Pillanat

 Álmoskásan vezetve megyek hazafelé a reptérről. Ezt a részét utálom a munkámnak a legjobban. Amikor hetekig távol vagyok, utána meg hajnalban érek haza. A város ilyenkor kihalt, alig látni egy-egy embert, amint indul munkába, vagy megy hazafelé az éjszakai műszakból. A legrosszabb az egészben, hogy hiába szól a zene a kocsiban, szörnyen rosszul érzem magamat. A kocsi puhán veszi a várost, még egy apró bukkanó sem okoz neki meglepetést.

Megállok egy piros lámpánál, a kormányon dobolva várom, hogy tovább mehessek. Nagyjából még tíz percnyi autókázás, és otthon vagyok. Alig várom, hogy a saját ágyamban aludhassak, a saját bögrémből igyak kávét, és végre csend legyen körülöttem. Egész konferencia alatt csörgött a telefonom, lejártam a lábamat, és képtelen voltam akár egy percet is élvezni azt, hogy Brazíliában vagyok. A lakótársam, Anna pedig nagy eséllyel alszik már. 

Míg távol voltam, addig többször beszéltünk, de javarészt ő is dolgozott. Nagyjából egy hónapja lakik egy háztartásban velem, mégsem láttam túlságosan sokat. Az első két hétben ugyan otthon voltam, de akkor is ismerkedtünk egymás szokásaival. Főleg én az övével. Ő olyan gyorsan alkalmazkodott hozzám, hogy csak pislogtam, hogy mennyire nem érdekli, hogy mikor kelek, milyen sokat telefonálok, űvöltözöm a telefonba. Vagy az, hogy csak nézek ki a fejemből. Egyáltalán nem zavarja.

Engem viszont meglep többször is. Korán kel, mire én felkelek addigra már kávé illat terjeng a lakásban, megy a mosógép, rend van, s mindezt úgy, hogy nem ébresztett fel, hagyott aludni. A meleg vacsora az asztalon, mire hazaértem. Jólesik. Nem tagadom. Főleg az, amikor meglátom az égő lámpát a lakásnál. Tudom, hogy van fent valaki, aki rám vár, hogy hazaérjek épségben. Furcsa érzés, ugyanakkor jó. Lopva a telefonomra pillantok, amit ugyan rezgőre állítottam, de valahogy reménykedem benne, hogy érkezik egy üzenet tőle. Merre jársz? Minden rendben? Ehhez hasonló üzeneteket váltottunk, míg távol voltam. Én pedig meséltem. Nem tudom, miért.

Zöldre vált a lámpa, elindulok az úton. Az ajkamat rágom, mintha ideges lennék. Vajon ébren van, teszem fel magamban a kérdést, ám valahogy tudom, hogy hiába reménykedem. Hajnali négy óra van. Nem fog eddig fent maradni, hogy megvárjon. Tíz, legkésőbb tizenegy fele biztos elment aludni, és most a kényelmes, puha ágyában alussza az igazak álmát. De miért érdekel ez engem? Hiszen csak lakótársak vagyunk, a fene egye meg. Még ha a barátnőmről is lenne szó, akkor sem várnám el tőle, hogy ébren legyen addig, míg haza nem érek. Hiszen a gép bármikor késhet, lehet, hogy csak reggel érnék haza, amikor neki már dolgozni kellene.

• Bolond vagy, haver – suttogom magamnak a sötétben. Alszik. Gondolom magamban. Elkezdem mantrázni magamban ezt, még mielőtt beleélem magamat a dologba. Pedig úgy szeretném, ha nem lenne igaz. Ha ott találnám a kanapén ülve, könyvvel a kezében, aludva, mert akkor tudnám, hogy megpróbált megvárni. Remegő kézzel szorongatom a kormányt, s mikor befordulok a lakásom elé, félek felnézni az ablakokra.

Szándékosan lefelé nézek, mikor beállok a helyemre, s még akkor is inkább a földet nézem, amikor a kiszállok a kocsiból, kiveszem a bőröndömet csomagtartóból, és elindulok felfelé a lakásba. Még mindig reszketek, ahogy arra gondolok, hogy reménykedek valamiben, amiben nem kellene. Nem várhatok el tőle ilyet, még… akkor sem, ha szeretném. Nagyon. Olyan jó lenne, ha bemennék a lakásba, akárcsak a szobájában a lámpát. Nem kell filmbe illő csak, várjon. Felrohanok a lépcsőkön, egyenesen a negyedik emeletre, ahol lakom. Végig megyek a folyosón, egészen a saját otthonomig. Habozok. A kulccsal a kezemben nézem az ajtót, s nem merek benyitni.

Nem lehetsz ennyire naiv. Anna a lakótársad. Lehet, hogy voltak jó dolgok, amiket mindig is szerettél volna, de nem várhatsz el tőle mindent. Az Istenit! Nőj már fel végre, Márk! Azzal bedugom a kulcsot a zárba, elfordítom, és bemegyek. Fel sem nézve teszem a dolgomat, leveszem a cipőmet, bezárom magam után az ajtót, s még véletlenül sem nézek körbe. Ennyit a felnőtté válásról. Még a lakásomban sem merek végig nézni, mert álmokban élek. Egek!

Magamban fortyogva felkapom a bőröndömet, és bemasírozok a szobámba. Ledobom a nehéz csomagot az ágyra, s percekig csak nézem, mintha ő tehetne arról, hogy nem úgy alakul minden, ahogy én azt elterveztem. Anna… oh, egek! Még emlékszem rá középiskolából. Annyira kis megszeppent, csendes lányka volt. Mindig volt egy könyv a kezében, alig szólalt meg, csak órákon, meg mikor a padtársa kérdezte. Felkötve hordta a haját, ami hol vörös, hol kék volt. 

Mikor milyen volt. Alig nyílt ki. A szalagavatón pedig ott állt előttem, én pedig igyekeztem nem tátott szájjal nézni őt. Nagyon ritkán láttam szoknyában, akkor is szinte elbújt a nagy garbó mögött, hogy még véletlenül se láthassam. Néha ugyan rajta kapott, hogy nézem őt, de mindig előbb kapta el a fejét. Néha megkattant, annyira rosszul lett. Nagy volt rajta a nyomás.

Én pedig kiröhögtem őt. A háta mögött. Pedig tetszett. Pedig olyan jó volt látni, amikor mosolygott, amikor élvezte a könyvét, amikor csak spontán ott volt, ahol akartam. Jól esett hallani a hangját, amikor vígasztalt. Amikor meghallgatta a rohamomat. Csendben figyelt, nem mondott semmit. Láttam a szemében, hogy aggódik, hogy érez valamit, de elrejti őket egy véka alá, még véletlenül se lássam meg. Dühösen harapok az ajkamba, ahogy eszembe jutni az iskolai dolgok, és inkább csak dühösen felcsapom a bőröndömet, és kiszedem belőle a ruhákat. 

Kihajigálom belelő az összes ruhát, még akkor is, ha koszos, ha tiszta. Szanaszét hevernek padlón, az ágyon, nekem pedig ordítani támad kedvem. Szívem szerint csapkodnék, tombolnék, ahogy szoktam, ám azzal felkelteném. Azt pedig nem akarom. Mély levegőt veszek, s inkább úgy döntök, hogy iszom. Bármit. Legyen az wishkey, bor, vodka, bármi, csak alkolhol legyen. Holnap úgyse kell bemennem. Akkor legalább hagy legyek minimum spicces. Maximum úgy berúgva, mint a csacsi. Vagy még rosszabb. Kimasírozok a szobámból, bosszúsan morogva az orrom alatt.

• [éneklés]… Na, ez kész. – Megfagy bennem a vér is, ahogy meghallom a hangját. Haloványka fény szűrődik ki a konyhából, amit eddig csak azért nem vehettem észre, mert olyan dühösen fortyogva csörtettem a lakásban, hogy még azt sem vettem észre, hogy milyen finom illatok terjengenek idebent. Nagyot nyelve felnézek, s látom, ahogy fején a fejhallgatóval ténykedik a konyhában. Óvatosan közelebb megyek, hogy még véletlenül se hallja meg, hogy hazaértem.

Idáig hallom, hogy koreai zenét hallgat, miközben táncol a pult előtt. Kicsit arrébb áll, a mosogatóhoz megy, kezében egy üres habzsákkal. Követem a szememmel, ahogy mozog, teszi a dolgát, és kimossa a zsákot és a formázót. Halkan énekelget munka közben, én pedig elnézem, ahogy élvezi még ezt is. Szája sarkában halvány mosoly játszik. 

Ezek szerint fent maradt. Kellemes, meleg érzés járja át a mellkasomat, ahogy figyelem őt. Csendesen felsóhajtok, mintha álmodnék. Tényleg ébren maradt, még akkor is, ha nem miattam. Ez persze egy kicsit elszomorít, de jó tudni, hogy legalább ébren van, és… és… Miért is maradt fent? Homlokráncolva visszafordulok oda, ahol az előbb állt, a torkomban gombóc nő, és csak kicsi hiányzik, hozzá, hogy ne dőljek ki. Egy torta.

Fehér krémmel vonta körbe az egészet, a tetejét pedig kék habcsókokkal díszítette. Középre pedig egy huszonhatos gyertyát szúrt bele, mintha mindig is ott lett volna. A torkomon akad minden egyes szó, amit mondani akartam volna neki, amikor megfordul, kezemet a szám elé kapom, s csak nézem a tortát, amit sütött. 

A szemem könnybe lábad, s hiába pislogok nagyokat, egy-egy könny kicsordul. Évek óta nem kaptam szülinapi tortát. Nem voltam otthon már vagy hat éve a születésnapomon. Mindig csak virtuálisan köszöntöttek fel, s általában karácsony tájékán látogattam mindig haza. Már el is felejtettem milyen az, amikor valakit felköszöntenek születése alkalmából. Nagyot nyelek, visszanézek rá, s fogalmam sincs, hogy mit csináljak.

Menjek a szobámba, tegyek úgy, mintha nem is láttam volna, hogy meglephessen? Vagy maradjak itt? Mit tegyek? A könnyeim csak potyognak – ritkán sírok megjegyezném -, elszorul a torkom, és rettenetesen boldog vagyok. Ugyanakkor ideges, zavart és még kitudja, miben vagyok még benne, amit nem tudok azonosítani.