Késő éjszaka van. Éjfélhez kattog az órám az
ajtó felett, miközben én magam képtelen vagyok elaludni. Fekszem az ágyon,
forgolódom, a fejemben egyre-másra járnak a képletek, elméletek, szinte egymást
kergetik, ahogy próbálok valamilyen logikát kieszelni bennünk. Téged
kereslek. Két és fél éve mást sem csinálok, csak a mellkasomban lévő űrt
próbálom begyógyítani, amit hagytál.
Kattog fent a falon az óra.
Odanézek. Éjjel fél tizenkettő van, mégis kimászom az ágyból, s lemegyek a
konyhába. Ha már nem tudok aludni töltsem valami hasznossal nem. Ahhoz már túl
fáradt vagyok már, hogy a képleteket tanulmányozzam, hiába kattognak a
fejemben. A kezembe is akad egy számítás, de a számok, képletek összefolynak a
szemem előtt. Tudom az értelmüket, eltudom mondani, de kettő percnél tovább nem
tudom őket vinni a megoldásban, hiába vágom az elméletet.
Megdörgölöm a szememet, szárazon
nyöszörgök egy sort, majd inkább készítek magamnak egy kevéske vaníliás tejet a
konyhában. Lassan felforr a tej, s a vanília rúd is csak úgy sodródik az egyre
forrósodó tejben. A konyhában csak a tűzhely halk zúgása és a fakanál
karistolós hangja töri meg az éjszakai csendet. Néha nem esik jól. Mint most.
Főleg ezen az évforduló közeledtével. A Voltron 22. évfordulója egyre közelebb
van, már alig választ el pár hónap tőle, s nem igazán érzem, hogy arra az
ünnepségre készen állok, amit minden évben megszerveznek. Tavaly még csak
eljátszottam, hogy nincs baj, minden rendben van. Viszont az idén már kevesebb
remény van a szívemben, mint akkor.
Akkor még csak 1 év volt. Akkor
még úgy voltam vele, hogy csak pár hónapra van már szükség a megtaláláshoz.
Viszont ahogy haladtak a hónapok, ahogy egyre inkább pofára estem, úgy ment
alább a lelkesedésem. Ahogy eljutottam a totális lelkestől a már egyre jobban
félő és szomorúvá képtelen voltam úgy mosolyogni, ahogy én azt szerettem volna.
A fotókon is látszódott, hogy inkább kényszerből vigyorogtam rá a fotógráfusra,
mintsem azért, mert tényleg élvezek bármilyen eseményt is.
Allura is megjegyezte a múltkor
mennyire eltűnt belőlem az fény, ami mindig körbelengett. Igen. Ezt elismertem
neki. A gyermekemmel együtt eltűnt belőlem az a fény, amely vele együtt nőtt.
Most volt augusztusban 18. Most lett volna nagy parti a tiszteletére, hiszen
mégis csak a nagykorúság felé hajlik. Így decemberben gubbasztva, csöndesen
várva az ünnepeket semmi hangulatom nincs. Elveszett belőlem az a szellem, amit
mindig ő hozott magával, valahányszor megjelent Télapó sipkában a
munkahelyemen, amikor kisgyerekként csokoládé Mikulással a kezében szaladt
hozzám, mit is kapott az óvodában.
Mióta csak megszületett, azóta
bearanyozta az életemet, s betöltötte azt az űrt, ami a válásommal együtt a
nyakamba zuhant. Az első egyedül töltött karácsonyom borzalmas volt. Ijesztő
volt akkor az óra kattogása, bár nem annyira, mint most. Nem akartam ordítani,
toporzékolni, hogy adják vissza őt, hanem szimplán féltem. Aggódtam a
születendő gyermekemért, aggódtam, hogy minden rendben lesz-e az elkövetkezendő
hónapokban. Jobban féltem azon a karácsonyon a szüléstől, mint a leendő anya,
aki még épp csak várta a babánkat.
Most ezen az éjszakán is
hasonlóan vagyok, ahogy kiöntöm egy bögrébe a vaníliás tejet. Várok az Isteni
csodára, már ha létezik olyan. Az emberiség, mióta felfedezte az űrt kevésbé vallásos,
kevésbé fohászkodik olyanhoz, amelynek a létezése nem bizonyított tudományosan.
A dédnagymamám beszélt még erről, mikor még kis srác voltam. Elmesélte, hogy
miként imádkozott Istenhez, mikor apámat várta, miként fohászkodott. Emlékszem
még néhány strófára, néhány énekre, amikre próbálta tanítani rekedtes hangján,
elcsigázott kezével mutatni a mozdulatokat, amiket egymás után követett minden
misén.
Csodáltam őt azért, ahogy hitt,
ahogy kitartott egy olyan dolog mellett, amit igazabbnak hitt, mint a
tudományos értekezések, aminek többségében a legtöbb ember a mai napig hisz.
Csodáltam az eltökéltségét, a folyamatos buzgóságát, bármennyire is nézték rosszallóan
az emberek. De főként azt csodáltam benne, hogy mennyire dobbant a szíve
Istenért. Azért, amit hordozott magában.
Jobban belegondolok a dédim
példáját vittem valamennyire tovább azzal, hogy nem adtam fel. Na nem a vallásra
gondolok, hanem arra, hogy hiába mondja mindenki, hogy nem fogom megtalálni a
gyermekemet, képtelen vagyok feladni a hitet. Egyszer még vele töltöm a
karácsonyt, egyszer még itt lesz ebben a házban. Ez a hit pedig hajt.
Belekortyolok a tejbe, elönti a
számat az édeskés íz, s máris jobban érzem magamat egy kicsit. Igaz, nem lettem
álmosabb, nem lettem nyugodtabb, viszont már inkább érzem magamat buzgónak,
mint bolondnak. Pedig néha elgondolkozom rajta. Néha elgondolkozom rajta, hogy
tényleg jól cselekszem-e. Hogy a gyerekem is haza akar-e találni, akárcsak én
haza akarom őt hozni. Néha meginogok ebben. Néha nem találom az utat. Viszont
ma este, talán fényesebbnek látom az egészet, mint valaha. Nem azt mondom, hogy
holnap már itt lesz vele. De nem adom fel. Amíg dobban a szívem, addig követni
fogom. Akárcsak a dédim szíve dobogott a hitéért, legyen bármi is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése