Hunyorgott. Egy szomorú szempár tekintett ki az ablakon. A táj elsuhant előtte, ahogy a vonat zakatolva száguldozott a síneken. Csak nézett kifelé. Meredten és csöndesen, elzárkózva a világtól, egymagában.
Bennem folyton feltámadt az érzés, gondolataim pedig folyton visszataláltak hozzá. Elnéztem őt, ahogy ül és ringatózik a zötykölődő vonattal. Nem mosolygott, pedig azt annyira szerettem. Olyan jó volt látni mindig, ahogy teliszájjal vigyorog, mintha az élet egy nagy tál palacsinta lenne áfonya sziruppal leöntve, egy darabka olvadó vajjal koronázva.
Aztán csipogott valami. Ő felébredt bambulásából, és gépiesen elővette a mobilját. Rutinosan feloldotta, majd elvigyorodott, pont úgy, ahogy szerettem. Hosszan olvasta a szöveget; felderült az arca. Gyorsan gépelni kezdte a választ. Elnéztem még egy darabig, majd szomorúan félrenéztem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy miért. Kényelmetlenül éreztem magamat valahányszor rágondoltam. Mindig fantáziáltam, hogy vajon milyen lenne vele. Rengeteg szituációt ihletet bennem írós mivoltom alatt. Rengeteg kérdésemre találtam választ általa.
Ám arra, hogy miért, sosem volt képes választ adni. Láttam az embert, láttam a fiút és láttam a férfit, de ez nem volt elég. A maszk mögé akartam látni. Tudni akartam mit rejt mögötte, milyen ő valójában. Néha bekukucskáltam e mögé a rejtélyes maszk mögé. De mindig visszabújt. Nem hagyta, hogy bárki lássa. Azonban nem tudott úgy elbújni, hogy ne lássak be jobban.
Hisz magam is voltam ilyen. Csendes és zárkózott, nyíltságot mutató. Én is folyton mosolyogtam, mindig kerestem mások társaságát, mintha gondtalan lennék, bajok és problémák nélkül. Azonban, amikor a barátok nem voltak ott magányosan ültem egy széken a sarokban.
Hallottam, ahogy elteszi a telefonját a zsebébe. Felé fordultam, tekintetemet rászegeztem. Ismét kibámult az ablakon, miközben a vonat zakatolt. Tekintete szomorú maradt, ahogy egész testtartása. Előre hajolt, a térdére könyökölt. a tenyereit pedig gondterhelten dörzsölgette maga előtt.
Olyan volt, mintha éppen azon gondolkozna, hogy mit is keres itt, miért ilyen szomorú. Felegyenesedett, hátradőlt az ülésen, fejét pedig a kárpitnak döntötte. Ekkor nézett rám. Tekintetünk összeakadt, de egyikünk se mozdult. Láttam valamit elsuhanni a szemében, de nem tudnám megmondani, hogy mi volt az. Talán zavar, meglepődöttség vagy talán valami más, rejtélyes érzelem, aminek neve nincs, de nyoma van? Nem tudom. De akkor nem számított.
A pillanat nem volt több egy másodpercnél, de nekem mégis olyan soknak tűnt. Végül elkaptuk a tekintetünket. Visszanéztem az előttem lévő nyitott könyvre, s szinte azt kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint a könyvben szereplő lány, aki fülig szerelmes lesz a fiúba, majd bonyodalmak árán összejönnek.
Ám ez álom marad, egy sosem múló érzés a mellkasomban. Zakatolt tovább a vonat, többször megcsippan a telefonja. S mindig az ugrik elém, hogy nem én irtam. Torkomban gombóc növekszik, ahogy elképzelem, milyen nő lehet a másik oldalon. Már ha nő van ott.
Lelki szemeim előtt egy csinos, szőke nő jelenik meg, aki mélyen dekoltált ruhában jár, szemei csábítóan néznek rá, hosszú pilláit rebegtetve igézi meg a fiút. Mintha nem lenne több egy idomítani való állatnál. Az első barátnője is így nézett ki, aki történetesen az osztálytársunk volt. Ha nem a nyakában lógott, akkor a padon feküdt, mintha valaki fejbevágta volna.
Néha irigykedtem erre a fesztelenségre. Erre a semmitmondó mozzanatra, amikor nem érdekelte őket, ki nézi, ki szól rájuk. Engem inkább az zavart, hogy a srác többet érdemelt volna. Legalábbis így éreztem, valahányszor rápillantottam. Minden egyes idegszálam azért sikítozott, menjek már oda. Menj már, szeresd te. Ehelyett elnézem őt a vagonban. Ujjai szélsebesen kopognak a mobilon, akár egy fakopáncs csőre a fán.
Hirtelen megáll. Ösztönösen a mellette levő hirdetésre kezdek fókuszálni, mintha eddig nem őt néztem volna. Periférikus látásomból tudom, engem figyel, felpillantott rám. Úgy csinálok, mintha nagyon elmélyednék hirdetésben, s csak kisidő elteltével nézek rá. Barna szeme engem fürkész, próbál kiolvasni belőlem valamit. Bármit, amivel megszólíthat.
Röpke mosolyt villantok rá, mire elkapja a fejét. Meghökkenek ezen, bár már tudhatnám, ő jóval visszafogottabb velem, mint én vele. Míg én a csigaházamba bújok, addig ő totális elkerül engem. Nem hibáztatom érte. Ahogy kinézek az ablak üvegén egy olyan lányt látok, akit megjárt az élet, aki sok mindenen átment. Falakat húztam magam köré, s aki ezen átlát, annak szerencséje van. De még aki át is lát, nem látja igazán azt, ami miatt a falakat húztam. Nem a fal mögé kell nézni, hanem a téglakat.
Minden egyes kő egy csalódás, egy seb, mely belémégett, akár egy billog. Nagyot nyelek, valahányszor eszembe jut valamelyik. Tisztán emlékszem rájuk, az emlékek éjszakánként kísértenek akár a szellemek. A sírás kerülget, a gombóc csak nő a torkomban. Mély levegőt veszek, lehunyom a szememet egy pillanatra. Elképzelek egy ideális kapcsolatot, amiben talán önmagam tudnék lenni, ahol nem érezném egyedül magamat. Vele képzelem el ezt. Próbálok koncentrálni, de nem megy.
Sírás folytogatja a torkomat, s csak a hangos bemondó ment meg: Keleti- pályaudvar, végállomás. Köszönjük, hogy a vasutat választották.
Amint begördül a vonat, leszállok, s a zenébe menekülök. Nehogy bármennyit is be kell fogadnom ebben a zaklatott állapotban a világból!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése