Waiting

Már elmúlt hajnali három, és még mindig semmi. Két napja írt nekem, hogy olyan hajnal tájban ér majd haza, de ez lehet később is. Attól függően, hogy mennyit késik a járata, vagy hogy a hó mennyire nehezíti meg a csatlakozását. Aggódóm, de várok tovább. Nem tudok mást tenni. Képtelen lennék most aludni. Főleg azért, mert legutóbb majdnem lezuhantak egy gép hiba miatt. A számat rágom, s kezdek nagyon ideges lenni.

Az ágyamra hanyatlom, egyre csak a mellettem lévő telefont figyelem, s milyen jól teszem. Pittyeg egyet; üzenetem jött. Rávetülök a készülékre, s izgatottan nyitom meg a messenger ablakot.
Márk: Igyekszem haza. Most szálltam le a gépről, túl vagyok az ellenőrzésen. Feküdj le nyugodtan aludni, most kivételesen ne várj meg. Négy órára vagyok Londontól, szóval reggel hét-nyolc felé érek haza. Pihenj. Holnap konferenciád van.

Jó fej vagy, bogaram, morgok magamban. S még visszaírni sem tudok neki, mivel már nem elérhető. Sms kizárva, főleg, mivel ilyenkor taxit fog, ami elviszi a kocsijáig, s onnan vezet. Bosszúsan fújtatok. Hogy lehet ennyire bolond? Tudja jól, hogy nem bírok aludni, ameddig haza nem ér biztonságban.

Tudom, az is őrület, hogy annyira féltem, hiszen csak lakótársak vagyunk, nem járunk, nem vagyunk egy pár. Mégis annyira aggódunk egymásért, hogy szinte elmehetnénk friss házasoknak. Mindazonáltal azt se feledjük el, hogy én a magam részéről nagyon aggódok azokért, akik közel állnak a szívemhez. Így az ünnepekhez közeledve még jobban aggódok Márkért. Főleg, hogy helyenként az út csúszik a jég miatt, hideg van, és éjszaka.

Az ajkamat harapdálva járkálok fel-le a lakásban, megiszom még egy kávét, hogy ébren maradjak, de nem sokat használ. Félek. Soha nem ért még ilyen későn haza. A kanapéra telepszek, a bögrém oldalát simagot, s bekapcsolom a tévét, hátha találok valami érdekeset, de a legtöbb helyen adásszünet van, vagy termék reklámok vannak. Unaloműzésként megnézek egy-két videót, majd inkább olvasni kezdek.

Alig olvasok el pár oldalt, amikor inkább leteszem, mert egyszerűen képtelenség úgy olvasni, hogy folyamatosan le-lecsukódik a szemem. Hanyatt szeretnék feküdni, de minden hangra összerezzenek, s a bejárati ajtót kezdem el nézni, hogy nem jött-e haza. De mindannyiszor tévedek. Néha csak egy autó, vagy az egyik emeleten lévő kutya kezdett ugatásba.
Félix, a corgink a hátán hortyogva alszik, oda se bagózik rám. Én mégis odamegyek hozzá, és megvakargatom a pocakját. Nem ébred fel, csak horkant egyet, majd az oldalára gördül. Elmosolyodom, majd az órára pillantok. Fél hat. Még másfél óra nagyjából, mire hazaér. Azt már féllábbal is kibírom.

Ping.

Újabb üzenet érkezett Márktól. Megnyitom a messengert.

Márk: Miért nem alszol?
Én: Nem tudok. Szeretnék, de nem bírok.
Márk: Sietek, ahogy csak tudok.

Ezek után megint kijelentkezik, én pedig ismét leülök a kanapéra, s váltogatni kezdek a reklám csatornák között. De egy idő után már csak nézek ki a fejemből, azt sem tudom, hogy mit nézek. Egyre laposan pislogok, s nem is emlékszem, hogy mikor alszom el a kanapén. Félálomban még hallgatom a tévét. Szinte leesem a kanapéról, amikor meghallom az ajtó nyitódni és csukódni. Felnézek, félig lecsukódott szemmel, s meglátom, ahogy Márk aggódó tekintettel, még cipőben besétál a nappaliban.

-Jaj, te lány – suttogja, majd közelebb hajol hozzám, s azt hiszem, hogy átölel. Ám azzal a lendülettel a karjába kap, mintha csak egy baba lennék. – Irány aludni. – Bevisz a szobámba, gyengéden letesz az ágyamra, s még egy nagy csókot nyom a homlokomra.

-Örülök, hogy épségben hazaértél – mormogom az orrom alá. Érzem, ahogy leül az ágyam szélére, még egyszer-kétszer megsimogatja a homlokomat, míg végül elalszom.