Más vágyak

Szombat reggel van, pontosabban 6 óra.  Hiába van szabadnap, hiába nem kell ma dolgozni menni, a nap ettől még nem fog kevésbé tűzni, ha később kelek fel. Kissé morcosan mászom ki, de Pufi, a corgim már-már a pórázzal a szájában figyel rám. Szememet forgatva kimegyek fürdőbe, elintézem a szokásos mosakodást, illemhelyet és emberi lénnyé változásomat, végezetül elindítom az előző este bekészített mosást.

Pufi már az ajtó előtt pörög, mire elkészülök, s szinte kirobban, amikor az utcára kiérve elindulunk a szokásos körünkre. Pufi majdnem ugyanazokat a pontokat jelöli meg, mint előtte reggel, én meg hallgatom a hangoskönyvet a telefonomon. Nem is tudom, mikor szoktam erre rá, de ilyenkor tökéletesen lehet haladni ezekkel a könyvekkel.

Épp harcolnak a karaktereink, amikor Pufi úgy dönt, inkább irányt változtat, s nem jobbra fordul a Harang utcába, hanem inkább a Fő út fele veszi az irányt, ahol egy nagyobb park található. Uraságának most mozgásra van szüksége ezek szerint. Még jó, hogy a nagyobb üveg vizet hoztam magammal. Kényelmes tempóban haladunk a Fő út fele, ahol még alig akad pár autó, ahogy haladunk. Nyugodtan átkelünk az úton, egyenes a parkhoz, ahol már azért akadnak szintén kutyát sétáltató urak és hölgyek.

Pufi kíváncsian szagolgatja a fákat, bokrokat, a földet, s lepisil – na meg kakil – mindet, amit csak lehet. A kutyák kevésbé érdeklik, mintha nem is védelmező ösztön lenne benne irántam, csak szimplán üríteni akarna. Én is szeretlek, baba.

Nyárnak megfelelően percről percre egyre nagyobb a hőség, így a séta egyik pontján inkább lehuppanok egy padra, hogy Pufit és magamat is megitassam. (Ez de bizarrul hangzott.) Pufi nagyon is örül a friss folyadéknak, nekem pedig végre alkalmam nyílik megfigyelni a parkban lévőket.

Gyerekkoromban is nagyon szerettem megfigyelni az embereket. Miként viselkednek az utcán, ha találkoznak egy furcsa emberrel, miként viszonyulnak hozzá. Manapság főkét a párok érdekeltek. Egy-egy kapcsolatról szóló cikkek, panaszok a barátnőktől, régi ismerősöktől, akik imitt-amott megtalálnak, hátha én majd megértem őket, s vigaszt tudok nekik nyújtani sanyarú pillanatukban. Teszem ezt mind szingliként, nulla párkapcsolattal.

Valahogy sosem vonzott úgy, ahogy mindenki mást. Valaki már tizenévesen megtalálja az első párját, túlesik az elsőkön. Nekem viszont a húszas éveimben sem sikerült még egy egyszerű csókot sem begyűjtenem. Igaz, nem is plecsnire megy a dolog. Sokszor megfordult a fejemben, mi is lehet velem a gond. S minden egyes alkalommal rá kellett jönnöm, hogy totálisan más vagyok.

Értem ez alatt például azt, hogy nem úgy viszonyulok az ellenkező nemhez vagy épp a saját nememhez, mint mások. Sokakban fellángol a szerelem, flörtölnek, randizgatnak, s nagyon is gyorsan. Míg a magam részéről szeretek sokáig beszélgetni írásban, mire sikerül a hívást megkísérelni, majd a találkozót.  Kellett legalább 3 év, mire rájöttem, hogy nem biztos, hogy a szerelem lesz az, amivel én igazán boldog leszek. Igen, gyermeket szeretnék, viszont nem azon az áron, amin a legtöbbször engem megtalálnak. Részletekbe menőleg, nem a tartós kapcsolatos férfiak keresik fel szerény személyemet.

Elemezve a hétköznapjaimat arra jutottam, hogy az egyszerű dolgok is képesek kiváltani belőlem egyfajta boldogságot. Fura. Talán túlságosan is. Először azt gondoltam, valamilyen tagja lehetek az LMBTQ+ -nak. Valahol igaz is lehet. Épp azt nem tudtam beazonosítani, hogy mégis melyik része. Számba vettem az összes részt, s tény kettőbe beleillek nagyjából, de az sem igazi. Nem magyarázat mindenre. Nem magyarázat arra, miért érzek úgy ahogy.

Miért rajongok annyira mondjuk a mosásért? Miért okoz nagyobb élvezetet az, ha a kertem hatalmas virágokfelhőkben burjánzik, mintsem egy romantikus randira elmenjek? Egyre másra jöttek a kérdések, de mind egyet tesznek fel: az egyszerű dolgoktól miért vagyok boldogabb, mintha egy randira elmennék?

Hosszú időbe telt mire rájöttem: félek kötődni olyan emberhez, aki uralkodhat is felettem. Akihez kényszerből kell alkalmazkodnom. Egész életemben mást sem csináltam, mint alkalmazkodtam. Pedig még csak a húszas éveimben vagyok. 

Gyerekkoromban is mindig azt kellett figyelnem, mennyi van a tárcánkban, mennyi tudunk arra fordítani, ami luxusnak számított akkoriban. Emlékszem, mennyire megörültem, amikor egy nagyobb budapesti áruházba elmentünk. Szinte már bálnak éreztem, ha felvehettem a legszebb ruhácskámat, beültünk a kocsiba, s az aprócska falunkból elmentünk ebbe az áruházba.

Amikor meg a bútoráruházba mentünk, akkor meg kivált rajongtam mindenért. Elképzeltem, hogy azon bútorokból rendezembe a saját lakásomat. Hatalmas színes nappaliról álmodoztam, csodaszép, amerikai stílusú konyháról, ahol a vintage uralkodik, mesés hálóról, ahol az ágy szinte egybeolvad a padlóval, ágyneműtartós. Mesés fürdőről, ahol én vagyok a királynő, s minden patyolatként néz vissza rám. Mikor olvasni kezdtem, már a földtől a plafonig érő könyvespolcokról kezdtem álmodozni, kényelmes kuckóról, ahol elmerülhetek az olvasmányaimban.

Életem során ezen dolgokra vágytam elsőre. Tudom, nem a legjbb, amikor az ember a tárgyakra vágyik inkább, mint az emberekre. Viszont, ha azt veszem sosem adatott meg, hogy tényleg az legyen, amit én akarok. Mindig alkalmazkodtam másokhoz, a gondolataimért mindig csak bántottak, ha kimondtam őket. 

Csendes, visszafogott személlyé váltam középiskolára, s inkább a saját csigaházamból figyeltem őket. Ahogy pedig idősebb lettem, rájöttem, nem tudok majd úgy alkalmazkodni egy férfihoz, ahogy a társadalom elvárja. Anyám mindig azt mondja: Irányítsd. Mond azt, amit hallani akar, majd csináld úgy, ahogy azt te szeretnéd, vagy ami még jobb, érd el, hogy a te véleményedet ossza. Tereld arra, hogy kimondja azt, amit te szeretnél.

Ez viszont nekem nem megy. Nem tudok így hülyíteni egy embert, akivel egyenlőként kívánok bánni. Akitől én sem fogadnám el, ha így viselkedne velem. Kompromisszum, mondja nagymamám mindig. Ugyanakkor van egy határ, amikor a kompromisszum már nem ér sokat. Ha ketrecben érzed magad, ha tudod, ez nem állapot, akkor lépni kell. Hiába fáj.

Összegezve… én nem tudok egyik sem lenni. Nem tudok hülyíteni egy pasit, nem fogok manipulálni senkit. Ha nem szeret meg valaki úgy, ahogy vagyok, ha csak a három x lehetőségét látják az arcomban, akkor inkább a magam uraként indulok el. Bezárkózom a burkomban, s nem akarok egyetlen pár jelöltet sem látni. 

Olyanra van szükségem, aki megéri, ha nem vagyok mindig örömteli, ha néha a hallgatás jobban esik, mint a szavak tengere. Aki megérti, hogy néha a könyvekben találom meg a nyugalmamat, ha hagyja, hogy novellákat írjak, ha csak nézzek ki a fejemből, a gondolataimba veszve. Hagy lélegezni.

Más vagyok. Ezt már tudom. Törött, sérült. Falakkal körbezárt lény, aki hiába mosolyog, belül sikítana. Aki előbb áll ki egyedül, mintsem meghunyászkodjon. Túl sokszor bújtam el, túl sokszor hagytam, hogy irányítsanak, mert az az egyszerűbb. De van, amiben nem dönthet más helyettem. Mert ez az én testem, az én életem. Nekem kell élnem, nem pedig másnak.

Gondolataimba veszve eltelt az idő, egyre közelebb járunk a kilenc órához. A mosás is lejárhatott már itthon, a gyomrom pedig korogva követeli a reggelit. Pufi felpillant rám aranyló szemeivel, farkát csóválja, ahogy felállok a padról, s elindulok haza. Az otthonomba, ahol bár egyedül vagyok egy kutyával, attól még a szívem tele van szeretettel, reményekkel. Szemeim előtt egy szép jövő kezd materializálódni, s önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám.