4. fejezet - I Will Go To You Like The First Snow

Hideg a víz, ami a csapból jön. Valamelyik generátor már megint tönkremehetett lent, hogy nincs melegvíz a zuhanyhoz. Persze, használhatnék szkennert is, ami egyszerűen leszedi rólam a koszt, mindenféle szennyeződést. Azonban azzal pont az a hangulat veszne el, amit szeretek. Meg a gondolkodás maga. Az alatt a fél perc alatt, míg végig megy rajtad a fény, nem tudod átgondolni az életedet.

Igaz, a hideg vízzel sem. Három perc után ki is szállok a zuhany alól, de legalább a vérkeringésem jobban megindult tőle. Reggel erre főként szükség van, főleg mivel elég nagy a csend a hajón. Ami a tegnapi mutatványom után eléggé rossz előrejelzés. A közös fürdőben sem találkoztam senkivel sem, mióta bejöttem, pedig azért reggel 7-kor már mozgolódni szoktak, ha mást nem Allura jön be a fürdőbe fogat mosni.

Kócos kontyot csinálok a hajamból; ma nincs túlságosan kedvem cicomázni magamat. Azok után, amit most a tükörben látok, pláne nem. Egy kivöröslött szemű lányt látok a tükörben, aki addig pislogta vissza azokat a fránya könnyeket, ameddig csak tudta, s a végén kidörzsölte a jövő hetet is. Végignézve magamon szálkásra izmosodtam a folyamatos harctól, amit titokban eszközöltem, míg a srácok aludtak. Jobb vállamat egy kötés egészíti ki, amit tegnap sikerült szereznem. Nagy eséllyel, ahogy lerúgtam a robot fejét végig szántottam a karomat a törött részek egyikével.

„Elég!” feddem meg magamat. Legutóbb is, amikor így elkezdtem magamat elemezni eszembe jutottak emlékek. Azt viszont nem engedhetem meg magamnak. Főleg, hogy egyre többször jutnak eszembe. Egyre többször vagyok a múltban. Az emlékezés pedig fáj. Ennyi év távlatából pedig főként. Megrázom a fejemet, s inkább lehúzom hátul a fekete pólómat, ha már fent akadt. Kisétálok a fürdőből, karomon a cuccaimmal, s még mindig nem futok bele senkibe sem.

Kíváncsiságból elmegyek a halókörletükbe – nekem hátrébb van a szobám az orvosi szoba környékén -, hogy mégis mi a fene van itt. Ám ahogy odaérek nyitott ajtókat találok. Korábban keltek volna fel, hogy gyakorlatozzanak? Bekukkantva a szobákba rendetlenséget látok mindenhol. S igen, még a jól nevelt Shiro szobájában is. Mintha sietve hagyták volna el a fekhelyeiket. Bevetetlenül áll minden egyes ágy, a padlón pizsamák és papucsok hevernek szerteszét.

Mi a fene történt itt?

Azonnal a fedélzet fele veszem az irányt, de közben sebesen jár az agyam. Mi volt ilyen sietős? Talán támadás? Nem. Akkor a hajó is ingott volna, arra felkeltem volna éjjel. Váratlan gyakorlat? Akkor legalább a gyakorlat jelzők égnének a folyosókon, de most még az sem. Plusz akkor a szobák is zárva lettek volna. A fedélzetre érve azonban síri csendet találok. Most már tényleg kezdek aggódni. Nem hagynák üresen a hajót, még akkor sem, ha engem akarnának felbosszantani. Allurának és Corannek sokat jelent, így főként nem tudnák ennyire könnyen elhagyatottá tenni.

Lenézve Coran paneljára, mind az öt oroszlán a helyén várja a szolgálatot. Szóval nem mentek el. Bújócskázunk, mi? Nagyot sóhajtok, majd elindulok a keresésükre. Azaz indulnék, ha nem hallanék meg néhány apró cincogást Allura vezérlője felől. Odaérve megtalálom az apró alteai egerkéit, akik vígan falatoznak a pódiumon.

-          Sziasztok! – guggolok le hozzájuk. Rám pillantanak azokkal az aranyos kis szemeikkel. – Nem láttátok a többieket? – Lehet, furcsa, hogy pont az egereket kérdezem, viszont amilyen intelligensek inkább gondolnám őket félembereknek, mint állatoknak.

Plachu és Chulatt összenéz, majd kérdő tekintettel vizslatnak. Valami rosszat mondtam volna? Ugrálni kezdenek, sőt eljátszanak egy jelenetet. Platt játssza a vezérlőpanel Chuchule pedig Allurát azt hiszem, aki kétségbeesetten nyomkodja a panelt, mintha az élete múlna rajta. Platt végül eldől, mint a lisztes zsák, Plachu a földre tapos majd mind a négyen körbe-körbe kezdenek járni. Mint akik lemennek egy nagyon hosszú csigalépcsőn. Ennyire elromlott volna a vezérlő, hogy még idefent sem akarta az igazságot?

Visszamegyek Coran paneljéhez, s hiába nyomkodom például a térképet, nem jön be. Hiába világít minden, hiába látszik minden okénak, semmi sem az. Olyan mintha valaki egyszerűen lefagyasztotta volna rendszert, s most hiába állnék a fejem tetejére, sem tudnék elővarázsolni ebből a gépből semmit.

A lenti gépházba veszem az irányt. A hófehér falak egyre csupaszabbá válnak, majd idővel fekete fém váltja fel a drága paneleket. Egyre jobban hallani a gépek csipogását, a hatalmas dobozok zugását, amit már a lépcső felénél hallani lehet. Vaslépcső vezet lefelé a gépekhez, s minden egyes centijével érezni a gépekből áradó hőt. Szerencse, hogy farmert – vagy valami ahhoz hasonlót - vékony fekete pólót és bakancsot vettem fel. Amit épp találtam a ruhakupacban, amit a hercegnő rendelkezésemre bocsátott.

-          Nos, Hunk, látsz valamit már? – hallom meg Coran hangját, ahogy kiabál valahol hátrébb. Közelebb érve egy hatalmas oszlopnál találom meg őket, ahol egy kupacba vergődve várják Hunk válaszát, aki valahol a szerkezet belsejében lehet. Coran talán a másik mellette lévő oszlopban lehet, már ami a tartó köteleket illeti.

-          Semmit, Coran. Látszólag minden kábel a helyén van. Nálad? – Aha. Ellenőrzést tartanak, mi mehetett tönkre. A haladás viszont lassan megy, mert ahogy látom, még mindig a két fő rendszertartó oszlopnál járnak. Alul Pidge igyekszik valamit buherálni a rendszeren, ami talán nem mechanikai, hanem informatikai.

-          Én se látok semmit, srácok – szól csüggedten a megfagyott oszlopok előtt. – Mintha az egész rendszer úgy ahogy van bemondta volna az unalmast, csak mert. Sehol egy hiba vagy vírus, vagy bug semmit sem látok.

-          Mi se – feleli kórusban a két fiú az oszlopokból.

-          Az Oroszlánkastély nélkül nem sokra megyünk. Van energia, az alapvető rendszerek úgy, ahogy működnek, de az oroszlánok ajtajait, a vezérlőrendszert nem tudjuk irányítani – állapítja meg csalódottan Allura, majd kihámozza Corant a hevederből.

-          Sodródunk a hajóval – hagyja el panaszos sóhaj Adam száját, amivel kivételesen egyet tudok érteni. Még egy bolygóra sem tudnánk leszállni normálisan, max lezuhanni.

Homlokráncolva fixírozom a berendezéseket. Mindegyiken villognak a zöld gombok, mindenhol minden rendben látszik. Mintha ezek a gépek, amelyek az egyes paneleket látják el információval, valamit segítenek a további funkciókban, meg sem éreznék, hogy a két fő panel leállt. Már az is eléggé bizarr, hogy csak kettő van belőlük.

-          Pidge – szólítom meg. A hangomra mindenki hátra kapja a fejét, mintha még életükben nem szóltam volna hozzájuk. – A mellék paneleket is néztétek?

-          Te mikor jöttél le? – teszi fel az idióta kérdést Adam, amit elengedek a fülem mellett. Pidgetől várom a választ.

-          Azokat nem – jön a megszeppent válasz. - A fő panelek nélkül nem működnének ők sem – közli szemüvegét igazgatva Pidge.

-          Pedig látszólag eléggé működnek. Nem úgy, mint a főpanel – mutatok rá a villogó és csipogó részekre, amik látszólag most is táplálják az adatokat. A szemekből ítélve eddig egyikőjük sem gondolkodott azon, hogy talán valami teljes más hiba áll a kastély mozgásképtelesége mögött. – Plusz mikor zuhanyoztam egészen jól nyílt és csukódott a fürdő ajtó – teszem hozzá megjegyzésként.

-          Ez érdekes – kezdi el pödreni a bajszát Coran – A mi ajtóink konkrétan kivágódtak, beindult a riasztó, azt hittük támadás, de ezekszerint a te hálórészednél csend volt.

-          Egy háromnegyed órája keltem, mint mindig. Semmit nem hallottam. Viszont az itteni hibásodás hatással van a hőfokokra, a fények és a panelok működésére. Ugyanis hideg vízben fürödtem, s a fehér fény helyett kissé sárgás volt a világítás a tükröknél.

-          Ezzel nem lettünk nagyon előrébb – jegyzi meg epésen Adam, s már indulna, hogy más hibákat kezdjen el kutatni, ami talán külső sérülésre utal.

-          Épp ellenkezőleg – szólal meg Coran, mint akinek hirtelen felkapcsolták a villanyt a fejében. – Ez azt jelenti, hogy nem a fő panellel van gond, hanem valamelyik működő mellék rendszerrel. Valahol van egy hiba, amely akadályozza a főpaneleket. Hiszen egy működő rendszerben könnyebben eltudnak bújni az akadályozó tényezők.

-          De honnan jöhetett volna ehhez hasonló kártékony eszköz a hajóra? – teszi fel a kulcskérdést Zoé.

Sok választás amúgy sincsen. Vagy valaki meg hackelte a rendszert távolról, ezáltal képes irányítani a hajó rendszerét. Itt az egyik kulcskérdés: miért blokkolja az irányítást, ha ennyi erővel betudná állítani az útirányt, merre menjünk ezáltal a galrák kezére játszva az oroszlánokat. Nem tudjuk kinyitni az ajtót, az oroszlánok sem tudnak kijutni, szóval könnyű préda lennénk számukra.

Egyik lehetőség, hogy valahol belülről fakad a gond. Régi gond, ami most bukkant fel valamelyik panelnél. Állandó dolog szinte, hiszen melyik informatikai rendszer ne adná meg magát néha.

A harmadik, ami még eszembe juthat, hogy valahogy bejutott. Valamilyen úton módon. Hiába mondja Coran mindig a biztonságot, valamint a radarozást, ha ő maga nem követi ezt az elvet. Nem egyszer volt, hogy kihagyta az ellenőrző rendszert, mert előzőleg sem talált semmit.

Hagyom hagy gondolkodjanak a többiek, nem szólalok meg az ötleteimmel. Tudom, egyszerűbb lenne rávezetni őket, de nem foghatom mindig a kezüket. Hiába pillognak felém, igyekszem a paneleket nézni, s egy ponton inkább hátrébb megyek az egyik mellék paneloszlophoz, hogy csak egy picit halljam mit sustorognak.

-          Szerinted van értelme ennek?

-          Nem tudom, de eléggé erősnek látszik.

-          Solar…? – Hunk bizonytalan hangjára hátra pillantok, s mind felém fordul. Elanyátlanodva néznek rám, mintha tudnám a választ mindenre. Másodperc erejéig elgondolkozom rajta, hogy beleugrom én is a kutatás sava-borsába, viszont ahogy Shiro tartózkodó és aggódó pillantását meglátom, inkább megrázom a fejem. Nem segítek.

Hátamat mutatva előrébb megyek, hogy még a sustorgást se halljam, nehogy oktalan módon bármit is mondjak nekik. Fülém mögé tűrök egy hajtincset, amire a bensőm nyilalló fájdalommal válaszol. Lelki szemeim előtt egy arc ugrik be, melynek hasonló a berendezése, mint az enyém. Mintha testvérek lennék.

Sokszor hitték annak idején az emberek, hogy testvérek vagyunk. Báty és húg, vagy épp fordítva. Látom magam előtt, ahogy meghökken, bal szemöldöke a homlokára szalad, szája elhúzódik, majd kitör belőle az a kellemes, melegséget árasztó nevetés, amit annyira szeretek.

Ujjam megáll a fülem ívén, megremeg a kezem. Amilyen gyorsan csak lehet, elkapom onnan az ujjaimat, mintha forró lenne a fülem. Egyenletesen, mélyeket lélegezve folytom vissza az érzelmeimet, s inkább az egyre zümmögő rendszerekre fókuszálok. Meg kell őket javítanunk ahhoz, hogy működni tudjunk. Erre kell fókuszálnom, még mielőtt mással, sokkal személyesebbel kezdenék el törődni. Még akkor is, ha a szívem inkább azzal szeretne foglalkozni, mintsem kiirtani egy vírust a hajóból.

-          Solar! – hallom meg hátulról, mint valami végszót. Hátra fordulok, s csak remélni tudom, hogy az arcomon nem látszik, mi is zajlott le bennem az imént. – Te esetleg tudod a választ? – kérdezi meg tőlem Allura reményteljes arccal.

Végig nézve az arcokon rá kell ébrednem, hogy sehogy sem jutnak előre, megakadtak, akár egy jármű a sárban. Elkámpicsorodom, nem erre számoltam. Hiszen ahogy Allura az első találkozásunkkor előadta a Voltron erejét, a mibenlétét, a legendás védelmező szerepét többre számítottam. Nagy eséllyel ez kiül az arcomra, mert mind rögvest behúzza a nyakát. Főleg Shiro, aki inkább egy lépést hátrál, fejét pedig bőszen lehajtja, hogy még véletlenül se lássam a tekintetét.

-          Tippjeim vannak, maximum – mondom egy hatalmas sóhaj után. -  Lássuk mit is próbáltatok ki eddig.

Azzal belevetjük magunkat a munkába. Beköltözünk a gépterembe, körbe ülve hallgatjuk meg egymás érveléseit miként tudnánk minél előbb elindítani a hajót. Egymást tesztelve vetjük fel az ötleteket, agyalunk közösen, hátha valamit sikerül kieszelnünk. Azonban ahogy agyalunk egyre-másra ugranak be a fejembe a történetek. Azok melyeket gyerekként hallottam mindig.

Apám mindig hősöket vonultatott fel éjjelente, amikor altatni próbált. Ezer meg egyszer meghallgattam a hőstetteket, miként győznek a harcosok a gonoszon, vagy épp milyen lelki dologgal kell megküzdenie egy-egy csata után. Sosem szerettem a hercegnős-sárkányos történeteket, ahol egy védtelen lányt kell megmenteni. Apa hamar le is szokott arról, hogy ilyeneket meséljen nekem.

Főleg miután elkezdtem egyre jobban érdeklődni más iránt. A betegségek és a gyógyítás után. Emlékszem még az arcára, mennyire aggódott, amikor nyolc évesen olyan szavak hagyták el a számat, amelyet más korombélinek nem. Tudtam mennyire félt, mennyire a szívén veszi, hogy nem tud nekem normális gyerekkort adni. Egyszer ezt el is mondta nekem.

Nem volt jól, fájdalmai voltak, s csak nagy nehezen tudtam elállítani a fájdalom hullámokat. Akkor félkómában, félárbócra eresztett szemhéjjal engem figyelve elmondta nekem a bánatát, minden egyes bánatát, amit csak tudott hirtelen. Nyöszörögve kért bocsánatot, amiért anyám nem lehetett velünk soha, amiért ilyen gyorsan fel kellett nőnöm az ő betegsége miatt. Magát hibáztatta folyamatosan. Csak soha nem mondta ki.

Vigyorgott rám, mint a vadalma, elhalmozott mesékkel, szebbnél szebb dalokkal, engem is megtanított zenélni, hogy élvezzem a zene adta örömeket, bármi is legyen. Mégis legbelül szomorú volt, s mindent megtett volna azért, hogy normális gyerekkort tudjon biztosítani nekem. Legalábbis úgy normálist, ahogy ő azt gondolta, hogy normális lenne.

Hiányzik.

Mocskosul hiányzik.

S bárhogy próbálom leplezni, valahányszor körbenézek, az ő meséi jutnak eszembe. Érzem a szememben a csípést, ahogy a könnyek utat akarnak találni kifelé. Nem akarom őket. S most nem is tudom megtenni, hogy elvonuljak. Főleg, hogy ritkán sírok. Előbb morzsolok el egy-egy félkönnyet, mintsem zokogjak.  Mondhatni, vizes inkább a szemem.

Így ötletelés közben pedig eléggé nehéz eltusolni, hogy egyre jobban csillog a szemem. Sűrűn pislogok, törölgetem a szememet, mondván kissé csípi valami.

-          Nem érzek semmit – jegyzi meg Shiro végre, én pedig összeugrom. Régen hallottam már úgy Isten igazából a hangját. Néha egy-egy félszót hallottam, vagy elkaptam egy beszélgetés részletét. Most viszont egyenesen hozzám szól.

Eltörik a szívemben egy szilánk, még jobban porrá őröl, de akkor is tartom magam. Nem bőghetem el magamat mindenki előtt. Rá mosolygok, majd pedig neki veselkedünk a rendszernek. Mintha azzal előrébb jutnánk. A hibát pedig végül Coran találja meg. Az Oroszlánok hangárjánál volt a hiba. Ott volt valamilyen behatás, ami végül az egész rendszer leállását okozta. A mellék panelek pedig egyre azon dolgoztak, hogy mindent helyre hozzanak a környezetünkben.

Oroszlánok. Ahogy belépek a hangárba, miután mindenki megtalálta a maga feladatát a felbolydulás után, elszorul a torkom. Érzem a könnyeket, amik egyre jobban ki akarnak bukni belőlem.

„Énekelj nekem, kérlek!” Villan a fejembe. Apám hangja végig hasít rajtam, s ott, ahol állok, leguggolok. Kezeimet szorosan a mellkasomhoz szorítom, mintha ezzel az ezernyi érzést visszafoghatnám. A délelőtt javarészében a hősökkel és a történetekkel foglalkoztam, hiszen igazából csak vezettem a többieket a megoldás felé. A szívem és az eszem minden egyes percben toporzékol, küldi a jeleket felém. Engedd el, engedd ki! Engedd! Nem. Nem lehet. Ha itt és most összeomlok, akkor azzal végérvényesen elárulom magam előttük. Nem lesz rá magyarázatom, hogy miért érzek így.

Csendben szipogok egyet a hangár hidegében. Aki hátulról lát azt hihetné szimplán fázom. Pedig aki belém látna, tudná, mennyire hiányzik az, ami tizenhét éve volt. Miként szakad most rám az, amit ennyi ideig elfojtottam. Két napja viaskodom azzal, hogy eltörjek.

S elfogok. Menthetetlenül elfogok törni. A szívem már így is szilánkokban van. S ez a kis malőr a hajón csak ráébresztett arra, apám mennyire szerette volna, ha hiszek a hősökben, a hétköznapi hősökben is. Hogy mennyire szerette volna, ha Garrison pilótaként hiszek benne. Ha kapitányként elhiszem, mindentől képes megvédeni engem.

De nem. Pontosan tudom, hogy nem tudott mindentől megmenekíteni. Saját magamtól nem. Attól, akinek születettem, nem tudott. Viszont megadta azt, amire mindig is vágytam. A biztonságos otthont, ahol az lehettem, aki. Amikor átlépem a küszöböt otthon, nem kell felvennem egy szerepet, nem kell vigyorognom, ha fáj valami. Egyszerűen odamehettem, s megölelhettem. Ő pedig szorosan magához szorított. Ott megszűnt minden, ami eddig volt. Megszűnt a világ, az összes gond, az összes hiba, amit aznap elkövettem. Mintha nem is lett volna ott.

A hangom megbicsaklik, ahogy megpróbálok valamit kiadni magamból, s keserűen emlékeztetnem kell magamat: valaki vár rám, hogy ott legyek neki. Shiro annyira gyámoltalanul állt a csapatban ma, hogy képtelen vagyok már tovább nézni. Neki most én vagyok az, ami apám nekem.

Megdörzsölöm a szememet, igyekszem összekaparni magamat a padlóról. Felállok a guggolásból, fázósan megdörzsölöm a karomat, s igyekszem elfojtani az emlékeket, amik csak jönnek és jönnek. Hallom a hangját a fejemben, érzem az illatát az orromban. Talán hamarosan itt lesz az időm?