Terápia

Mentálisan sérült. Pszichológusra van szüksége. Támogatásra van szüksége.
A doktor szavai még órák múlva is a fejemben visszhangzik, mintha még mindig ott ülnék előtte, és sorolná a sérüléseit, amit feltártak nála. Erőszak. Egy férfin. Ritka, mint a fehér holló, mégis megeshet.

Idegesen rágom az ujjamat, s várom, hogy Márk visszaérjen a vizsgálatokról, amikre elküldték. Nézek magam elé, gondolataim cikáznak ezerrel, s képtelen vagyok megfejteni, hogy mégis mi történhetett. Hogy keveredhetett bele ilyenbe, egyáltalán hogyan eshetett ez meg vele.

Aggódom érte. Hogyan fogja viselni, milyen lesz ezután. Összedörzsölöm a tenyeremet, s várok. Az óra kattog a fejem felett, nővérek, orvosok mennek egyik teremből a másikba, ellátva a betegeket. Sokszor felpillantok, hátha Márkot látom újból jönni, de nem. Sehol nem látom. Az ajkamat harapdálva dőlök hátra a széken, s már azon vagyok, hogy leintek egy orvos, hogy ugyan mondja már meg nekem, hogy bizonyos vizsgálatok meddig tartanak.

Ám elvetem az ötletet, mert ezzel azt érném csak el, hogy még egy ember tud majd az incidensről. Így is elég, hogy már a rendőrség, egy orvos és én tudunk róla.

Hivatalosan támadásnak fogják beállítani, de valójában tudjuk, hogy ez erőszaknak lesz felszámítva. Bár tudom, hogy Márk szíve szerint elbújna az ágya alatt, és ki se dugná az orrát addig, míg fel nem dolgozta az ügyet. De muszáj lesz.

Ez nem múlik csak el úgy, ahogy egy lufi pukkan ki. Komoly terápián kell átmennie, mentálisan kell feldolgoznia. S ez egészen addig nem fog megtörténni, amíg rendesen be nem gyógyulnak a fizikai sebei. Félek, hogy fogja viselni, miként fogja kezelni a dolgokat.

-Kisasszony – szól valaki a folyosó végéről. Felkapom a fejemet, s egy nővért látok, aki felém igyekszik. Mögötte pedig Márk. A szívem ezerrel kezd zakatolni a mellkasomban, megállom, hogy az idegességtől izzadt kezemet a farmerembe töröljem. Mély levegőt veszek, és felállok a székből.
A farmerem suhog, ahogy teszek pár lépést, de azonnal meg is állok, amikor közelebb érnek hozzám. Márk arca holtsápadt, átöleli magát, s lefelé néz. Szemei alatt táskák éktelenkednek, ajkai remegnek a sokktól. Meg akarom érinteni, gondolom elsőre, de tudom, hogy nem szabad. A mellkasomhoz szorítom a kezemet, hogy visszafogjam magamat, hogy ne akarjam a karjaimba zárni.

-Ön, Ms. Armon? – kérdezi tőlem a nővér, mire szótlanul bólintok. – Beszélhetnék négyszemközt, kérem? – Nyelek egy nagyot majd Márkra nézek. Nem mozdul, csak szótlanul mered rám. Közömbös tekintete elárulja nekem, hogy neki teljesen mindegy, hogy most mit csinálok. Elmegyek vagy sem, nem érdekli. Ismét szótlanul bólintok, majd arrébb megyünk, hogy beszélni tudjunk.

A nővér ellát a gyógyszer információkkal, mikor mit kell beszednie, hova ajánlja, hogy elvigyem. Mindent megjegyzek, feljegyzem a telefonomba, hogy mit kell hogyan, de közben egyre csak az jut az eszembe, hogy ennyire érdekli őket, hogy mi van velünk. Adatok vagyunk, vegyületek, amiket rendbe kell hozni külsőleges eszközökkel. Ijesztően hat, nyersnek, de sajna igaza is van. Márkot trauma érte, és most szüksége van arra, hogy kezeljék, hogy túltegye magát rajta.

-Hagyjon neki időt – mondja a nő, s teljesen egyetértek vele. Levegőt kell neki adnom, meg kell mutatnom neki, hogy mellette állok, de ugyanakkor nem megfojtani akarom. Nehéz lesz, de megteszem, amit tudok. Megköszönöm a nőnek a segítséget, majd elmegy. Márkhoz fordulok, aki pár méterről távolabbról néz rám.

Mosolyogni szeretnék, de valahogy csak egy fintor sikeredik. Odamegyek hozzá, megállok előtte, s csak biccentek, hogy menjünk haza ezután a tortúra után. Nem mond semmit, csak követ, ahogy beszállok a liftbe. Mellettem áll, néz maga elé, nem szólal meg, nekem pedig erős a késztetés, hogy beszélni akarjak. Biztosítani akarom őt.

Tisztára, mintha visszamentem volna legalább hét évesbe. Akkor az öcsémet kellett pátyolgatnom, aki alig volt kétéves. Mégis megtettem. Feltámadnak bennem az elfojtott anyai ösztönök, amikor Márk elgyötört arcát látom. Összeszorítom a fogamat, hogy visszaszorítsam annyira az érzelmeimet, hogy ne akarjak a nyakába ugrani.

Az épületből kiérve Márk beül a kocsiba, én meg kiváltom a gyógyszereit a gyógyszertárban. Az eladónő furcsa pillantásokat vet rám, de nem szólok egy szót sem. Felesleges lenne. A kocsiba beszállva, elindulunk haza.

Szorosan fogom a kormány, miközben az úton haladok, s nagy a késztetés, hogy ismét kérdezzek, de még az esélyét sem adom meg magamnak. Az ajkamba harapok, mély levegőt veszek, befogom a szám.

Nem ez a megfelelő alkalom, Amira!

-Szokatlanul csendben vagy – mondja Márk, mire összerezzenek. Krákogok egy keveset, zavartan a fülem mögé tűrök egy nem létező tincset, s átkozom a sorsot, hogy pont pirosat kapok.

-Öhm… – Értelmes válasz, Amira. – Baj? Vagy…öhm…? Izé…

-Bőbeszéd netovábbja – jegyzi meg közömbösen. A szemem sarkából ránézve látom, hogy az ablakon néz ki, kezét összefűzte a hasán, s azon csodálkozom, hogy nem fáj a háta ebben a pozitúrában. Én már csak ránézek, s már fáj az összes csigolyám. Persze, nem rovom fel neki, hogy most így ül, mert… mert. De nem gondoltam volna, hogy a csendben létem is baj.

-Nem tudom, mit mondjak, Márk – mondom neki csendben, mikor elindulok a lámpától. – Vagyis… – akadok el azonnal. – Tudnék, mit mondani, de valahogy… nem merem. – Erre csak egy megvetően hangzó fújtatást kapok. Még jobban megszorítom a kormányt, mert már most kezdi.

-Nehéz megfogalmazni a megvetést, nemde? – mondja keserűen, mire csak kicsi hiányzik hozzá, hogy a fékbe tapossak. – Nem ott van a gáz. – Szarkasztikus hangja bántja a fülemet, de tudom, hogy ki kell tartanom még egy kicsit. Meg kell fogalmaznod, Amira, meg kell. Nem hallgathatsz.

-Te mit mondanál, ha fordítva lett volna? – teszem fel a keresztkérdést. Hallgat. Hagyom, hogy megfontolja, de nem válaszol. – Hagynál időt, nem? Nem kérnéd, hogy kezdjek el azonnal beszélni, nem kérdeznél – nagyot sóhajtok, amikor megállunk még egy pirosnál. – Szeretnék tudni dolgokat, persze, de azzal semmit sem érek el, ha letámadlak. – Szorosan fogom a kormányt, elindulok a lámpánál, s próbálom visszafogni a tehetetlenséget.

-De az sem megoldás, ha hallgatsz – mondja, s ebben teljesen egyetértek. Pechemre befordulok a lakásunk elé, s nemes egyszerűen lefejelem a kormányt.

-Egyik se jó – nyöszörgöm. – Nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Egymásra nézünk, s hirtelen azt sem tudom eldönteni, hogy röhögjek, vagy sírjak, vagy mit csináljak, mert ez egy olyan nonszensz helyzet, hogy ezt kezelni szinte lehetetlen. Felhúzom a szemöldökömet, fújtatva hátra dőlök az ülésen, s csak hallgatom a rádiót. Keresem a megoldást, de eddig semmi.

-Amira – szólít a nevemen. – Lehet jobb lenne, hogy elmennél.

Megáll bennem az ütő, s szerintem, ha nem ülnék, akkor térdre rogynék ettől. Összeszorított foggal, visszafogom magamat, veszek pár mély lélegzetet, s felfogom, hogy mit miért mondott. Egy részem azt mondja, azért teszi ezt, hogy védjen, hogy ne lássam azt, ahogy depresszióba vonul, ahogy keresztül megy a trauma fázisain. A másik, keserűbb felem, ami valaha depressziós volt szintén azt mondja, hogy gyűlöl, hogy nem akar téged tovább látni, semmi vagy neki. Legyőzöm magamban a második hangot, s az elsőre fókuszálok. Ennek kell lennie a motivációmnak. Nem hagyhatom, hogy arra a sorsra jusson, mint én.

-Ezt verd ki a fejedből – közlöm vele higgadtan. – Nem most fogok elmenni, amikor szükség van rám. Még akkor is, ha ezt nem akarod kimondani. Maradok – ránézek; a szeme sarkából figyel.
Azzal kiszállok a kocsiból.

Már csak az a kérdés, hogy jól döntöttem-e.