Előadás? Hajrá!

 Már megint egy ismerős szituáció. Itt állok egy új helyzet előtt, s annyira bizonytalan vagyok magammal kapcsolatban, hogy azt már mulatságos nézni. Beharapom az ajkam, mély levegőt veszek. Muszáj bemennem, s megtartanom ezt az előadást 300 ember előtt. Nem akarom. Mégis bemegyek. Visz előre a lábam, a szívem a fülemben dobol, ahogy az előadóba lépek.

Szaktársaim mit sem sejtve beszélgetnek egymással, s csak én vagyok annyira ideges, hogy majdnem mellé ülök a lehajtható székek egyikén. Elrendezgetem a cuccaimat magam körül, csendben kortyolgatom a kávém, szemem közben a tolltartóm fele járkál, ahol a pendrive is pihen. Idegesen figyelem a pódiumot, mintha mumus lenne, nem pedig egy parkettával kirakott helyszín, ahol majd előadok.

A fülem mögé tűrök egy tincset, leteszem a kiürült kávésomat, majd várok. Még nagyjából tizenöt perc van hátra az előadás kezdetéig, a lányok viszont még sehol. Nagyon nagy szükségem lenne rájuk, hogy legalább hallgatóságként itt legyenek. Idegesen harapdálom a szám szélét, pásztázom a diákokat, hátha más is ideges a sajátja miatt.

Most vagy nagyon higgadt mindenki, vagy olyan jól leplezik ezt, hogy már önálló kurzust is tarthatna „hogyan ne legyél ideges a vizsgák, előadások előtt” címmel. Nagy eséllyel elsőként jelentkeznék a kurzusra, hátha valami értelmeset is tanulnék, nem csak ismétlést.

-      Amira! – szólít egy ismerős alak a nevemen. A szívem a torkomba ugrik a fülemből, a pír elkezd felkúszni a nyakamon. Talán egy kicsit hevesebben fordulok jobbra, ahonnan a hang jött, meglátom Márkot.

Most persze sokan egy szexi, sármos, kisportolt srácok képzel maga elé, előttem azonban egy kellemesen izmos, porcelánbőrű srác jelenik meg. Arca akár egy fiatal fiúé, szőkésbarna haja rövidre vágva, barna szeme pedig úgy csillog, mintha most fényezték volna. De, ami a legszebb rajta: a mosolya azokkal a gödröcskékkel.

Ha eddig nem vert a szívem 100-al, most fixen 10.000-rel ver a mellkasomban. A srác még az előző félévben volt az egyik feladathoz társam, s bevallom a becsületes az első pillanatban belezúgtam. Főleg mivel nem olyan, mint a többi srác. Elbeszélgettünk, nagyon sokat is. Egy idő után már azt vettem észre, hogy rohadtul nem érdekelt mi van a tevékenységmenedzsmenttel, inkább csak Márkot hallgattam, ő pedig engem.

-      Hé, Márk! – vigyorgok kicsi kínosan, hiszen majdnem kiugrottam bőrömből úgy megijesztett. – Te is előadsz ma? – bukik ki a számon, pedig pont nem erről akartam kérdezni. Úgy látszik, ez a nyavalyás előadás az agyamra ment. Egyből a fejemhez kapok, elkönyvelem magamat bolondnak ezért a megszólalásomért.

-      Igen – hangja kissé rekedt és kellemetlen, mint akinek húzzák a fogát. – A vállalkozások stratégiai felépítéséről fogok előadni. Egyedül. A társam berezelt, szóval most egyedül állok ki a nagyközönség elé.

-      Átérzem – sóhajtom gondterhelten. – Nálunk alapból csak én adok elő – forgatom meg a szemem. Igaz, nem tiltakoztam, amikor megbeszéltük, de valahogy akkor még nem gondoltam bele a súlyába.  Csak később, amikor a barátnőm emlékeztetett, az előadáson részvevő összes hallgató előtt kell előadnom azt, amit bevállaltunk. Ott már gombóc volt a torkomban.

-      Azért egy kicsit ideges vagy látom – cukkol már azzal a félmosolyával. Kimegy a lábamból az összes erőt azt a gyengéd mosolyt látva, hozzápárosítva a szép barna szemeket.

Persze tudom, nem szabad egy aranyos félmosolynak bedőlni. Főleg manapság, ahol az ember lánya után kiabálják a korabeli srácok: egy lepetornát adnék veled! S még szépen fogalmaztam. Minden a szexualitás köré van építve, az igaz szerelem valahogy kitörlődött kissé a köztudat egy részében.

Azonban Márkot nézve el is tudnám képzelni, hogy romantikusan andalgunk a rakparton, miközben fagylaltot eszünk, kéz a kézben sétálva a naplementében. Vagy túlsok romantikus történetet olvastam mostanság? Meglehet. Viszont hirtelen visszarántódok a jelenbe, ahogy meghallom a tanár hangját. Márk ijedten pattan fel a helyéről, mintha megcsípték volna a fenekét, s hamar a helyén terem. A lányok közben nem érkeztek meg, s mint kiderült azért, mert a közlekedés nem az ő pártjukat fogta. Elönt a pánik, idegesen figyelem a tanárt, ahogy lassan felsétál a katedrára.

Kiráz a hideg, mintha horrorfilmet néznék. A torkomba gombóc nő, idegességemben kiveszem a pendrive-ot a tolltartómból. Szorít a mellkasom, akár én a két ujjam közé fogott eszközt. Még sosem adtam elő ennyi ember előtt, nem, hogy még ilyen komoly témát is pedzegessek.

A tanár megkezdi az órát, rövid bevezetővel ismerteti a mai előadás témáit, megkérdezi, itt vannak-e a résztvevők. Mikor a nevemet mondja a társammal, jelentkezem, mire a tanár biccent egyet felém. Már előtte is jeleztem neki, hogy egyedül adom elő, s nem is lepődik meg rajta, hogy nincs itt a társam, akivel csináltam. Pedig annyival könnyebb lenne számomra.

Idegesen törölgetem a nem is izzadó tenyeremet a farmerembe, mintha sokat érnék vele. Szerencsémre nem én vagyok az első, aki előadja a prezentációját. Előttem ketten vannak, s mint ne mondjak, nem sokon múlik, hogy el nem ájulnak. Főleg, ahogy a hallgatóság fejét látom, nem igazán érdekli őket, hogy most milyen bérezési rendszer van, vagy épp miként alakulnak ki a vállalatok. Vagy épp milyen fajtájú cégek vannak.

S én következem. Nagyot nyelek, már amennyire sikerül a gombóctól, ami a torkomba gyűlt. Amennyire tudok, magabiztosan végig sétálok a padok mellett, nem nézek senkire. Mély levegő, kislány! Menni fog babám. Adtál már elő!

Felérek a katedrára, és… lefagyok. Átadom a tanárnak a pendrive-ot, nem is figyelek rá, már csak az marad meg bennem, hogy „kezdheti”. Egy másodpercig állok, rápillantok a monitorra, s valami kattan bennem. Mintha kiugranék a bőrömből, akár egy kabátból, s más leszek.

Nem tudom, hogyan, de belevágok. Üdvözlöm a társaságot, felcsigázom a hangulatot, s belefogok a témánkba. Lendületesen, gyorsan, mégis izgalmasan képes vagyok előadni az anyagot, mely bár száraz, de azért egész érdekes is tud lenni, főleg, hogy gyakorlati példákat is hozok rá.

Az előadás egy pontján összeakad a szemem Márkéval, s hirtelen mintha szárnyalnék. Nem bírom abbahagyni a mosolygást, még akkor sem, amikor meghajolok a hallgatók előtt, a tanár elismerő pillantással visszaadja a pendrive-ot, majd a helyemre megyek.

El sem akarom hinni, hogy megcsináltam. Visszakattan bennem az a bizonyos kapcsoló, majd izgatottságomban megnézem a telefonomat. Jött egy messenger üzenet.

Mit szólnál egy kávéhoz az előadás után? – Márk. Csintalanul az ajkamba harapok, majd oldalra sandítok. Márk szégyenlősen, pírral a nyakán és a fülén engem figyel, miközben várja a sorát a saját előadásához.