A piros szemüveg

A mai nap folyamán egyedül vagyok a lakásban. Nagyi lement a telekre, hogy pihenjen tesómmal és apummal. Elgondolkodva nézek ki a fejemből, hallgatom a kattogó órákat a lakásban. Mind más hangon kattan egyet, ahogy a másodpercek telnek. Fülem mögé tűrök egy kósza hajtincset; milyen jó lett volna, ha hozom a kontyfánkomat. Ezerszer könnyebben elkészíthettem volna a hajamat mára.

Nagyot sóhajtok, majd kelletlenül hátra dőlök a kanapén, várom, hogy végre elérjem az időt, amikor elindulhatok a munkába. Már hetek óta vágtam a centit, mikor ér már véget a hét.

Nagyi: Hogy vagy? Mész lassan munkába?

Én: Jól vagyok, kissé álmos vagyok. De mindjárt vége a hétnek. Igen, lassan megyek, bár nagyon nincs rá kedvem.

Nagyi: Oh, drágám, még vagy 40 évig fogod még ezt elmondani nap mint nap.

Keserűen felnevetek, majd elköszönök nagyitól. Még 40 évig, mi? Nos, ez tény, nincs mit elmélkedni rajta. Azon persze nem változtat, hogy a munka most nagyon nem fekszik. A gondolat mégis meg fog. Felpillantok az ablakra, amikor egy nagyobb zajt hallok meg. Ekkor akad meg a szemem egy nagyon is ismerős tárgyon, amit nagyjából 5 éve nem láttam.

Egy piros szemüveg.

Másnak csak egy szemüveg lenne, nekem viszont egy nagyon is fontos emlék. Közelebb megyek hozzá, szórakozottan a kezembe veszem, s hirtelen visszaugrok fejben az időben. Ismét a régi lakásba vagyok, amit közel 13 éve eladtunk. Érzem a belváros szagát a nyitott ablakokon át, hallom, ahogy a Nyugati mellett elsuhannak az autókat. Pézsma, régi bútor, patinás könyv illat terjeng a lakásban. Mai napig valahányszor elhaladok egy régebbi ház mellett eszembe jut a régi lakás.

Szerettem odamenni, amikor még kisebb voltam. Szabadnak éreztem magamat, valahányszor beléptem oda. Mindig úgy hittem, a csodák ott történtek, s minden mese csak ámítás. Dédimamám mellé ülni a fotelbe, hallgatni a leglehetetlenebb történeteit, amikről sosem lehetett tudni, valódiak-e vagy sem.

Csillogó szemmel hallgattam a szavait, hangja még most is itt cseng a fülemben. Érdes, viszont csendes, mintha valaki suttogni akarna neked. A legjobban a mondókái tetszettek, valamint a káromkodásai. Mikor egy egyszerű, „azt a leborult szivar végit”, elhagyta a száját, még az is inkább hangzott kijelentésnek, mint szentségelésnek. Nem tudtam komolyan venni, amikor méltatlankodott. Akkor is mókázni próbált, amikor bosszús volt, ezzel élét venni a haragos eseménynek.

A szemüveg az övé volt. Ez pontosabban egy napszemüveg. Utoljára a kertes házunkban láttam rajta. Szerintem míg élek a fejemben fog maradni. Dédim vöröses haja már hófehérben játszott, szinte világított a napernyő alatt. Apró rózsaszín virágos ruhája a forró szélben tekergőzött a lába körül, a bőrébe pedig szinte beleolvadt. Kilencven felett már nem napozott, sőt, mióta az eszemet tudom, igyekezett elkerülni a túlzott napozást. Dédim kezében magazin volt, valamelyik népszerű bulvár újság, amit anno járatott nagyim és dédim is.

Épp a medencében voltam az öcsémmel, mikor felnéztem rá. Minket figyelt. Finom mosolyra húzódott a szája, piros napszemüvege mögül nézett minket. Visszamosolyogtunk rá tesómmal, majd folytattuk a játékot, amit kettőnk között zajlott. A pancsolás végeztével odajött hozzánk, s elkezdett mesélni, aggódó hangon ránk szólni, csak óvatosan az erős sugárzással. Öcsémmel hevesen bólogattunk, míg lekváros kenyérrel tömtük a fejünket a kiadós mozgás után.

Lili, a kutyája ott csipogott a vízen lebegő labdákra, mintha azok hallgatnának az apró yorki ugatására. Dédim persze egyből kézbe vettem az aprócska kutyát, mire azonnal elhallgatott. Babusgatta, simogatta a morgó kutyust, mintha ezzel lenyugtathatná. Visszaemlékezve rá eszembe jut mennyire sok kedvesség és szeretet szorult bele egy ilyen apró nőbe, aki már inkább 150 centi körül járhatott már ekkor.

Mikor eladtuk a régi lakást, elszomorodtam, valahogy fájt megválni tőle. Keveset voltunk ugyan ott, de minden egyes alkalom csodának volt betudható. Picike, nadrágszíj konyhája volt, apró kamrával. Óriási belmagassággal rendelkezett, hiszen régi házról volt szó. A falak sárgák voltak már az évek óta tartó főzéstől, sütéstől. Pici ablakán, ami a keringőre nézett, nem lehetett sok mindent látni. Kicsi hely volt mozogni, viszont még emlékszem rá, hogy élvezettel ültem ki dédimmel reggelente a konyhába, ahol forró főzött kakaót, és vastagon megkent kalácsot kaptam reggelire. Még az orrom is vajas volt.

Nem lehettem több talán nyolcévesnél.  Ilyenkor, a hajnali órákban mesélte a legtöbb történetet. Mindenről mesélt. Sok szoknyás lányokról, udvarló fiúkról, fergeteges táncestekről. A dédipapámról, akit már nem ismerhettem meg.  Gyerekként csodának éltem meg, amikor kivitt magával a Lehel piacra. Mintha az Aladdin című mesébe csöppentem volna.

Élveztem vele minden percet, bármennyire is volt kevés. A szülinapunkat mindig együtt ünnepeltük, hiszen neki 13-án, nekem pedig 14-én van ugyanabban a hónapban. A különbség ma viszont már nagyon is egyértelmű. Míg én elfújom a gyertyákat, úgy neki csak meggyújtjuk a gyertyát, emlékezve rá a kilencvenhatodik születésnapján. Négy éve, hogy újra találkozott dédipapámmal. S csak remélni tudom, az ablakban állva, hogy odafent nagyon is boldogan néznek le ránk, legyen bármennyire is nehéz az életünk.