Gyermekkor

 Irodám csendes, mint mindig, mégis valamit hiányolok ma belőle. Hiába zizeg a papír a kezemben, intézem az egyre halmozódó munkát, mégis úgy érzem, valami elmozdult a napi rutin kerekén. Fülem mögé tűrök egy nem létező tincset, amolyan nyugtató mozdulatként. Azonban hiába próbálok koncentrálni az előttem lévő szövegre a betűk gonoszul összefolynak előttem. Máshol jár a fejem.

Nagyot sóhajtva hátra dőlök a székemben, kitekintek az ablakon. Szélsőséges időjárásunk van idén tavasszal. A meleg mellett az esőzések is sújtanak minket, az eszméletlen nagy páráról nem is beszélve, ahol minden nyirkos, ragad és még büdös is. Idebent ugyan kellemes idő van, ám az ablakon túl most is szakad az eső, egyenetlenül kopogva az üvegen. Elnézem egy darabig.

Valamilyen oknál fogva a szüleim jutnak eszembe róla. Japán, a kevésbé esős Kalifornia, az állandó költözések. Vajon még mindig költözködnek, vagy letelepedtek közel Washingtonhoz? Talán egy kellemes kertes házat vettek, ahol a szomszédokkal pletykálkodhatnak, partikat rendezhetnek kedvükre, s még a társaság is elég sznob lesz hozzá, hogy felérje őket.

Keserűen ciccegek az orrom alatt. Apámnak mindig is fontos volt, hogy az öltöny jelen legyen az illető mindennapjaiban, amennyiben nem tudós vagy őstehetség valamiben. Egyszerű, kétkezi munkásokkal kevésbé elegyedett szóba. Ahhoz képest az én szerény, Japánból származó anyámat vette feleségül, aki tényleg vidéken nőtt fel. Nem egyszer láttam, ahogy a kertben, nyakig térdel a koszban, sárban, hogy kigyomláljon, rendbe tegye hőn szeretett virágait.

Apám imádta nézni, ahogy anyám egyik pillanatban még csupa kosz, s nagyjából egy háromnegyed óra alatt újra az ő tiszta, csillogó felesége lesz, aki kosztümben, kis- vagy nagyestélyiben is parádézott vele, ha arról volt szó. A bátyám és az öcsém is hasonló feleséget választott magának, a húgom pedig a férje tekintetében pontosan apám tükörképéhez ment.

Sosem értettem, miért jó az, hogy lenézzük a kétkezi munkásokat. Hiszen, ha azt veszem, az egyik nagyszülőnk, az anyai ágon, földműveléssel foglalkozott sokáig, saját vállalatot nyitottak ugyan, de attól még nem egyszer láttam a nagyit, ahogy saját két kezével ültet, ahogy fáradhatatlanul dolgozik azon, szebb legyen a környezete, olcsóbban jusson krumplihoz, répához vagy bármely más otthon használatos zöldséghez, gyümölcshöz. A még mindig élő dédszüleimről nem is beszélve. Ők még tényleg igazi falusiak, akik a nagyszüleimmel élve élik szerény életüket, horgolással, barkácsolással töltve a mindennapokat.

Mindig elfacsarodik a szívem, ahogy rájuk gondolok, talán még jobban, mintha a szüleimre gondolnék. A déd és nagyszüleim az anyai ágról kedvesebbek voltak számomra mindig is, mint az apai. Apám családja rideg, kimért, magas osztálybeliek, akik félig japán, félig amerikai származásukkal hívták fel magukra a figyelmet a neves vállalkozásuk mellett. Akiknek dagadt a mellük valahányszor a bátyám szóba került, mint tisztviselő, aki egyre magasabbra szárnyalt. A többi gyerek valahogy elmaradt. Nem szeretettem abban a lakásban mászkálni, legyen az vendégség vagy hosszabb idő. Ellenben anyám családjához bármikor szívesen repültem át.

A természet illata mindig egy új világba hozott, megnyugtatott, megihletett, s csak úgy születtek a jobbnál jobb dalaim, amiket néha még fel is vettem. Őket nem érdekelte, hogy hányas lett egy-egy dolgozatom, vagy épp milyen rangom van a társadalomban, mikor nagyobb lettem. Ők az unokájukat látták, aki képes volt benyomni akár három rizsgombócot egymás után, s még egy negyedik is mehetett volna, ha hagyják.

Hiányoznak.

Évek óta nem hallottam felőlük. Anyám nem adta oda a számukat, bárhogy kértem tőle, miután szétszakadtunk. Levelet is írtam a címükre, amire emlékeztem, de azóta sem jött válasz. Soha nem kaptam meg, ha írtak. Ha egyáltalán akartak írni. „Másságom” miatt romlott meg a kapcsolat a szüleimmel, s lett még annál is hűvösebb, mint előtte volt.  Nem csodálkoztam volna, ha a nagyszüleim és a dédszüleim sem akarnának velem soha az életben beszélgetni. Ellenben azt tudom, hogy a testvéreimet és gyerekeiket elhalmozzák mindennel, amivel csak tudják.

Kiszakad a mellkasomból és sóvárgó sóhaj, mely egyenesen feléjük száll. Szeretnék ismét ott lenni, gyerek lenni. Rohangálni a derékig érő fűben, fára mászni, a folyóban ugrándozni, halakat fogva. Ismét látni akarom a vidéki házat, amely még japán stílusban épült, s ismét a teraszon akarom lógázni a lábamat, csillagokat nézve, hűs répalét kortyolgatva. Esőben akarok szaladni, érezni mezítelen talpam alatt a füvet, a pocsolyákat, a rám tapadó pólót. Dédi meséit akarom hallani, amiket elalvás előtt mondott trollokról, hősökről, királyokról, császárokról, akik a régmúlt Japánban éltek.

Könnybe lábad a szemem, ahogy visszagondolok rájuk. Elszorul a torkom, hevesen pislogva nyelem a könnyeimet. Gyerekkorom elszállt, akár a téli hidegben kilehelt levegő. Emlékeimbe kapaszkodva próbálom elviselni, hogy tagjai vagyok meg nem is a családnak, hogy száműzöttként tartanak számon, mintha nem léteznék.

Befejezem már a munkát, közeli határidős már úgy sincs. Elrendezem a mappákba a papírokat, körbe kémlelek, mindent rendben hagyok-e itt, majd lekapcsolom a lámpát. A kocsikulccsal a kezemben kimegyek az irodámból, bezárom, s olyan sebesen hagyom el az épületet, hogy csak lehet.

A teraszon állva, pár másodpercig beszívom az eső illatát, mely forró párát hagy maga után, s amilyen gyorsan csak lehet, elindulok az otthonom felé. Az otthonom felé, ahol hatalmas kert, tágas tér vár, idézve régmúlt gyermekkorom egy darabját.