Miért?

Halkan kattan az ajtó zárja, én pedig kimászom az ágyból. Lábam könnyedén csúszik bele a mamuszomba, köntösöm puha anyaga finoman simogatja meztelen karomat, és boldogan megyek az ajtómhoz. Amikor meghallom, hogy máshol is kattan a zár. A hálószobájukból előront a dühös barátnő, Liza. Nem telik bele pár másodperc, és már hallom, ahogy elkezd emelt hangon veszekedni Márkkal. 

Megállok az ajtómban, résnyire nyitva azt, hogy halljam mikor is okos ötlet kimászni a nappaliba. Liza teli torokból üvölt még akkor is, ha már elmúlt hajnali kettő, és már régen alszik az egész lakóház. Márk fáradtan színtelen hanggal válaszol a párjának, aki mindent fejéhez vág, amit csak tud. Elpanaszol neki, hogy én milyen vagyok, amilyennek szerinte nem kellene lennem. Erre csak a szememet forgatom, mivel erősen kiszínezi az eseményeket. Meg belejátszik minden mást.

-        Mi lenne, ha békén hagynád végre a lakótársamat? – teszi fel egyszerre kérdésként és kijelentésként a dolgot. Beharapom az ajkam, nehogy felkuncogjak a beszólásán, s az azt követő csenden. – Anna eddig kimosta a ruháidat, főzött helyetted, és megtett olyan dolgokat is, amiket lakótársként nem lenne köteles megtenni. Inkább meg kellene köszönöd neki, hogy megteszi, ahelyett, hogy folyton panaszkodsz rá. – Levágja a kulcsokat az asztalra, ledobja a cipőjét az ajtóban. Tompán dobban a lába, ahogy végig megy a nappalin egyenesen a konyhába, ahol tudja, hogy vár rá egy adag termoszba tett meleg fahéjas-vaníliás tej.

Hamar hallom, ahogy lecsavarja a termosz tetejét, majd a tej csorgását, ahogy a bögréjébe önti. Azt is hallom ugyanakkor, hogy Liza utána megy, és még most is folytatja a heves ellenérveket, hogy miért nem jó, hogy én itt vagyok. Márk pedig csendben hallgatja, közben szürcsöli a tejet, amit csináltam neki. Franciaország óta imádja, én pedig nem voltam rest megtanulni a receptjét, ha ezzel örömet okozok neki minden egyes hazatérés alkalmával. Az már más kérdés, hogy a barátnője mennyire hagyja neki, hogy ezt megtegye. A termosz mindig hamar kiürül, s most is, ahogy megitta, belerakja a mosogatóba, hogy vizet öntsön bele.

-        Véletlenül nem vagy te féltékeny? – kérdezi, miközben átmegy a nappalin, és levágódik a kanapéra. Fáradtan felsóhajt, de pontosan tudja, ha Liza belelendül valamibe, akkor addig hajszolja, ameddig Márk fel nem adja a kimerültségtől, motyog valami ígéretet, hogy majd beszél velem, és nagy nehezen mennek a maguk dolgára.

-        Én? Féltékeny? – kacag fel hitetlenkedve Liza. – Már miért lennék féltékeny egy kockára, aki a gépe előtt ül, programoz, és néha olyan, mint egy trampli. – Szavai nem esnek jól, még akkor is, ha már megtanultam, hogy többségében a saját véleményem számít magamra. Soha nem jó hallani őket.

-        Ez a „trampli”, ahogy fogalmaztál, kimos helyetted, főz helyetted, tiszta a lakás a keze nyoma után, ráadásul ő az egyetlen ebben a lakásban, aki nem bassza fel az agyamat három perc alatt. Ráadásul hajnalban. – Kihallom a haragot a hangjából, ami tőle nem szokott jellemző lenni. Eddig hamar leszokta magáról rázni Lizát, de úgy látszik, most rosszabb napja volt. – Azért vagy féltékeny rá, mert te ezt nem tudod megcsinálni.

-        Ugyan, én…

-        Hagy fejezzem be! – rivall rá Márk, mire én is összerezzenek az ajtóm mellett. – Nem tudod megcsinálni, mert kényelmesebb, ha ő csinálja. Neked csak haza kell jönnöd, a vacsora már az asztalon van, már el van csomagolva a holnapi ebéd és uzsonna, már ki van mosva, már tiszta a lakás, neked csak élvezned kell a kényelmet. Látszik is a nyoma, ha Anna nincs itthon egy hétig egy konferencia miatt. Téged meg kurvára zavar, amikor szóvá teszem, hogy miért néz ki úgy a lakás, mint egy disznóól. Anna nem egy cseléd, hanem a lakótársam. Több előjoga van, mint neked, a barátnőmnek. Mert ő itt lakik, konkrétan ellát minket, annak ellenére, hogy rohadtul nem kértem erre. Szóval, vagy befejezed ezt a hisztit, és inkább segítesz neki, mert azért nem lehet könnyű ezt egyedül megcsinálni, vagy szólok Annának, hogy ezentúl csak magára figyeljen, te pedig old meg, ahogy akarod. Én magam is megoldom majd valahogy a dolgaimat. Ha kell menetrendet állítok fel, hogy ki mikor mit fog csinálni.

-        Látszik, hogy jobban szereted, mint engem – horkan fel méltatlankodva Liza, mire majdnem én is megszólalok, hogy ez abszolút nem igaz. Hiszen ő a barátnője, én meg a lakótársa.

-        Szó sincs arról, hogy jobban szeretném, csak képzeld el, mikor beköltözött azzal kezdte, hogy rendet rakott. Úgy kipucolta a lakást, hogy az egy hetes utam után rá sem ismertem. S képzeld el, hogy tetszett. Jól esett, hogy valaki vár itthon. Hogy ha hazaérek, akkor nem egy üres lakásra érek haza, hanem valaki várja, hogy hazaérjek. Hízelgett, hogy van a hűtőben egy ebédes hordóm, hogy kávé illatra kelek fel reggelente, hogy bassza meg az ég, tiszta ruha van a szekrényemben. Cserébe én is sok mindent megcsináltam, segítettem neki. S nem kis bűntudatom van, hogy ennyire elhanyagoltam a dolgokat. Szóval – a kanapé rugói engednek -, mi lenne, ha végre elmennénk aludni, hogy holnap ne vízihulla legyek.

-        Aludj, ahol akarsz. De nem mellettem. – Azzal sarkon fordul, én pedig hallom, ahogy becsapja maga után az ajtót, és még rá is zárja. Márk lerogy a kanapéra, sejtem, hogy a tenyerébe temeti a kezét, az arcát dörzsölgeti, hogy most mégis mit csináljon.

Tétlenkedésre nincs most idő. A szekrényemhez megyek, és kiveszem az aljából a pamutzsákba csomagolt paplant, párnát, lepedőt és még a tartalék pokrócomat is előveszem. Az ágyamra halmozom az ágyneműt, s mielőtt kivinném, kilesek a nappaliba. Még mindig ugyanott ül, a térdére támaszkodva arcát a tenyerébe temetve. 

Nagyot sóhajt, de nem változtat a test helyzetén. Keserűen elmosolyodom, majd sarkig tárom az ajtómat, s kiviszem az ágyneműt a nappaliba. Lerakom a mellette lévő fotelba, de még akkor sem moccan meg. Próbálhat megnyugodni, sikertelenül. Látom a mellkasa sebes mozgásából, hogy legszívesebben őrjöngene, annyira bosszantja, hogy Liza ilyen, de nem oldana meg semmit sem. Csak több munkát adna az én kezembe.

-        Márk – szólítom meg, mire megdermed. Ádámcsutkája megmozdul, ahogy nyel egyet, majd lassan hátra dől a kanapén. Szemét lehunyva tartja, alattuk sötét karikák éktelenkednek.

-        Mióta vagy fent? – kérdezi kissé rekedten tőlem, miután leülök mellé a kanapéra.

-        Mindig megszoktalak várni – jelentem ki, de még mindig nem mozdul meg. - Megvárom, míg megiszod a tejet, lezuhanyzol, s bemész a szobádba. Után én is alszom. – Ismét nagyot sóhajt; szálkás izmai hullámként mozdulnak a testében. Élvezet nézni.

-        Akkor miért nem…

-        Mert csak olaj lettem volna a tűzre – vágok a szavába, még mielőtt feltenné a kérdést. – Hallottam, amiket mondott, s ha mindegyikre visszavágtam volna, akkor még most is ordibálna, és az nem tenne jót.

-        De legalább rájött volna, hogy igazam van – mondja ellenérvnek. Végre kinyitja a szemét, rám néz; fáradtság keveredik a kéréssel. Felhúzom a szám sarkát futólag, majd felállok a kanapéról.

-        Nem nagyon hiszem, hogy elismerte volna, hogy neked van igazad. Ahogy azt sem, hogy feladta volna. Makacs, kisajátító típus. Ismerem az ilyet. Addig hajszolja az igazát, amíg az ember bele nem törődik, hogy ezt kell tennie, még akkor is, ha a szíve mélyén tudja, hogy nem lesz jó. Nem tett volna jót, ha tovább folytatja, mint amit most lerendezett. – A kispárnát a kezembe veszem az ágynemű kupacról, s már épp fordulnék felé, hogy üljön át a másik fotelbe, ameddig kiágyazok neki.

-        Mit értesz az alatt, hogy nem tett volna jót? – szólal meg értetlenkedve felém nézve.

-        Márk, így is fáradt vagy, konkrétan a pandák kérnék a receptet a szemed alatti sötét karikák ért. – Odakap egyik kezével, mire felkuncogok. – Nem érdekel, mit mond Liza, nem esik jól persze, de ameddig neked meg van az, amit szeretnél, addig leszarom. Most viszont – felrázom a kispárnát a két kezem között -, ha átülnél a másik fotelba, hogy kiágyazzak neked, azt megköszönném.  

Egy pár másodpercig csak néz rám, nagyokat pislogva, majd leszegett fejjel átül a másik fotelbe. Halkan elmormolok egy köszönömöt neki, mire gyorsan megvetem az ágyát a kanapén. Rendezgetés közben végig a hátamon érzem a tekintetét, egészen biztos vagyok benne, hogy követi minden mozdulatomat. Ízlésesen megcsinálom az ágyat, hogy élvezet legyen akár belehuppanni, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem sokat fog most számítani.

-        Pizsamával sajna nem tudok szolgálni – vakargatom meg a tarkómat a gyorsan összerakott ágyat nézve. – Azt nem raktam el neked. De van egy olyan érzésem, hogy nem árt tartalékban egyet elspájzolnom – nevetek fel, majd felé fordulok. S igazam lesz. Barna szeme az enyémbe mélyed, ráncolt szemöldöke alatt egy egész vihar tombol az íriszében. A szívem hevesebben dobog a mellkasomban, pont, mint annak idején, amikor először találkoztam vele. – Van tartalék pizsama a bőröndödben? – kérdezem tőle, hátha eltudom terelni a figyelmét.

-        Anna – mondja ki a nevemet, s már most érzem, hogy jobb lenne, ha visszamennék a szobámba aludni. – Miért… miért segítesz? – Homlokomat ráncolva nézek rá, nem értem ezt a kérdését jelen esetben. Felsóhajtok, majd leülök a megüresedett fotelbe. Ez hosszú lesz.

-        Mire érted? – válaszolok kérdéssel a kérdésre. Megnyalja a szája szélét, lepillant a padlóra, majd vissza. – Márk, mire érted a segítséget? – teszem fel újra a kérdést, pedig tudom, miért nem akar válaszolni. Nem akarta kimondani, kicsúszott.

-        A… arra, amit itt teszel. A lakásban. Úgy értem – a bevetett kanapéra mutat -, simán hagyhatnád, hogy csak úgy szimplán a kabátomba takarózva aludjak a kanapén, vagy a fotelben. Már rég aludhatnál, de… te megvársz mindig, mindig rendet raksz, vezeted a háztartást… pedig… - Felnevetek a tétovázásán, még rosszalló pillantása ellenére is. A szám elé kapom a kezemet, hogy fékezzem a hangomat, s hamarabb abbahagyjam.

-        Bocsánat – kuncogok fel. – Ez belém van építve, Márk – közlöm vele vidáman mosolyogva. – Mióta csak az eszemet tudom, mindig másokra gondoltam elsőnek. Így mikor beköltöztem az volt az első gondolatom, hogy rendet kell raknom, mielőtt bármihez kezdek. Ezt nehéz megmagyarázni. Jól esik látni a mosolyt az arcodon, amikor meglátod az ételest, vagy mikor egy nagy bögre teát nyomok a kezedbe egy hideg téli éjszakázás után.

-        De miért?  - teszi fel újra a kérdést, mire nekem elszorul a torkom. Nem tudom megfogalmazni teljesen, hogy miért szeretem ezt csinálni. Miért esik jól, ha valaki mosolyát látom.

-        Hm…  - vágok elgondolkozó képet – talán azért, mert… ezen még nem gondolkoztam el igazán. Mindig is jól esett. Valahogy olyan… Nehéz ezt megfogalmazni. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember ajándékot kap. Amikor látom, hogy mosolyogsz, hogy örömet okoztam azzal, hogy megcsináltam az ágyadat – mutatok a kanapéra -, vagy egyszerűen csak gondoltam rád, és neked ez jól esik… Nem tudom, Márk. Csak jól esik, ha valaki örül attól, hogy gondoltam rá.

Márk nagyokat pislogva mered rám, próbálja megérteni, hogy mégis mire akarok ezzel most célozni. Leszegem a fejemet, a köntösöm egy kilógó szálával kezdek el játszani zavaromban. Képtelen vagyok elmondani neki, hogy szeretek gondoskodni róla. Hogy nem érzem magamat feleslegesnek, ha megcsinálhatom az ebédjét, ha figyelhetek arra, hogy mit szeretne. Szeretem a mosolyát. Nagyon. 

Tudom, hogy jólesik neki, hogy valaki figyel rá, hogy meghallgatja valaki, amikor ideges, amikor szomorú vagy boldog. Én magam is átérzem az érzéseit, s amikor látom, hogy jól esik neki, amit csinálok, egy aprócska láng gyúlik a mellkasomban. Mintha valaki felvillanyozott volna. Szerintem alapvető emberi jellem, hogy vágyunk a figyelemre. A szerető figyelemre. Azzal, hogy én nap mint nap megcsinálom azt, amit szeret, azzal kinyilvánítom, hogy szeretem. Nem kell kimondanom ezt a szót, mivel a tetteimmel mutatom meg, hogy igenis, érdekel mi van vele. Így mély levegőt véve beszívom a bátorságot, és felnézek rá. De már nincs a helyén. Mégis mikor állt fel.

-        Itt vagyok – összerezzenek a fotelben, ahogy meghallom magam mögül a hangját. Hátra kapom a fejemet, s meglátom az ablaknál állni. A sötétítő függöny egy résén át néz le a városra. Kezét zsebre dugva, lángoló tekintettel néz kifelé. Ahogy végig nézek rajta, látom, hogy mégis mibe szerettem bele anno tízedikben, amikor egy osztályba jártunk.

Ugyanakkor még nem voltak annyira kidolgozottak az izmai, de már akkor láttam, hogy erős, hogy igazi sármőr, főleg, mikor először láttam meg, hogy mosolyog. Beleszerettem abba a mosolyba. Rögvest tudtam, hogy beleszerettem, már akkor, amikor belépett a terembe. S mióta beköltöztem láthatom azt az énjét, amit az iskolában soha. Mint például most is. Az elveszett részét. Óvatos mozdulatokkal felállok a helyemről, közelebb megyek hozzá. A karomat magamhoz szorítva nézek fel rá; nem merem megérinteni. Ennyire közel még nem kerültem hozzá. Bensőmben érzem, hogy feszült testtartása sokkal többet takar, mint amit valójában mutatni akar nekem. Összeszedem minden bátorságomat, és kinyújtom felé a karomat, hogy megérintsem a vállát.

-        Menj csak aludni. – A kezem megáll a levegőben. – Meg leszek. – Felzaklattam. Ó, a fenébe. Pedig pont nem azt akartam, hogy aggódjon. Hangosan kifújom a levegőt, s akaratlanul is megérintem a vállát. Ujjaim alatt még jobban megfeszülnek az izmok.

-        Azért ne maradj fent sokáig, még a végén tényleg szólnom kell a pandáknak – kuncogok fel kissé erőltetetten. Azzal sarkon fordulok, s már épp tenném be a lábamat a szobámba, amikor még visszafordulok hozzá. Még mindig az ablaknál áll, ugyanabban a pozícióban. Talán megvárja, ameddig elmegyek aludni. – Márk – szólítom meg, mire felemeli a fejét. Kicsit habozva, de hátra néz a válla fölött. -  Jó éjszakát, és aludj jól. – Elmosolyodom, de ő ezt már nem láthatja, mivel olyan gyorsan kapja vissza fejét az ablakhoz, mintha valami megbotránkoztatót látott volna.

Elkomorodom, így inkább jobbnak látom, ha most már tényleg elmegyek aludni. Becsukom magam után az ajtót, még be is zárom, s azon nyomban az ágyamra vetem magamat. Kibújok a köntösömből az üres ágyrészre dobom, s a takaró alábebújva lekapcsolom a kislámpámat. A sötétség beborít akár egy fátyol, mégsem jön álom a szememre. 

Figyelek a csendre, hagyom a gondolataimat száguldozni a fejemben, de minduntalan visszatérnek Márkhoz. A tekintete szinte keresztül fúrt, mintha bele akarna látni a lelkem mélyére. Oda, ahová még senki sem tekintett igazán be. S nem is lenne jó ötlet, ha bárki is beletudna nézni ebbe a részbe.