Hetek óta csapja nekem a „szelet”. Amikor csak lehet a nyomomba jár, követ, figyeli minden mozdulatomat, és nem tudom lerázni. Csak nevetnem kell rajta. Még mindig küldi az ajándékait, de most már olyanokat, amiket hiába utasítok vissza, képtelenség visszaküldeni. Futárral küldi ki, amikor nem vagyok a szobámban. Csokrok, könyvek, ruhák, anyagok, fonál, tű. Használati tárgyak, amik jól jönnek mindennap. Kivéve a csokrok, azok csak illatoznak.
Sokszor extra gyertyákat küld, néha illatosakat is. Volt, hogy egy párologtatót küldött nekem, illóolajokkal együtt, hogy mindennap legalább abban a nyugodt egy órában kényelembe helyezhessem magamat. A szememet forgattam folyton, amikor odajött hozzám, hogy megkérdezze, hogy tetszettek-e.
– Szépek – mondom kimérten, vigyorogva kezemben egy tálcával. Homlokráncolva néz rám, félmosolyától már olvadok, de azért sem vallanám be neki, hogy mindet imádtam. A recept könyveket, a regényeket, a gyertyákat, mindent, amit küldött, és végre otthon is érzem magamat abban a szobában.
– Csak szépek? – kérdezi tőlem cinkosan, majd kikapja a kezemből a tálcát, amin a használt teás eszközök pihennek a mosogatásra várva. Felsikoltok, hiszen olyan instabilan tartja a kezében, plusz még magasra is emelte, hogy félő, seperhetem a szilánkokat a padlóról.
– Úrfi! – sikoltom, próbálva kiszedni a kezéből a tálcát, még mielőtt nagyobb baj keveredik belőle.
– Halljam az igazat? – mondja, s ijesztően nagy szögben dől meg a kezében a tálca. Elborzadok, ahogy nézem, s egyszeriben azt sem tudom, hogy mit csináljak. Összeszorítom a fogamat, még egyszer megpróbálok valamit tenni, hogy megszerezzem, de képtelenség. – Halljam! – Elvörösödöm dühömben, kezem ökölbe szorul, s csak nagyon kicsit hiányzik hozzá, hogy megüssem.
Farkas szemet nézek vele, karba fonom a kezemet, hogy elrejtsem a remegésemet, s állom a sarat. Nem hagyom, hogy ő nyerjen. Nincs az a pénz, hogy ez a nyomulós pökhendi pojáca kicsikarjon belőlem egy hálás szót is. Nem kértem az ajándékokat, rám tukmálta őket, még akkor is, ha nem akartam. Örömmel visszaadom őket, ha ennyire nem képes viselkedni. Kihívóan néz rám, a poharak megcsörrennek a tálcán, és az egyik elindul lefelé. Ijedten rezzenek össze, s már ugranék, hogy elkapjam.
– Fiam! – dörren hirtelen egy hang az úrfi háta mögött, és az egész tálcának lőttek. A porcelán kanna, a csésze, a cukortartó, minden, ami rajta volt. Ijedten felsikoltok, a fejemhez kapok, mivel ez volt a Lord kedvenc készlete. Az ájulás kerülget, hiszen a szőnyeg úszik a teában, cukorban, mindenben.
– Te jóságos ég! – mormogom magamnak, s a mellkasomhoz kapok. Fürgén pukkedlizek a Lordnak, már amennyire képes vagyok felfogni, hogy itt van. Kapkodva térdre rogyok, hogy elkezdjem összeszedni a szilánkokat. A nagy részét sikerül is a tálcára tenni, de a szőnyeg így is menthetetlen.
– Hagyja, Alana! – felnézek a Lordra, elpirulok, ahogy a nevemen szólít, majd engedelmesen felállok a földről. Lesütöm a tekintetemet, lesimítok egy nem létező ráncot a szoknyámon, s felkészülök a legrosszabbra. – Ren! Menj le a szolgálókhoz, és küldj ide egy lányt, hogy takarítsa el ezt a mocskot, amit okoztál. Alana, maga jöjjön velem!
– Igenis – vágom rá habozás nélkül, s lesütött szemmel megyek a Lord után.
Fel sem nézek, ahogy elhaladok az úrfi mellett. De érzem belőle a dühöt, a csalódottságot és a megbánást, ahogy elhaladok mellette. Vakon követem a Lordot, hosszú folyosókon át, mire elérek egy számomra ismerős helyre, a könyvtárba. Ideszoktam a szabadnapjaimon elvonulni, ha békére vágyom. A könyvek jóleső illata betölti az orromat, a szőnyeg pedig olyan puha a topánkám alatt, akár a pamut.
– Sajnálom, Lord uram, én…
– Nem kell magyarázkodnia – csitít el egy másodperc alatt. – Tudtam, hogy a fiam magába van bolondulva. – Elképedek, és vörös fejjel, hitetlenkedve nézek a feljebbvalómra, ám amikor szólásra nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, felemelt kézzel csendre int. – Kérem, Alana. – Becsukom a számat. – A fiam… szeszélyes teremtés lett az anyja halála óta. A feleségem jótét lélek volt. Igazi különlegesség. Ön pedig kiváltképpen hasonlít rá. – Elakad a lélegzetem, s képtelen vagyok megszólalni. Idegesen gyűrögetem a kötényemet. – Ren sokszor túlzásba esik. Főleg, ha nem kapja meg, amit akar elsőre – cinkos mosolyt villant rám, én pedig zavarba jövök. – Tudtam, hogy maga lesz az a cselédlány, akit a fiam ki fog szemelni magának. Ön pedig talpra esett hölgy. Megállta a helyét a fiammal szemben. Ezért úgy határoztam, hogy új helyet adok magának.
– Új… helyet? – dadogom megszeppenten. Mit érthet ez alatt?
– Ugyan – kacag fel, amit még nem láttam tőle. – Ne vágjon ilyen ijedt képet. Nem küldöm el a palotából. Nem cselédlány lesz ezentúl. Maga lesz a ház gazdásza. A mindenes, ha úgy tetszik. A konyha felelőse, a beszerzések indítója, mondhatnám jobb kezem, aki figyel a házra és menetre, ameddig én távol vagyok. Valamint… új szobát kap.
– Öhm… – A mellkasomhoz kapok, s már-már azon vagyok, hogy térdre borulok. Ennyi mindent. – Én… uram… é-én… – dadogom megilletődötten.
– Látom megleptem – a mosolya olyan, akár a fiáé, csak idősebben. Nagyokat pislogva, próbálom megemészteni a hallottakat. – Hivatalosan maga kapja a könyvtáros titulust. Annak idején a feleségem egyik kedves barátnője, udvarhölgye, ha úgy szebb, töltötte be ezt a szerepet. Mára már férjhez ment, és elköltözött. Nem akart tovább itt szolgálni. Öné a poszt. Már utasítottam a cselédeket, hogy amint visszaér a konyhára, akkor három lány segítsen magának összepakolni. Kettő pedig már tegnap kitakarította a szobáit, amik a titulushoz járnak. Holnap reggel nyolckor várom önt az irodámban, megbeszéljük a részleteket.
– I-igenis… – hebegem, majd nagyokat pislogva pukedlizek, és kimegyek a szobából.
El sem hiszem…
Sokszor extra gyertyákat küld, néha illatosakat is. Volt, hogy egy párologtatót küldött nekem, illóolajokkal együtt, hogy mindennap legalább abban a nyugodt egy órában kényelembe helyezhessem magamat. A szememet forgattam folyton, amikor odajött hozzám, hogy megkérdezze, hogy tetszettek-e.
– Szépek – mondom kimérten, vigyorogva kezemben egy tálcával. Homlokráncolva néz rám, félmosolyától már olvadok, de azért sem vallanám be neki, hogy mindet imádtam. A recept könyveket, a regényeket, a gyertyákat, mindent, amit küldött, és végre otthon is érzem magamat abban a szobában.
– Csak szépek? – kérdezi tőlem cinkosan, majd kikapja a kezemből a tálcát, amin a használt teás eszközök pihennek a mosogatásra várva. Felsikoltok, hiszen olyan instabilan tartja a kezében, plusz még magasra is emelte, hogy félő, seperhetem a szilánkokat a padlóról.
– Úrfi! – sikoltom, próbálva kiszedni a kezéből a tálcát, még mielőtt nagyobb baj keveredik belőle.
– Halljam az igazat? – mondja, s ijesztően nagy szögben dől meg a kezében a tálca. Elborzadok, ahogy nézem, s egyszeriben azt sem tudom, hogy mit csináljak. Összeszorítom a fogamat, még egyszer megpróbálok valamit tenni, hogy megszerezzem, de képtelenség. – Halljam! – Elvörösödöm dühömben, kezem ökölbe szorul, s csak nagyon kicsit hiányzik hozzá, hogy megüssem.
Farkas szemet nézek vele, karba fonom a kezemet, hogy elrejtsem a remegésemet, s állom a sarat. Nem hagyom, hogy ő nyerjen. Nincs az a pénz, hogy ez a nyomulós pökhendi pojáca kicsikarjon belőlem egy hálás szót is. Nem kértem az ajándékokat, rám tukmálta őket, még akkor is, ha nem akartam. Örömmel visszaadom őket, ha ennyire nem képes viselkedni. Kihívóan néz rám, a poharak megcsörrennek a tálcán, és az egyik elindul lefelé. Ijedten rezzenek össze, s már ugranék, hogy elkapjam.
– Fiam! – dörren hirtelen egy hang az úrfi háta mögött, és az egész tálcának lőttek. A porcelán kanna, a csésze, a cukortartó, minden, ami rajta volt. Ijedten felsikoltok, a fejemhez kapok, mivel ez volt a Lord kedvenc készlete. Az ájulás kerülget, hiszen a szőnyeg úszik a teában, cukorban, mindenben.
– Te jóságos ég! – mormogom magamnak, s a mellkasomhoz kapok. Fürgén pukkedlizek a Lordnak, már amennyire képes vagyok felfogni, hogy itt van. Kapkodva térdre rogyok, hogy elkezdjem összeszedni a szilánkokat. A nagy részét sikerül is a tálcára tenni, de a szőnyeg így is menthetetlen.
– Hagyja, Alana! – felnézek a Lordra, elpirulok, ahogy a nevemen szólít, majd engedelmesen felállok a földről. Lesütöm a tekintetemet, lesimítok egy nem létező ráncot a szoknyámon, s felkészülök a legrosszabbra. – Ren! Menj le a szolgálókhoz, és küldj ide egy lányt, hogy takarítsa el ezt a mocskot, amit okoztál. Alana, maga jöjjön velem!
– Igenis – vágom rá habozás nélkül, s lesütött szemmel megyek a Lord után.
Fel sem nézek, ahogy elhaladok az úrfi mellett. De érzem belőle a dühöt, a csalódottságot és a megbánást, ahogy elhaladok mellette. Vakon követem a Lordot, hosszú folyosókon át, mire elérek egy számomra ismerős helyre, a könyvtárba. Ideszoktam a szabadnapjaimon elvonulni, ha békére vágyom. A könyvek jóleső illata betölti az orromat, a szőnyeg pedig olyan puha a topánkám alatt, akár a pamut.
– Sajnálom, Lord uram, én…
– Nem kell magyarázkodnia – csitít el egy másodperc alatt. – Tudtam, hogy a fiam magába van bolondulva. – Elképedek, és vörös fejjel, hitetlenkedve nézek a feljebbvalómra, ám amikor szólásra nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, felemelt kézzel csendre int. – Kérem, Alana. – Becsukom a számat. – A fiam… szeszélyes teremtés lett az anyja halála óta. A feleségem jótét lélek volt. Igazi különlegesség. Ön pedig kiváltképpen hasonlít rá. – Elakad a lélegzetem, s képtelen vagyok megszólalni. Idegesen gyűrögetem a kötényemet. – Ren sokszor túlzásba esik. Főleg, ha nem kapja meg, amit akar elsőre – cinkos mosolyt villant rám, én pedig zavarba jövök. – Tudtam, hogy maga lesz az a cselédlány, akit a fiam ki fog szemelni magának. Ön pedig talpra esett hölgy. Megállta a helyét a fiammal szemben. Ezért úgy határoztam, hogy új helyet adok magának.
– Új… helyet? – dadogom megszeppenten. Mit érthet ez alatt?
– Ugyan – kacag fel, amit még nem láttam tőle. – Ne vágjon ilyen ijedt képet. Nem küldöm el a palotából. Nem cselédlány lesz ezentúl. Maga lesz a ház gazdásza. A mindenes, ha úgy tetszik. A konyha felelőse, a beszerzések indítója, mondhatnám jobb kezem, aki figyel a házra és menetre, ameddig én távol vagyok. Valamint… új szobát kap.
– Öhm… – A mellkasomhoz kapok, s már-már azon vagyok, hogy térdre borulok. Ennyi mindent. – Én… uram… é-én… – dadogom megilletődötten.
– Látom megleptem – a mosolya olyan, akár a fiáé, csak idősebben. Nagyokat pislogva, próbálom megemészteni a hallottakat. – Hivatalosan maga kapja a könyvtáros titulust. Annak idején a feleségem egyik kedves barátnője, udvarhölgye, ha úgy szebb, töltötte be ezt a szerepet. Mára már férjhez ment, és elköltözött. Nem akart tovább itt szolgálni. Öné a poszt. Már utasítottam a cselédeket, hogy amint visszaér a konyhára, akkor három lány segítsen magának összepakolni. Kettő pedig már tegnap kitakarította a szobáit, amik a titulushoz járnak. Holnap reggel nyolckor várom önt az irodámban, megbeszéljük a részleteket.
– I-igenis… – hebegem, majd nagyokat pislogva pukedlizek, és kimegyek a szobából.
El sem hiszem…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése