Brave Enough

Oldalra billentem a fejemet, ahogy téged nézlek. Igyekszem minden apró részletedet magamba szívni, amit csak tudok. Hogyan fogod a tollat a kezedben, hogy változik a pukli a középső ujjadon, ahogy mozgatod az íróeszközt. Lepillantok a saját ujjamra; nekem is olyanom van. Kipárnázta már a kezemet az élet, annyit körmöltem az iskolapadban, tollal, ceruzával jegyezve a tanár minden szavát. Te most mást jegyzel. Talán egy új videó ötletet, amivel bejelentkezhetsz a csatornádon.

Kevesen néznek téged, pedig jó is figyelni téged, ahogy dolgozol. Amikor a nyelved kilóg a szád szélén, időnkét megnyalod barack színű ajkaidat, annyira koncentrálsz a feladatra. Csokoládé barna szemed csillogva, reménnyel telve figyeli a papírt, amire a szavakat veted. Fejjel lefelé olvasva még nekem is tetszik az ötlet, ami megvalósult benned, s már látom is magam előtt, ahogy elkezdesz rá felkészülni. Hosszabb lesz, mint az eddigiek, viszont bízol a sikerben.

Én pedig benned bízom. Még akkor is, ha látom az arcodon mennyire megviseltek az évek. Szemed körül ott vannak a szarkalábak, homlokodon már látom a kialakuló ráncokat. Tudod, azokat a ráncokat, amiket az idő bácsikon látni mindig. Azok a mélyen ülő morcos ráncok, amikben benne van egy élet munkája, minden bosszúsága, minden haragja. Nyomot hagyott rajtuk az élet.

Te miért voltál mérges? Mi bosszanthatott fel annyira, hogy ennyire mérges legyél valakire, valamire? Át akarok nyúlni az asztalon. Végig szeretnék simítani azon a homlokon, kisöpörni onnan minden bánatot, minden haragot, s örömmel megtölteni. Bele akarok túrni homokszőke hajadba, szeretnék szeretetet adni neked.

De nem megy. Tudom, hogy nem tehetem ezt meg. Órán vagyunk, próbálunk úgy tenni, mintha csapatban lennénk, és nem csak én dolgoznék azon az egy részen, amit kiadott a történelem tanár feladatnak. Igaz, már rég készen vagyok az elemzéssel. Angliai történelem szóval, nem is érettem, hogy miért adott ilyen egyszerű feladatot. Neked persze nem ínyed. Más világban vagy benne.

Ahogy én is. Máshova tartozunk. Ez zavar a leginkább engem, tudod? Annyira szeretnék hozzád közel kerülni, viszont tudom, nem lehet. Így csak nézlek tovább a szempilláim alól, stikában, hogy senki ne lássa meg. Igaz, majdnem az első padoknál ülünk, a lényeges emberek nem látják.

Hevesen dobog a szívem, hiszen közel van a kezed az enyémhez, a könyvem széléhez. Egyesével látom a bütykeiden a redőket, minden egyes barázdát, amit az élet adott neked. Kivehetőek a lemezkék a körmeiden, hogy hol fog lepattanni egy erősebb erőhatásnál, de még azt is látom, hol csippentetted le a körömcsipesszel.

Mindig is jó megfigyelő voltam. Eltudok veszni a részletekben. Benned viszont rengeteg van. Annyi minden rejtély van benned, hogy még megfejteni is évek lennének. Mégis a legjobban a mosolyodat szeretem. Azokat az aprócska gödröcskéket az arcodon, ahogy kifejezed, élvezed az életet. Még akkor is, amikor a szemed nem mosolyog hozzá.

Látom rajtad, hogy félsz is tőlem, de kíváncsi is vagy rám. Tudni akarod, ki vagyok én. Tudni, kicsoda is az, aki itt ül veled szembe, aki előtt nem félsz még a legújabb ötletedet sem lekörmölni. A szemem sarkából látom, ahogy felpillantasz rám futólag. Tudod, hogy figyellek.

Lesütöm a szemem, fejtartást változtatok, hogy éppen hogy csak lássam, hiszen ez már mániának is számíthatna. Talán az is. Két éve szeretlek. Két éve látlak, nap mint nap az osztályban, s te pontosan tudod, hogyan érzek irántad. Te is látsz, te is figyelsz engem. Rajtakaptalak már párszor. Olyankor érzem a tarkómban a bizsergést. Mintha belém akarnál bújni, kiszedni belőlem a titkaimat, hogy átadhasd a tiédet. Tudni akartad, mint mondhatsz el nekem.

Egyszer megnyíltál. Nem nekem ugyan, de engem néztél, miközben a tanárnővel diskuráltál. Elárultál dolgokat, amiktől csak még nagyobb lettél a szívemben. Belém égtél, akár a billogvas mintája a bőrbe. Abban a pillanatban is úgy éreztem, ahogy most. Oda akartam nyúlni hozzád, el akartalak érni, de nem merlek. Biztosan tudom, ha megérintenélek, ha beletudnék nyúlni a lelkedbe, s te az enyémbe, oda, ahová még senkit nem engedtem, darabokra hullanék.

Csupaszan állnék előtted, látnád megtört, bástyákkal körbevett szívemet, s vajon én mit látnék a tiédben? Talán hasonlót. Tudnám kezelni? Lehet. Abban a pillanatban éreztem, amikor beléptél tízedikben az osztályterembe. Egy fonál, ahogy mondani szokták. Egy vörös fonál, ami ott van kettőnk között, mégis annyira fél mind a kettőnk megrántani a másik végét.

• Hé! – összerezzenek a suttogásától. Érces hangja nem érződik ebben a csendes hangzatban, mintha nem is suttogna, hanem lehelné a szavakat. Megmozdul a keze felém, megfogja a könyvem tetejét. Ösztönösen odanyúlok, mire összeér az ujjam az övével.

Bőre puha, de jég hideg, mintha kiveszett volna belőle az élet. Hevesen dobog a szívem; felpillantva rá, ő is meglepődött. Nagyot nyelek, mosolyt varázsolok az arcomra, pedig érzem a nyakamon felkúszó pírt.

•       Igen? – suttogom vissza annyira kedvesen és nyugodtan amennyire csak tudom. A drága résnyire nyitott szájjal, nagyokat pislogva néz rám egy pillanatig. Belenézek a szemébe, amit eddig még sosem tettem. A torkomban érzem az összes vért, ami csak a szívem pumpálni tud, de nem kapom el a szemem.

Nem tudom érti-e, amit a szememmel akarok mondani. Nyel egyet, szólásra nyitja a száját, azonban bármit is akart mondani, a tanárnő félbeszakítja. Odakapjuk hozzá a fejünket, zavartan krákogok egyet, mintha csak a torkomra ment volna valami. Lesütöm a szememet az ölemre egy pillanatra, majd egy mély levegő után, rád nézek.

Az ajkadat harapdálod, mint aki ideges. Pedig nekem kell prezentálni a végén összefoglalóként az egész anyagból, nem neked. Fújtatok egyet, mire felém nézel. Pír van az arcodon. El sem akarom hinni. Elkapod rólam a tekintetedet, majd a tanárnő felszólít. Megmerevedsz, mintha karót állítottak volna beléd.

• Tessék – csúsztatom oda a füzetemet, mintha mi sem lenne természetes.
•  Szilvi, azért mégis csak… - méltatlankodik a tanárnő egy pillanatra. Felnézek a negyvenes éveiben járó spanyol-történelem tanárnőre.
• Mind a ketten lejegyeztük a magunk gondolatait. Csak hozzá szeretném adni a sajátomat is. – Bájosan mosolygok a tanárnőre, hiszen az egész osztály látta, hogy körmöltél drága. Azt már csak én tudom, hogy mit.

Zavartan rám nézel, erőteljesebben pislantok rád, mire kissé habozva elfogadod a füzetemet. Megkeresed azt a részt, ahol bejelöltem a nevedet. Átfutod a szöveget, gyorsan kiveszed belőle a lényeget, majd elmondod a tanárnőnek pár mondatban. Belenézel a saját füzetedbe is, mintha ott lenne a jegyzet a tananagyból, hogy a tanár elhiggye tényleg dolgoztál vele. Kicsit el is poénkodod a dolgokat, nehogy már simán menjen minden.

Visszaadod a füzetemet a végén, hálásan elveszem, s közben igyekszem visszafogni a kuncogásomat, elrejteni a cinkos mosolyomat veled. Úgy nézel rám, s én te rád, mintha máris társak lennénk a bűnben. Beszívod az szád, lesütöd a szemed, s mint egy szégyenlős kislány, köröket írsz le mind a két hüvelykujjaddal. Arcod kisimul, ismét csak egy év látszik közöttünk. Eltűnnek azok a ráncok a homlokodról, a szarkalábak a szemed sarkából.

Rám villantod azt a szép mosolyt, amit szeretek benned, amitől én magam is akaratlanul boldog leszek, bármennyire is legyek szomorú. Melegség önt el, ahogy látlak, hiszen valamilyen szinten sikerült megérintenem téged.

Kár, hogy utána elmentünk egymás mellett félelmünkben.

Láttam, hogy szeretsz, láttam, hogy jelzed, te is mennél velem új utakra, megpróbálnád velem a szerelmet, amit érzel irántam. De sérültek vagyunk. Bástyákkal, falakkal, kétségekkel. Múlttal, ami kísért minket depresszív pillanatainkban. Néha még visszatérsz az emlékeimbe, még mindig eszembe jut a hangod, még ha nem is voltunk egy pár. Te voltál az első igazi szerelem, aki úgy megdobogtatta a szívemet, ahogy azt csak a mesékben illik.

A történetünk nem volt egy happy end. A társadalom, a helyzetünk nem hagyta, hogy az legyen. Talán egy másik időben, egy másik életben újra megtalállak. Itt már elvesztettelek, megszakadt veled a kapcsolat, amit sosem fogok tudni újraépíteni. Igazán sosem mondtam el neked, szeretlek, szerelmes vagyok beléd. Ezek a szavak nem jöttek a számra, a billentyűzetemre bátortalanságomban. Még ma is azt kívánom, bárcsak bátrabb lettem volna, hogy szeresselek!