Egy nyári este

Meleg nyári nap volt, még így korán reggel is, pedig direkt rövid nadrágban indultam útnak. Igaz, akkor még 5 óra volt, szóval lehet az edzőcipő már túlzás volt. A hátizsák vastag pántja már a hátamra izzadt, a talpam már kissé kezdett sajogni a folyamatos fel-lejárkálástól, ameddig a HÉV-et vártam. Arról nem is beszélve, hogy a felkelő nap szemembe sütött, s hiába a sapka, alig láttam valamit. Az emberek unott, munkába siető, gyakorta lenéző arcát viszont mindig tisztán láttam. Nem tagadtam, nem a legjobban fizető és a legjobb munka volt, de akkoriban ezt engedhettem meg magamnak diákként. 

Kollégám unottan próbálkozott osztogatni a lapot, amitől már fekete volt a kezünk a festék miatt. "Frissen nyomtatva", ahogy a terjesztő felügyelőnk mondta korán reggel. Kacagni támadt ilyenkor kedvem, mert elképzelhetetlennek tartottam akkoriban, hogy valaki majd éjszaka fent marad, vagy éjfélre bemegy dolgozni csak azért, hogy kinyomtassa ezt a papírújságot, ami még össze sincs tűzve, hogy könnyebben lehessen osztogatni. 

Ezerszer könyörögtem már, hogy legaláb egy picit legyen összetűzve, legalább egy helyen, s vagy 15 másik társam, akik más állomásokon oszottunk reggelente, de mintha süket fülekbe ordibáltunk volna. Még azt sem hallgatták meg, ha mondjuk nagy volt ránk a póló és kellett volna egy mási, ami jobban passzol.

De ez már elmúlt. Akkoriban így kerestem egy kis plusz zsebpénzt magamnak, mert nagyobb munkát nem vállalhattam. Mármint olyat, ami manapság van, olyat nem vállalhattam volna. Középiskolásként amúgy is csak a nyári szünetem volt eléggé szabad ahhoz, hogy többet dolgozzak, és napi szinten. Viszont az a kicsike pénz is pénz volt. S arra költhettem, amire akartam. Persze, könyvmoly lévén teára, kávéra - Princess kávékért bolondultam akkoriban - és könyvekre költöttem. Havonta egy könyvet engedélyeztem magamnak. 

Akkor osztogatás közben viszont megakadt a szemem egy előzetesen. Mielőtt megismertelek volt a címe, én pedig valahol mélyen éreztem, hogy ez egy nagyon jó film lesz. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy van belőle könyv is. Fel is került a kívánságlistámra fejben, s már számolgattam, hogy abból a kevéske pénzből ki tudnám-e valahogy gazdálkodni a könyvet úgy, hogy a spórolási pénz se csorbuljon, maximum egy-kétezer forinttal.

Munka után bementem nagyihoz, hogy megigyak egy kávét, s megvárjam nála a 10 órás busz indulását. Ilyenkor kellemes beszélgetéseket folytattunk le mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Témát témára halmoztunk, néha még kinézett buszt is csúsztattam, ha úgy volt csak hogy befejezzük az aktuális témát, amibe belelendültünk. Egyik alkalommal azonban megemlítette, hogy az Andrássy úton van egy könyvesbolt.

- Könyvesbolt? - csillant fel a szemem azonnal egy korty kávé után. - Egy párszor már jártam az Andrássyn, de még soha nem láttam könyvesboltot. - Homlokráncolva vártam a nagyimat, fejtse ki, hol is van az a bolt. Valahol az Andrássy végén, majdnem a Hősök terénél, vagy a Deák tér fele? Nagyi, szokásos huncut mosolyával rámnézett, összefűzött ujjaira támasztotta az állát, majd csillogó szemmel csak annyit mondott:

- Itt van a közelben, a Párzsi Nagyáruházban. - Nagyokat pislogtam, mivel még sosem hallottam erről. Nagyim látta is rajtam, hogy nem nagyon értem, miről is beszél. Elkezdte mesélni, hogy ez az áruház régebben olyan volt, mint manapság egy pláza, csak egy kicsit hangulatosabb. Sajna már nem emlékszem tisztán arra, hogy milyen sztorikat mesélt nekem erről az áruházról, de annyi tisztán megmaradt, hogy nagyon beleélte magát, szinte visszaugrottunk az 1980-as évekbe, amikor abba a lakásba költöztek.

Nem sokáig várakoztam, szinte aznap meglátogattam nagyival azt az Alexandra boltot, s igazat kellett neki adnom. Először az illatok nyűgöztek le. Nem csak a könyveket éreztem, hanem a finom kávéét. Lehallatszott a kávézóból a porcelán csészék koccanása, a süteményes tálakon karcolódó villák apró zaja. Tényleg meghittség szállta meg az embert, ahogy betoppant az áruház szőnyegpadlózott előterébe. 

Jobb oldalt szuveníreket lehetett látni; mindenhol Magyarország kulcstartók, füzetek, esernyők, hűtőmágnesek, mint minden egyes Andrássy úti turista ponton. Azonban itt könyves holmik is volt. Tucatnyi könyvjelző, keménykötetes jegyzetfüzet szebbnél-szebb mintákkal, porcelán utazó bögrék, amiket nagyon akartam, mert annyira egyedieknek éreztem. 

Nagyim persze azonnal látta, hogy mennyire elbűvölt a hely. Jött utánam, megvárta, míg izgatottan kiugrándozom magamat a sok-sok tárgyon, amik megfogtak, majd megkocogtatta a vállamat, s felmutatott. Abban a pillanatban megdermedtem. 

Ez hatalamas volt az első gondolatom, ahogy megláttam mekkora a belmagasság itt. Tényleg azokra az amerikai áruházakra emlékeztetett, hol felnéztél, mintha egy mozgó labirintust látnál a fejed felett. El sem akartam hinni, hogy itt több tíz-százezer könyv is van, gondosan rendszerezve, féltve, remélhetőleg szakértő kezekben. Olyan lehettem akkor, mint Belle, amikor a Szörnyeteg megmutatja neki a könyvtárát.

Annyi volt itt a különbség, hogy a hercegem az eltűnt valahol az éterben, s csak a rengeteg könyv maradt a helyén. Felmentünk az emeletre, ahol a kávézó is volt. Megcsapta az orromat a frissen őrölt kávé illata, ami az új könyvek ragasztós, papírlapos illatával keveredett. Elfogadtam volna parfümnek, de szerintem még mai napig is. 

Fölmentünk egész a tetejére csak hogy lássam, milyen kategóriák vannak egyes szinteken. Tudni akartam, mert szinte biztos voltam benne, hogy gyakori vendég leszek itt, ha másért nem is, azért, hogy az egyik puffon ülve, elmenekülhessek minden elől. Pechemre csak kétszer voltam, s nem próbáltam ki a kávézót. 

De hogyan is jön ide a reggeli előzetes?

Megláttam a könyvet a boltban. A filmes borító volt, nem az eredeti, de nem bántam. Tetszett rajta a vörös ruhás lány, Emilia Clark és Sam Claffin, ahogy egymásra néznek. Impulzus vásárlás volt, az már biztos, de nem bántam meg. Igaz, következő hónapban nem vettem könyvet, de totálisan megérte, hogy akkor megvettem. 

Nagyi persze csak csóválta a fejét vigyorogva, de nem bánta. Ha jól emlékszem ő is vett valamilyen könyvet, de már nem emlékszem, hogy mit. Vigyorogva mentem haza táskában az újkönyvemmel. Egész busz út alatt szeretve öleltem magamhoz a táskát, néha elő is vettem a könyvet, hogy körbenézegessem. Minden egyes apró részét megnézhessem. Kifejezetten tetszett a könyvjelző ötlet a könyv hátuljában.

Alig vártam hogy elkezdhessem. Persze előbb haza akartam érni. Olyan fél háromra értem haza. Anya már nagyban készülődött éjszakás melóba, s ilyenkor én vigyáztam a tesómra. Anya persze már zuhanyzott, már elkezdett összekészülődni, így ott, ahol lehetett segítettem neki. Négy fele el is ment, mert jött a busza, ami felvitte a vasúthoz, majd be a Keletibe. Akkoriban még úgy járt be dolgozni. 

Kettesben maradtunk tesómmal, ő viszont nem egy olvasós, szóval inkább hagytam, hagy nézze a rajzfilmet, amit szeretett akkoriban. Már nem tudom mi volt az. Így én a magam részéről kezembe vettem a könyvet, és bevackoltam magamat a bevetetlen ágyamba. Nyitva volt az ablak, a redöny félig leeresztve a hűvösért. 

Annyira előttem van a kép, ahogy hanyatt fekszem az ágyon, fejem alá polcolom a nagypárnámat, keresztbe teszem a lábamat, majd kinyitom a könyvet. Egyik oldal jött a másik után, néha láb pozíciót váltottam, néha hol balra, hol jobbra mozdítottam a fejem, attól függően, hogy melyik hajtincsemet akartam tekergetni önkéntelenül. 

A levegő egyre hűvösebbé vált, egyre jobban didergett meztelen lábam a rövidnadrágban, de valahogy nem akartam észrevenni. Ahogy esteledett, észre sem vettem, hogy felálltam felkapcsolni a lámpát, kimentem egy pohár innivalóért. Könyvvel a kezemben jártam-keltem, el is felejtettem vacsorázni. Szerencsére tesóm volt és van annyira önálló, hogy egy szendvicset megcsináljon magának. 

Mire észbekaptam mennyire elszaladt az idő, este féltizenkettő volt, s én a háromnegyedét kiolvastam a könyvnek. Akkor tudatosult bennem, hogy mégis mit csináltam a délelőtt folyamán. Eredetileg fel akartam porszívózni, fel akartam seperni és mosni a konyhát, le akartam takarítani a pultot, a fürdőre is ráfért volna egy kicsi cicomázás tisztaság ügyileg, én pedig átolvastam. 

De akkor már nem hagytam csak úgy ott. Előtte elmentem zuhanyozni, majd rövid nadrágban, pólóban visszafeküdtem ugyanabban a pózba, majd hajnali kettőig olvastam és sóhajtoztam, mint egy gyerek. Nem sokkal utána persze összevesztem anyummal, s mivel kölcsönadtam neki, felkerült az ottani polcra, s nem kaptam vissza soha. 

Mikor most a szülinapom miatt lent voltam, megláttam fent a polcon a könyvet. Pontosan tudtam, hogy a szélein fekete csíkok vannak, amikert anyukám cuccai okoztak rajta a táskájában, a könyvjelző már régen nincs meg, s valamelyik oldalon van egy folt, amit nem tudok a mai napi hova tenni. Mégis valahányszor ránézek arra a példányra elfog az a hangulat, az a nosztalgia, amiről azt hittem, hogy majd nagymamám korában jön rám, amikor már annyi minden van a hátam mögött. Viszont úgy látszik, hogy egy könyvben is kiteljesedhet.

Visszagondolni arra, hogy még csak középiskolás voltam, hogy nagyon szerelmes voltam, s minden pillanat szép volt, hogy nem sokára érettségi, hogy egyetemi remények várnak rám. Aprócska kislánynak érzem az akkori énemet, akiben több pozitivitás, nagyobb naivitás rejlett, mint a négy évvel későbbi önmagában. Azóta kaptam egy pár hideg zuhanyt a nyakamba, több dolgot ismertem meg magammal kapcsolatban, mint azt valaha gondoltam volna, s mégis egyetlen könyv érzése visszatud repíteni oda, ahol még egy cseppet szebb volt minden.