Elnézlek titeket innen az ablakból. Szaladgáltok, kergetitek egymást az udvaron. Élvezettel kacagtok, játszotok, mint a gyerekek, pedig kettőtök közül már csak egy igazából az. Mind a ketten testvéreim vagytok, mégis valahányszor rátok nézek eszembe jut, mennyi minden történt az elmúlt években.
Hányszor kellett a nagyobbikat az ölembe vennem, hányszor vígasztaltam meg, miközben zokogott a karomban. Néha még ma is, pedig már tizenhárom elmúlt, s lassan felnő. Szemei akár az enyémek; csillognak ugyan, de inkább az élet pislákol benne, mintsem az igaz érzelmek. Ahogy elnézem, most is egy része a feladataira koncentrál, valahol épp felderít, elemez egy fontos küldetést, ami rávár. De a kisebbiket sem akarja csalódásban hagyni. Hasonlóan hozzám ő sem képes cserben hagyni a testvéreit, azok után, amin ő átment.
A kisebbik ugyan még csak három éves, mégis már látom rajta, felfogja mi is zajlik igazából a háttérben. Felfogja, hogy a nagyobb testvérei miért utaznak el néha-néha, miért marad mindig a másikra. Látja, hogy búskomorak vagyunk, így minden alkalmat megragad, hogy boldogságot, pici mosolyt csaljon az arcunkra.
Akárcsak apánk tette minden egyes alkalommal. Valahányszor elszontyolodtam, hozzáfordultam, mert már egyetlen öleléssel elkergette a ködöt körülöttünk. Hangja még most is be lengi körülöttem a levegőt, valahányszor meghallok egy zongoraszót. Eszembe jutnak a dalai, a hangja baritonja, s hiába éneklem el minden dalát képtelen vagyok megállni könnyezés nélkül.
Hiányzik.
Akárcsak a testvéreimnek. A két fiúnak, aki éjjelente átjárnak egymáshoz, vagy hozzám, vigaszt és gyermekiességet keresve. Lágy altatókat hallgatni, rég elfeledett meséket mondani, mintha azzal apánk megjelenhetne az ágyunk végében, hallhatnánk a hangját, érezhetnénk robosztus alkatának minden porcikáját.
De nem lehet.
Elállok az ablakból, mielőtt a két fiú meglát, bánatosan az asztalokra pillantok, s tudom várnak még rám a feladatok. Mély levegőt veszek, felcsípem a szoknyáimat, s nekikezdek annak, aminek apám is minden egyes nap, amikor még csak kettesben voltunk egymással. Nekiállok megváltoztatni az unalmas hétköznapokat.
Hányszor kellett a nagyobbikat az ölembe vennem, hányszor vígasztaltam meg, miközben zokogott a karomban. Néha még ma is, pedig már tizenhárom elmúlt, s lassan felnő. Szemei akár az enyémek; csillognak ugyan, de inkább az élet pislákol benne, mintsem az igaz érzelmek. Ahogy elnézem, most is egy része a feladataira koncentrál, valahol épp felderít, elemez egy fontos küldetést, ami rávár. De a kisebbiket sem akarja csalódásban hagyni. Hasonlóan hozzám ő sem képes cserben hagyni a testvéreit, azok után, amin ő átment.
A kisebbik ugyan még csak három éves, mégis már látom rajta, felfogja mi is zajlik igazából a háttérben. Felfogja, hogy a nagyobb testvérei miért utaznak el néha-néha, miért marad mindig a másikra. Látja, hogy búskomorak vagyunk, így minden alkalmat megragad, hogy boldogságot, pici mosolyt csaljon az arcunkra.
Akárcsak apánk tette minden egyes alkalommal. Valahányszor elszontyolodtam, hozzáfordultam, mert már egyetlen öleléssel elkergette a ködöt körülöttünk. Hangja még most is be lengi körülöttem a levegőt, valahányszor meghallok egy zongoraszót. Eszembe jutnak a dalai, a hangja baritonja, s hiába éneklem el minden dalát képtelen vagyok megállni könnyezés nélkül.
Hiányzik.
Akárcsak a testvéreimnek. A két fiúnak, aki éjjelente átjárnak egymáshoz, vagy hozzám, vigaszt és gyermekiességet keresve. Lágy altatókat hallgatni, rég elfeledett meséket mondani, mintha azzal apánk megjelenhetne az ágyunk végében, hallhatnánk a hangját, érezhetnénk robosztus alkatának minden porcikáját.
De nem lehet.
Elállok az ablakból, mielőtt a két fiú meglát, bánatosan az asztalokra pillantok, s tudom várnak még rám a feladatok. Mély levegőt veszek, felcsípem a szoknyáimat, s nekikezdek annak, aminek apám is minden egyes nap, amikor még csak kettesben voltunk egymással. Nekiállok megváltoztatni az unalmas hétköznapokat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése