Run to You

Tudom, hogy hozzád akarok bújni. Tudom, hogy más vagy, mint a többi. Mély nyomot hagytál benne, akár csak a víz hosszú évek munkája alatt. Visszatekintve a múltra, elmélázva egy-egy pillanaton, szöget üt a fejembe, hogy működhetett volna. Lehetett volna ott egy aprócska szikránál több is.

Pattant közöttünk valami. Valami, amit se te, se én nem értettünk. De legfőképpen én. Nem láttam magam elég csinosnak, szociálisnak, lehengerlőnek, hogy a barátnőd legyek. Hogy úgy feszíthessek melletted, ahogy azt te megérdemelnéd. Igen, ez volt a bajom. Ma már kimerem mondani. Nem éreztem elégnek magamat hozzád. Valahányszor rád pillantottam, a gyomrom liftezett, a szívem a torkomban volt, s hirtelen minden szebb lett, mint előtte. Ez tartott tízedikben.

Tizenegyedikben már reálisabban, de annál szerelmesebben álltam hozzád. Megláttam a részleteket, megláttam azt, amit a ködtől előtte nem láttam. Felfedeztem a hibáidat. Láttam, milyen is vagy. Igaz, ez csak a szociális. Nem tudhatom, hogy milyen vagy, ha az emberlánya kettesben marad veled. Romantikus, humoros, szédítő, talán valami egészen más, amit még én sem tudok meghatározni, kinézni belőled.

Beharapom az ajkam, ahogy rád gondolok ebben a pillanatban. Még mindig érzek egy aprócska szikrát utánad. De ez inkább csak nosztalgia. Számtalanszor próbáltam neked írni, elmondani, hogy miként is érzek irántad, de mindig ugyanarra jutottam: nem én vagyok az, aki neked kell. Túlságosan védem a szívem, védem a lelkemet, melyet már számtalanszor darabokra tört az élet.

Féltem. Féltem közel kerülni hozzád, mert a végén még te is kinevettél volna, mint mások. Igen, vannak problémáim, vannak olyan dolgaim, amik okoztak nálam kellemetlen eseteket, amikor még én is a pad alá bújtam volna, ha tehetem. Nem is tudod, hányszor voltam ott, ha nem lenne a fránya kötelesség tudatom, kiíratnám magam anyummal, hogy ne kelljen bemennem. De nem tettem. Helyette lesütött szemmel bementem az osztályba, megtekergettem a copfom végét egy párszor, s igyekeztem összehúzni magam.

Mai fejjel lehet, hogy poénkodtam volna, lehet, hogy még flörtölnék is veled. Ha nem lett volna ott az exed. Egy osztályba jártunk. S te jó ég, már akkor, mikor összejöttél vele nem tudtam, hova raktad az eszedet. Persze, mindennap ott van, veled van, és nem veszíted el annyira könnyen. Nem sóvárogsz utána egész nap, mert csak kinyúlsz s máris ott van. Nem tudom mi történt veletek, köztetek. Nem is forszíroztam anno az exedet, amikor szóba került. Igaz, mélyen legbelül úgy éreztem, nem te voltál a hibás, hanem a lány.

Jóval letargikusabb voltál, sokkal jobban behúzódtál. Olyankor kedvem lett volna téged szorosan megölelgetni, csak tartani egy kicsit. Vajon milyen ritmusban ver a szíved, mennyire sebes? Néha talán kihagy egy-egy másodpercet. Szokták mondani: vajon milyen illatod van?

Mondjuk ezt már tudom. Nem kellett felnéznem a lapokból, tudtam, te mentél el mellettem. Szappan illatod volt. Elég volt elmenned mellettem, s már tudtam, hisz a testem reagált. Sőt, még a nevedet sem kellett tudnom, drága Márk, hogy reagáljak. Első nap, amikor tízedik osztályban beléptél az ajtón, akár a szélvész, már akkor tudtam, én most itt elvesztem. A gyomromban egy jóleső bizsergés futott végig, egészen le, a szememmel nagyokat pislogva figyeltek.

Ajaj, lányom, mondtam magamnak itt nagy bajok lesznek. Nem akarsz szerelmes lenni, de úgy látszik a kémia az már csak ilyen.

Aznap óvatosan nézegettem hátra, figyeltem, ki is vagy, vajon milyen lehetsz. Mint amikor a kismacskák fedezik fel az új terepet az öröklakásban. Ki-kikukucskáltam a vállam mögül, mintha a vonásaidból, rekedtesebb hangodból megtudnám mondani, hogy milyen is vagy. Nem jött be.

Sőt, egész a középiskola végéig nem jöttem rá, milyen is vagy. Ezer arcodat mutattad, némelyiket imádtam, némelyik a szívemig hatolt, valamelyik csalódást váltott ki belőlem. De nem bántam. Minden egyes alkalommal jobban szerettelek. Vágytam rá, hogy megismerjelek, hogy talán több is legyen közöttünk.

Féltem. Nincs rá mentségem. Én szúrtam el ott, ahol lehetett. Nem értek a fiúkhoz, nem tudom, hogy hogyan reagálnak. Ez olyan, akár a fiúknál megérteni a nőket. Lehetetlen. Valahogy rád hangolódtam valamennyire, vettem a jeleket, a mozdulatokat. Néha nem tudtam eldönteni, hogy akkor most flörtölsz, vagy csak szivatsz.

Elröppentek az évek, talán te már rég túltettél rajtam, már ha kellett valamit tenni rajtam. Ezeket a sorokat talán soha nem is fogod olvasni. Nem is jut el hozzá. De ha el is jutna, akkor is, talán csak a válladat vonnád meg, kuncognál egy jót -fiúk tudnak egyáltalán? – és mennél tovább. Ki tudja? Talán ott fönt valaki, akit mi Istennek nevezünk szomorúan becsuk egy könyvet, felteszi a polcra – akár a tiédre, akár az enyémre, vagy mind a kettőre- s kinyit egy újat, ahogy az rendje szokott.

Mégis, ahogy itt ülök, bele-belepillantok abba a könyvbe, ami még régen nyitva állt. Még előttem vannak azok a napok, amikor suliba jártunk, amikor még az volt a legnagyobb probléma, hogy érettségi, tovább tanulás, a felnőttek világa, ahol minden más minden lépésnél.

Kinőttem a leánybőrömet, már nem vagyok annyira félénk. Megszólítok embereket, könnyebben ismerkedem. Talán, ha most találkoznák, egész más lenne. Máshogy alakulna az a sztori. Idő kellett, míg az én virágom kinyílt, ahogy szokták mondani. Több idő és türelem kellett, míg sikerült szívem falán egy aprócska lyukat nyitnom, amin talán betudok engedni valakit. Téged nagy eséllyel nem. Te tovább mentél. Éled az életed. én most kezdem el.

Szerettelek. Az érzés nem fog elmúlni, teljesen soha, hiszen az első szerelem meghatározó egy lány életében, mindenki életében. Emlékezni fogok rád, s egyszer a saját gyerekeimnek, unokáimnak elmesélem, hogy volt annak idején egy Márk nevű fiú, aki a ti anyukátok, nagymamátok szívét még fiatal lánykorában elrabolta, elvitt belőle egy aprócska darabot. Soha nem adta vissza azt, s talán annak elrablásáról sem tudott. De nála van, míg él.