A fülem mögé tűrök egy nem létező tincset. Ideges és megrögzött mozdulat, még sem tudok róla leszokni. Egyszer volt életemben hosszú hajam, de hamar le is vágattam. Mégis valahogy ez a mozdulat mindig is a csuklómban volt, valahányszor idegessé váltam. Végig simítok a fülem ívén, be a fülem mögé, mintha csak egy elkóborolt tincset akarnék kihúzni a szememből.
A másik kérdés viszont: miért vagyok ideges? Hónapok, sőt lassan másfél éve számításokon, munkán s némi kaján, vizen élek. Próbálom visszahozni azt, aki a szívem egy darabját birtokolja egy másik világból, eddig sikertelenül. Most mégis talán esélyem nyílik rá, hogy sikerül.
Pidge felfokozott állapotban hívott fel reggel, mintha magát a csodát találta volna meg a zoknijában, a Mikulás ajándéka helyett. Karácsony ugyan nincs, de ahhoz tudnám hasonlítani a hangját. Újfajta számításokkal hozott lázba már reggel hétkor, miközben életben tartó kávémat szürcsöltem az üres házban.
Rebbencs, a kutyám úgy ugrott fel meglepett hurrogásomra, mintha betörőt hallott volna. Szegénykére ráhoztam a frászt, de nem tehettem róla. Mióta eltűnt azóta mindennap erőnek erejével mászom ki az ágyból, megyek a dolgomra, mintha nem létezne más. Ez a számítás reményt adott. Röpke egy hétig, amikor is mind a ketten rájöttünk, nem ez az, amit kerestünk.
Ma, azaz a hibás számítás másnapján reszketve ülök az ágyamon, körbetekertem magamat a takarómmal, mintha csak egy nagy onigiri lennék. Még egy csalódás. Szipogva simítok még egyet a fülemen, mintha ezzel a monoton mozdulattal rávehetném magamat, hogy felkeljek. Az pedig még csak nyom a hangulatomon, hogy esik kint az eső. Cormérai idő szerint most van a monszun időszak, amikor gyakrabban esik az eső, magas a páratartalom, de még így is kellemes időjárásnak mondható.
Bőszen verik az esőcseppek az ablakomat, melakólia kezdi megszállni az egész lényemet, s már azon jár a fejem, hogy home officeba jelentkezem be mára, amikor egy nagy robajt hallok az udvarról. Majdnem leesek az ágyról ijedtemben, Rebbencs eszeveszett ugatásba kezd a földszinten. Mintha a fenekembe csíptek volna, pattanok ki az ágyból, kapok magamra egy nadrágot, s úgy ahogy vagyok, trikóban, nadrágban és mezítláb, lerohanok a földszintre.
Jobbomban már készítem a fegyvert amennyiben azok a huligánok, akik előző héten megpróbáltak betörni, ismételten megjelentek volna. Nem csodálkoznék, főleg, hogy az egyiknek kilőttem a fényszóráját. Cormérán engedélyezett, hogy a saját területünk védelme érdekében fegyvert fogjuk a betolakodókra, amennyiben kamerákat szereltetünk fel. Körbe van kamerázva az egész birtok, így a taknyosok, nem fogják megúszni, ha bármi kárt csináltak. Főleg, hogy szakadó esőben is tökéletes felvételeket csinálnak.
- Sss, Rebbencs - csitítom a kutyát, amennyire lehet. Ide-oda jár a farka, ahogy a bejárati ajtót nézi, támadásra készen lapít. Akárcsak a gazdája. Kibiztosítom a fegyveremet, rogyasztásba ereszkedve, lassan kinyitom az ajtót.
Csendesen enged a faajtó, a résen kikukkantva viszont nem látok senki sem. Rebbencs már a kintről jövő párás levegőt szimatolja, füleit hegyezve vár a parancsomra. Kisettenkedek a teraszra, ám betörésnek nyomát sem látom. A kert kapu minden hiba nélkül áll a helyén, a fák mögül sem látok semmilyen mozgást az esőben, ahogy settenkedő lépteket sem hallani. Akkor mi volt az a zaj?
Megint végigsimítok a fülemen. Ez már kóros. A fegyveremet még mindig a kezemben tartom, inkább körbenézek a birtokon. Felkapom a lovagló csizmámat, egy vízálló kabátot, s kimegyek az esőbe. Már most csupa sár minden, pedig nem rég zendített rá az égi áldás. Az előkertben semmit sem látok. A virágos kert a helyén, ahogy a veteményes, a melegház is, a pajtával és az istállóval együtt. Azonban hátra tekintve meglátok egy kisebb füst csíkot, valamint egy nagyobb gépnek látszó dolgot.
- Remek - mormogom az orrom alatt. Ha jól veszem ki az árpavetésbe sikerült becsapódnia valamely zöldfülűnek. Ilyen időben esélytelen, hogy légmotorral kimerészkedjek, így felnyergelem Liu-t az istállóban, hogy kimenjek. A fekete herélt nem igazán örül, hogy párás melegben nyerget aggatok rá, és kiviszem, de vele még mindig könnyebb felderíteni, mi a fene is van itt.
Liu patája a lassú ügetésben is cuppog a sárban, az eső pedig eláll egy időre. Rebbencs szorgosan követ minket, néha előre szalad, hogy utána bevárjon. Ahogy azonban közelebb érünk már nem is tűnik annyira kicsinek az a valami, ami becsapódott. Jóval hatalmasabbnak látszik... és többnek. Vágtára fogom Liu-t, aki tőle telhető legjobban ugratja át a pocsolyákat, kerüli ki a kisebb állatokat, miközben mögöttünk felcsapódik a sár.
Sok mindent megéltem már életem során. Megjártam a galrákat, voltam gladiátor, paladin, az Atlas kapitánya vagyok a mai napig. De még egy válást is túléltem. Azonban arra én sem számítok, hogy az Oroszlánkastélyt fogom a földbe állva találni, mellette pedig a Voltront. Elkeredik a szemem, ahogy figyelem. Évek óta nem láttam, főleg, hogy az eredeti Oroszlánkastély elpusztult. Ez pedig az. Előveszem a karomba épített Gramonból a részecske mérőt, ami egyből besípol. Idő és tér utazó szemcsék köröznek a levegőben. Liunak annyira nem tetszik ugyan a dolog, többször rántja meg a gyeplőt.
- Sss, nyugalom, pajti - simogatom meg az állat nyakát, pedig én magam is ugyanolyan nyugtalan vagyok, mint ő. Rebbencs szűköl egy kicsit a ló mellett; neki sem tetszik túlzottan a látvány. Hát még nekem.
Kéken izzik a kastély, a Voltron maga viszont majdnem élettelenül fekszik az árpában. "Az idén is kevés lesz." Gondolja egyből a termelő énem, a kíváncsi viszont szíve szerint leugorna a lóról, hogy felmászhasson a monstrumra megfigyelni. Valami mégis visszatart. Talán az az énem, amely szíve szerint azonnal sarkon fordulna, hogy jelentse ezt a belső köröknek, s úgy csináljon, mintha mi sem történt volna.
Begubózna, saját nyomorán és bánatán élne, hogy ideje korán hátha elviszi a kaszás. Mégis, amikor nagy robajjal kivágódik a kastély oldala, s Liu megugrik alattam, nem engedek a félelmének, s vissztartom. Coran dugja ki az orrát a kastélyból, majd a Voltronból is megindulnak a többiek. Elsőnek Allura dugja ki az orrát, majd a többiek.
Úgy látszik nem vettek észre még, annak ellenére, hogy Liu feketesége azért kitűnik. A részecske mérő csipog egyet, mire kiírja a számot, honnan is származnak ők. Úgy látszik, jóval a mért határról származnak, ahol még nem igazán kutattunk. Egy vagy két személy érkezett ezekről, nem is igazán volt prioritás kutatni ezekről a messzebb lévő területekről.
- Mindenki meg van? - Nagyot dobban a szívem, ahogy meghallom ezt a hangot. Gombóc nő a torkomban, s hiába rázom meg a fejemet, a fülemben cseng. Élénken figyelni kezdek, szemem körbejár, hátha meglátom, honnan jött a hang. A remény úgy kezd el pislákolni bennem ismét, mint egy végét járó petroleum lámpa. Fel-felbukkan, még akkor is, ha már halálán van.
- Halihó! Válaszolnátok? - Kidugja a fejét a hajóból, nekem pedig bent reked a levegő. Alig változott, mióta utoljára láttam. Hosszabb lett a haja, bőre kissé sápadt, de mégis egészségesen piros az orcája. Paladin egyenruhát visel, ahogy mindig is szeretett volna. Ahogy átlép a nyíláson, majd a lecsúszik a kastély oldalán, bele a sárba, mintha nem is érdekelné, mennyire mocskos lesz. Sosem érdekelte. Mindig fekete volt a víz, valahányszor csap alá rakta a haját hajmosáskor, sokáig áztatta magát, hogy a kosz lejöjjön róla.
Ettől volt egyedi számomra, mindig tartogatott új meglepetéseket, hiába neveltem fel egyedül, hiába hittem, kiismertem. Észre sem vettem, hogy közben engem néznek, csak mikor már közéjük sétált. Értetlenül néz rájuk, majd követi a tekintetüket. Azok a szemek... azok a szürke szemek, amelyek mindig figyeltek, amik mindig csillogtak, valahányszor rámpillantottak. Most is hasonlót látok, bár kissé már megfakult a csillogás, inkább már a tükörképemként látom őket.
Nagyot nyelek, veszek egy mély levegőt, és megteszem azt, amit a procedúra kimond. Eligazítom őket. Ám valahányszor megszólalok, mindig ahhoz a szempárhoz csatlakozom hozzá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése