, s vele együtt a sütést is. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal kiveszem a tepsit, letakarom egy tiszta konyharuhával, hogy még meleg legyen egy ideig, majd visszasietek Márkhoz.

Már a hátán fekszik, mire visszaérek. Közelebb megyek hozzá, mosolyogva, hogy végre megkérdezhetek tőle dolgokat, de azonnal megtorpanok, amikor meglátom a bal arcfelét- Arcomról lelohad a mosoly a hatalmas zúzódás nyomán. Élesen beszívom a levegőt, s sarkon fordulva rohanok a fürdőbe, s az elsősegély ládával és egy közepes méretű jégzselével térek vissza.
Felkapcsolom a lámpát az éjjeli szekrényén, felmászom az ágyra mellé, mire felfigyel rám, végre. Közömbös, élettelen tekintete nem árul el semmit, pedig nagyon szeretném, ha mondana nekem valamit. Akármit. Közelebb hajolok hozzá, s amennyire csak tudom, óvatosan az arcához nyomom a jégzselét. Fel sem szisszen, amikor odateszem az arcához.

-Légy szíves, szorítsd oda – kérem őt, mire ismételten rám néz, pislog néhányat, de nem ellenkezik, nem bólint, semmit nem tesz, csak megfogja a zacskót, és ott tartja. – Máshol is megsérültél? Márk? – kisimítom a szokatlanul hosszúra nőtt haját a homlokából, s próbálok rá hatni, hogy megszólaljon végre. – Ha nem mondasz semmit, kénytelen leszek téged meztelenre vetkőztetni, hogy átnézzelek.

Még mindig nem reagál semmit sem. Néz rám, fáradtan, kimerülten, mintha csak arra vágyna, hogy kimenjek, és végre békén hagyjam. Simogatom a fejét, hátha egy kicsit feloldódik. Nem tudom, mi történt vele, de a torkomban már most gombóc van, a fejemben egyre csak cikáznak a rosszabbnál rosszabb dolgok.

-Nem tudok segíteni, ha nem szólalsz meg, Márk – mondom neki aggódva, s szinte már sírok annyira félek, hogy valami borzalmas történt vele. – Márk? – Nyel egy nagyot, pislog párat, s látom rajta, hogy nagy akaraterejébe kerül, hogy megszólaljon.

-Megtámadtak – mondja rekedtesen, de minden érzelem nélkül.

-Megsérültél még valahol? Kórház? Vagy ügyelet? – Kibújuk belőlem a nővér, s aggódva pásztázom végig a testét, nem látok-e valahol foltot rajta, ahol esetleg seb lehet, vagy vér, vagy bármi más. Máshogy állna a lába, vagy a keze, bármilye.

-Nem tudom, nem tudom – suttogja erőtlenül, én pedig máris rohanok a telefonomért, és tárcsázom a kórházat.